Az Olasz Királyság 1915. május 23-án, a korábbi szövetségi kapcsolatot felrúgva, hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának. Az Adriától Tirolig hatalmas félkörívben kezdték el az olasz csapatok hadműveleteiket a kedvező feltételek között védekező, de gyengébb osztrák-magyar csapatok ellen.
Az önfeláldozó olasz rohamok nemigen vezettek eredményre, inkább rendkívül súlyos olasz veszteségek következtek be, hiszen kezdetben egy-egy zászlóalj támadási sávjában mintegy hadosztálynyi erőt indítottak támadásra. Mindennek súlyos emberveszteség lett a következménye.
Az olasz csapatok csak a 6. isonzói csatában értek el szerény eredményt, mikor elfoglalták a Monte San Michélét és Gorizia(Görz) városát. További sikereket már nem tudtak felmutatni.
Az 1917 augusztusában kezdődött 11. isonzói csatában a 2. és a 3. olasz hadseregek újabb rohamokat indítottak Tolmein és a tengerpart között. Az olasz áttörést a Fajti Hrib-Kostanjevica-Medeazza-Duino vonalon erőltették, azonban rohamosztagaik támadásait megtörte a védők tüze. Bár az olaszok terveiket módosították, északabbi helyszínen akartak áttörni, de ezek az erőfeszítések is kudarcot vallottak a 17. hadosztály 39.szegedi és a 46. debreceni ezredei védelmén, melyek sajnos szinte teljesen elvéreztek.
A Monte San Gabriele a korabeli jelentések szerint valóságos Moloch volt, mely szinte naponta falt fel egy-két ezredet. Szeptember 6-án a védők 10 rohamot vertek vissza, bár rövid időre sikerült az olaszoknak elfoglalni a hegycsúcsot, de a 14. linzi gyalogezred visszafoglalta a véráztatta hegyet.
Példaként augusztus 22-én, a Fajti Hrib lejtőin az utolsó tartalékok bevetésével állították meg a 39-esek az olasz rohamokat.
A Központi Hatalmak 1917 októberére jelentős erőket vontak össze a támadásra. Ezek az Otto von Below tábornok vezette 14. német hadsereg, az 1. és a 2. osztrák-magyar Isonzo-hadseregek voltak. Ezzel indult el a 12. isonzói csata, mely a caporettói csoda néven vonult be a történelme.
A támadás kiindulópontjaként a Flitschi-medencét jelölték meg. A támadás október 24-én indult meg, hatalmas gáz- és tüzérségi előkészítéssel. A 3. olasz hadsereg nem bírta megtartani védelmi vonalait, a bekerítés veszélye miatt vissza kellett vonulniuk. A hatékony erőkoncentráció hatására az olasz csapatok folyamatosan bomlottak fel, mintegy 10 000 katona esett el, 30 000 sebesült meg, 300 000 fő esett hadifogságba, további százezrek úgy dezertáltak, hogy csak mélyen a hátországban sikerült összeszedni őket.
Az osztrák-magyar és német csapatok sikerrel keltek át a Tagliamento folyón, azonban az olaszok a Piave mellett nehezen stabilizálták állásaikat. Krauss tábornok 1. osztrák-magyar hadteste nem tudta elfoglalni a fő védelmi pontnak minősülő Monte Grappát, melyet az olasz katonai folklór is megörökített.
Szabó László, a téma egyik legjelentősebb szakértője szerint is szinte emberfeletti teljesítményt nyújtottak a támadásban résztvevő osztrák-magyar és német alakulatok.
A vereség hatására az olasz vezérkar élén Cadorna vezérkari főnököt Diaz tábornokkal váltották fel. A saját vezetési hibákat az olasz szakirodalom is elismerte. A központi hatalmak számára a győzelem elérhető közelségbe került.
A német és osztrák-magyar csapatok kitűnően helytálltak, a mindkét oldalon bekövetkezett sajnálatos veszteségek az antathatalmak lelkiismeretét terhelték. Ismeretes, hogy az 1917 júniusi párizsi szabadkőműves konferencia a háború folytatása mellett döntött a központi hatalmak 1916-17 fordulóján nyilvánosságra hozott békejavaslatai ellenére.
Az osztrák-magyar csapatok ellenállását csak egy évvel később, 1918 október-novemberében tudta megtörni az angol, francia, amerikai, csehszlovák hadosztályokkal megerősített olasz túlerő, mint Takaró Zoltán hadtörténész ezt kimutatta Glaise-Horstenau: Die Katastrophe című műve alapján.
Ilyenkor ősszel, jó lenne ha a ma csak önmagára gondoló ember megállna és fejet hajtana az akkori áldozatok és hősiesség előtt. Ezek az erőfeszítések, áldozatok akkor Trianon megakadályozása érdekében történtek.
Károlyfalvi József – Hunhír.info