1919. november 16-án vonult be Budapestre a Nemzeti Hadsereg élén Horthy Miklós fővezér, akit nem egészen fél évvel később a Nemzetgyűlés elsöprő többséggel Magyarország kormányzójává választott. Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy Horthy Miklós bizonyára nem véletlenül választotta ki ezt a napot a Nemzeti Hadsereg bevonulására.
Egy évvel korábban, 1918. november 16-án „kiáltották ki” gróf Károlyi Mihály és banditái a „népköztársaságot”, amelynek elnöke a degenerált gróf lett. Az a tény, hogy Horthy fővezér a gyászos nap évfordulóján vonult be Budapestre, önmagában is beszédes: egy züllött, vérgőzös korszak végét, és a várva-várt rendteremtés kezdetét jelezte.
1919. november 16-án, a nemzeti ellenállás lapjában, a hetilapból napilappá alakult Új Nemzedékben a korszak egyik legjelesebb publicistája, Milotay István köszöntötte az érkező Nemzeti Hadsereget. Ő is az egy évvel korábbi eseményekre figyelmeztette a bevonuló katonákat:
Tudjuk, hogy a nemzetáruló Károlyi és hívei elmebeteg politikája, a hadsereg szétkergetése tette lehetővé, hogy „ellenséges hordák” szállják meg és rabolják el Magyarország ősi földjéből Erdélyt, Felvidéket stb.
Ahogy a bevezetőben ígértem, az alábbiakban emlékezésül és emlékeztetőül Horthy fővezér és a Nemzeti Hadsereg bevonulása napjának krónikáját foglalom össze. Vezérfonalként a méltatlanul elfeledett szerző, kézdiszentléleki Jákó Margit könyvét használom (Múlt, jelen, jövő), aki szemtanúként számolt be az 1918-19-es eseményekről, így Horthy fővezér bevonulásáról is.
1919. november 11-én – az antant parancsának eleget téve – az utolsó román megszálló katona is kitakarodott a fővárosból. Budapest népe lázasan készült a fővezér bevonulására. A Nemzeti Hadsereg jövetelét plakátok előzték meg: Horthy fővezér kezét ábrázolták, ahogy a kormánykereket a helyes útra irányítja. Budapest zászlódíszbe és virágerdőbe borult, ünnepélyesen várta a fővezért és katonáit.
A bevonulás napjának kora reggelén Budapest népe már az utcán gyülekezett. Hideg volt, megállás nélkül szemerkélt az eső, de ez sem riasztotta el a budapestieket attól, hogy a bevonulás útvonalának két oldalán sorakozzanak fel. Nyolc órakor messziről ágyúdörgés hallatszott: Azt jelezte, hogy Horthy fővezér elindult a kelenföldi állomásról. Horthy ugyanis vonaton érkezett, majd az állomás előtt hófehér lovára pattant, s a csapatok élén elindult a városba.
Lelkes éljenzés közepette a fővezér a zászlódíszbe öltözött Gellért Szálló elé vonult. Fehér virágeső és hosszan tartó, mámoros éljenzés fogadta a fővezért, aki az emelvény elé lovagolt, s megállt. Az emelvényre lépett Bódy polgármester s a főváros népe nevében köszöntötte Horthy Miklós. A fővezér az üdvözlő szavakra rövid beszéddel válaszolt, amelyet most nem idézek teljes terjedelemben, hiszen ez a szöveg közismert. A beszéd néhány mozzanatára azonban mégis szeretném felhívni a figyelmet. Azért, mert lendvai zsidónő nemrég arról beszélt, hogy Horthy Miklós megalázta Budapestet. A zsidónő szokásához híven hazudott. Horthy ugyan „tetemre hívta” a fővárost – s volt is miért, ezt talán lendvai zsidónő sem tagadja egyre ritkábban feltörő tiszta pillanataiban -, ugyanakkor azt is mondta, hogy „készek vagyunk megbocsátani”, ha „ez a megtévelyedett város visszatér megint hazájához”. Rövid beszéde vége felé a fővezér így fogalmazott: „Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak, ha kell.” Világos, férfias szavak. Amit a főváros „megalázásaként” értékelt nemrég lendvai zsidónő, azt a szemtanú Jákó Margit egészen másként élte meg: „Kemény beszéd volt. Beszédét meghatottan hallgatta mindenki, amelynek végeztével szűnni nem akaró éljenzés köszöntötte a fővezért, és felzengett nemzeti imádságunk, a Himnusz, amelyet sok ezer ember énekelt a szakadó esőben.”
Ezt követően a fővezér és katonái a Ferenc József (ma Szabadság) hídra kanyarodtak, s a Kálvin téren, a Múzeum körúton és a Károly körúton vélgigvonulva virágeső fogadta a nemzet reménységét. Jákó Margit így eleveníti fel ezeket a pillanatokat: „Erkélyekből, ablakokból hullottak a fehér szirmú virágok a földre, mosolygó leányok virággal szórták tele az utakat, úgyhogy a fővezér lova illatos virágszőnyegen közeledett büszke, táncoló léptekkel.”
Közben szólt a Szent István bazilika harangja, s ahogy egyre közelebb ért a fővezér és hadserege, öt huszár jelent meg kürttel és trombitával, majd egy katonazenekar a Rákóczi-indulót játszotta el. Az éljenzés egy pillanatra sem szünetelt, a fővezér minduntalan sapkájához emelte fehér kesztyűs kezét. A fővezérnek tengerészsapka volt a fején, hosszú, sötétkék köpenyét rengeteg, színes kitüntetés borította, oldalán pedig aranyszín kard lógott. A fővezér előtt egy Szűz Máriás, fehér zászlót lengetett a szél, amelyet még a szegedi nők ajándékoztak a nemzeti hadseregnek.
A fővezér az Országház előtti tér felé indult, ahová végeláthatatlan sorokban vonult be a Nemzeti Hadsereg sok-sok katonája. Amikor a katonák vonulása véget ért, a menetet egy lovasrendőr díszszakasz zárta be.
Horthy fővezér és katonái tehát ugyanarra a helyre vonultak be, ahol egy évvel korábban kikiáltották a „népköztársaságot”, s ahol a merev alkoholista Linder hadügyminiszter azt rikácsolta: „Nem akarok többé katonát látni!”
A Parlament ezen a napon zászlódíszbe öltözött. A főlépcső fölött piros, fehér, zöld brokátból tábori oltárt emeltek, amely előtt Csernoch János bíboros-hercegprímás és a főpapok várták a fővezért. A lépcső két oldalán babérok, pálmák mellett sorakoztak fel az egyházi és világi méltóságok. A földművelésügyi minisztérium erkélyén foglalt helyet József főherceg és családja. Tíz óra után felharsant a Parlament kupolájából egy trombita, jelezvén, hogy az Alkotmány utca felől megérkezett a térre a fővezér. Horthy leszállt lováról, és vezérkarával együtt gyalog indult a Parlament felé. A zenekar rázendített a Szózatra, majd a fővezér felhaladt a lépcsőn, ahol Friedrich István miniszterelnök köszöntötte őt. Horthy – akárcsak a Gellért téren – itt is rövid beszédet mondott, amelyet szó szerint idézek Jákó Margit visszaemlékezése alapján.
A fővezér szavai nyomán ismét földübörgött az éljenzés. A hercegprímás misét celebrált, az opera kórusa régi magyar egyházi énekeket énekelt. Az úrfölmutatás alatt a távolból huszonötször dörrentek meg az ágyúk, miközben a téren összezsúfoló tömeg letérdelt.
A mise után Tormay Cecile adta át a fővezérnek a magyar nők zászlaját, amelyet a hercegprímás mellett egy református, evangélikus és unitárius püspök is megáldott, majd felzengett a Himnusz. A nemzeti imádság eléneklése után 63 gyászba öltözött hölgy járult a fővezér elé, és 63 – gyászfátyollal átvont – csokrot tettek eléje. Ahogy Jákó Margit írja: „A megszállt vármegyék nevében jöttek, hogy elszakított testvéreinek fájdalmát, keservét és reménységét hozzák el virág alakjában.”
Ezt követően a fővezér lejött a parlamenti lépcső legaljára, s mialatt a zenekar a Rákóczi-indulót játszotta, díszlépésben vonultak el a fővezér előtt a nemzeti hadsereg katonái. A felvonulás egy teljes óráig tartott. A felvonulás befejeztével Horthy Miklós fehér autóba szállt, tisztek melléje helyezték a 63 gyászfátylas csokrot, majd az autó elindult a Gellért Szálló felé, a fővezér szállására.
Este az Operaházban díszelőadással ünnepelték a fővezért és katonáit, majd a miniszterelnök estélyt adott a miniszterelnöki palotában a nemzeti hadsereg és Horthy tiszteletére.
Beszámolóját így fejezi be Jákó Margit: „És ez a felejthetetlenül szép nap is eltelt, A pompázóan színes kép örökre bevésődött a lelkünkbe, olyan volt, mint a magyar ezeregyéjszaka feltámadt káprázata…”
Falusy Márton – Hunhír.info