Egy palesztin író keserű szellemességgel beszélt a nemzete a független államért vívott küzdelméhez történő viszonyulásról az arab államok részéről. Tehát az erős és gazdag arab államok hol lobogóként, hol cipőrongyként kezelték a palesztin ügyet. Nyugodtan ugyanígy beszélhetünk a nyugati nagyhatalmak hazánkhoz fűződő viszonyáról a XX. század folyamán. A brit, amerikai politika a II. világháború alatt nem akarta elfogadni a jogos bécsi döntéseket, 1944 októberében Moszkvában, majd 1945 februárjában Jaltában szovjet hatalmi szférába helyezte Magyarországot. Talán ebből a szempontból láthatóak igazán a további történések. Október 23. már negyedszázada méltán és joggal nemzeti ünnep, részletekig menő monográfiák születtek a helyi történésekről is.

Albert Camus a világhírű francia író a világ legnagyobb kincsének nevezte a magyarok vérét. A magyar ifjúság: a diákok, munkások, a parasztifjúság, honvédek vére hullatásával pár nap alatt csodát varázsolt a világ szeme elé, a világ legerősebb hadseregével szembeszállva lerázta az idegen elnyomó Rákosi-Gerő-rendszert és kivívta a szabadságot.

A világ ámulattal figyelte a magyar hőskölteményt. Pedig a kétpólusú világ nyugati oldala sem mondható erkölcsileg, politikailag tisztának. Franciaország véres háborút vív Algéria függetlensége ellen, 1956 októbere végén Szueznél Nagy-Britanniával és Izraellel együtt megtámadták Egyiptomot. Az USA a világ csendőre, az előző évben hathatós szerepet játszott a hazafias és szociális célokat megvalósító Peron argentin elnök megbuktatásában.

Nagy-Britannia a kis Ciprus szabadságküzdelmét törte le, kevesen tudják, hogy itt is voltak olyan mártírok, mint 1956 után hazánkban, természetesen jóval kisebb számban.

A világot megrázó magyar forradalom tehát szembesítette a Nyugatot a hajdani, a XIX: századi a szabadságról alkotott eszméivel. Ezt azonban csak a nyugati értelmiség és a diákság egy kis része értette meg.

Bár örök példa marad nemzetünk számára az ifjú magyar hősök áldozata, azonban tőlük függetlenül fel kell tenni néhány máig megválaszolatlan kérdést. A hősiesség, az önfeláldozó hazaszeretet nem ismerhette fel a külső és belső provokációt.

Tudjuk, a Rákosi–Gerő-rendszert minden pillanatban a szovjet katonai jelenlét tartotta fenn. Az 1955-ös osztrák államszerződés ennek jogi alapját megszüntette, ezért hozták létre gyorsan a Varsói Szerződést 1955 májusában. Szovjet katonai jelenlét nélkül a keleti blokk rendszerei rövid időn belül ledőltek volna.

A jelek egyre fenyegetőbbek voltak: először az 1953 júniusi felkelés Kelet-Berlinben, majd három év múlva a poznani felkelés. A kommunista országok vezetői és a szovjet titkosszolgálat, hadsereg már készült a felkelésre. Másképp nem magyarázhatjuk meg, hogy miért építettek a Tiszán Záhonyhál pontonhidat október 21-én, miért mozgósították október 22-én a temesvári szovjet páncélos hadosztályt és miért indult el egy szovjet hadosztály Székesfehérvárról Budapestre már 23-án kora délután? A békés lengyel szolidaritási gyűlés ellen?

Csak zárójelben, e napokban az egész lengyel hadsereg, ipari munkásság, de még a belbiztonság is kész volt a reformer Gomulka-vezetés mellett akár a harcra is a hasonló szovjet mozgósítás ellen. Itt a szovjetek hátráltak meg.

További kérdés, hogyan juthatott ki fegyver 23-án 20.30 és 21 óra között a szigorúan őrzött Lámpagyárból? Miért osztottak ki a hatóságok, példaként Kecskeméten, október 26-án-szinte használhatatlan I. világháborús puskákat a tüntetőkből szervezett „nemzetőröknek”, mikor készen álltak Gyurkó hadtestparancsnok PPS géppisztolyokkal ellátott és tankokkal biztosított alakulatai?

Lehet, hogy a szovjet és a hazai kommunista hatalom egy provokált akciót akart, hogy aztán legyen mit leverni és lehessen példát statuálni? Bizonyítani ezt nem tudjuk, azonban a szellem kiszabadult a palackból. Az ifjú szabadságharcosok hősiességének elismerése független az esetleges provokációktól.
Lehetett-e azonos célja a szovjet és a nyugati titkosszolgálatoknak? Annyi biztos, hogy ők is erőteljes agitációt folytattak, példaként a Petőfi-körben, mint ezt egy Franciaországba emigrált magyar újságíró elismerte.

Tény, hogy a magyar forradalom, a szovjetek lekötöttsége jól jött a szuezi háború kirobbantói
számára, mint ezt a korabeli nagyon tárgyilagos svájci sajtó is elismerte. A SZER november 4. után is biztatott a reménytelen ellenállásra, mikor a D. Eisenhower elnök diplomatái és sajtója már tudatták, hogy nem avatkoznak be a vasfüggönyön túl. Legőszintébb Nehru indiai elnök kiállása volt, Spanyolország felajánlotta csapatait Magyarország semlegessége biztosítására. A többi csak szembenálló kutyák ugatása volt a kerítésen keresztül…

Legérdekesebb a környező kommunista államok, de leginkább Románia viselkedése volt. Természetesen Jugoszlávia kivételével szovjet megszállás alatt álltak, ez tartotta fenn politikai
rendszerüket. Nyilvánvalóan féltek a magyar példa terjedésétől, távlatilag pedig az esetleges magyar igényektől. Romániában egyébként az erdélyi nagyvárosokban az elégedetlenség jelei mutatkoztak, majd rokonszenv-tüntetésekre került sor, ez eszkalációval fenyegethetett.

A továbbiakban Kálló Róbert és dr. Kiss A. Sándor biokémikus professzor (a híres magnézium-szakértő) elemzései, kutatásai alapján érdemes végiggondolni néhány kérdést. Ismert, hogy Gheorghe Dej román pártvezér felajánlotta a román katonai segítséget Hruscsovnak. Hruscsovnak volt mérlegelőképessége, elutasította a javaslatot. Az ENSZ-jelentésből is ismert, hogy Romániában 1956. október közepén már mozgósították a határ menti alakulatokat, a titkosszolgálat előkészületeket tett, és magyar és német nyelven beszélő tartalékos tiszteket hívtak be.

Csak zárójelben, 1944 februárjában Hitler is elutasította Antonescu javaslatát a megszállásban való részvételre. Edmund Veesenmayer szerint ez a nyilasoktól a kommunistákig ellenállást kovácsolt volna össze.

1956 októberében az említett kutatások szerint Románia provokátorokat küldött Budapestre. A provokátorok feladata a tűzpárbaj kezdeményezése volt, mert a magyar tüntetők és felkelők nem szándékoztak rálőni a karhatalomra. Egy Lippai nevű magyar tiszt két személyt elfogott, azoknál Sztecskin pisztolyt találtak, melyeket csak a Szovjetunióban és Romániában gyártottak és rendszeresítettek.

Az idézett kutatások szerint a rádiónál csak testi kényszert alkalmazó, sorfalban álló karhatalom tisztjét, Kovács László őrnagyot egészen közelről egy hirtelen előlépő férfi géppisztollyal fejbe lőtte. Legalábbis Budapesten ez volt az első lövés, majd elszabadult a pokol.

E potenciális rejtett dimenziók feltárása még hosszú időt igényelhet. Az idézett kutatók szerint több magyarul beszélő ügynök, provokátor is beazonosíthatóan jelen volt Magyarországon az októberi napokban. Egyikük özvegye, Viorica (Ibolya) Lantos, egy csoportban menekült Münchenbe 1989 decemberében a híres tornásznővel, Nadia Comanecivel.

A hölgy állítása szerint férje, Lantos István október 15. körül eltűnt és csak karácsonykor került haza. Állítólag félálomban Brádi-utcát (Bródy Sándor utca lehet) emlegetett, és lövöldözésről beszélt. Az asszonyt 1958-ban kihallgatták arról, mondott-e férje neki valamit az október 15. és karácsony közötti hollétéről és az előtte végzett tanfolyamról.

A férfit az idézett kutatók szerint 1957 februárjában, mintegy 18 társával „hajókirándulásra”
vitték Constancából, ahonnan soha sem kerültek elő. A kikötő dokumentációi szerint e napokon vagy nem indult el sétahajó, vagy a lapok ki voltak tépve a kikötői naplóból.

Állítólag hiányzik a berlini STASI irattárból az NDK bukaresti követségének iratanyaga is…

Nyilvánvalóan nehéz konkrét bizonyítékokat hozni a szervezett provokációkra, mert nincsenek bizonyító erejű levéltári források, azonban nem zárható ki, hogy a szocialista államok titkosszolgálatai a szovjetek „bedolgozójaként” szerepet játszottak a nép indulatai szervezett kiprovokálásában, felkorbácsolásában.

A felvázolt feltételezések megtalálhatóak Kiss A. Sándor: Mi, orosháziak IV. című könyvében.

Mindettől függetlenül a palackból kiszabadult szellemet nem lehetett megállítani, a magyar nemzet csodálatos forradalma világtörténelmi példát adott az egész világnak.

Károlyfalvi József – Hunhír.info