1942. szeptember 24-én a Várban Kállay Miklós kormányfő és Perényi Zsigmond koronaőr előtt letette a hivatali esküt Nagybaczoni Nagy Vilmos vezérezredes, a Bartha Károly vezérezredest felváltó új honvédelmi miniszter. Nagy Vilmos ekkora már hosszú, és eredményes katonai pályát tudhatott maga mögött. Székely kisnemesi családban született 1884 májusában Parajdon. A Ludovika Akadémiát, később a bécsi vezérkari akadémiát is elvégezte, majd az előbbi intézménytől történő búcsúzásakor bajtársaihoz szép, felelősségteljes gondolatokat intézve lépett szolgálatba: „Magyar katonának lenni nem kötelesség, hanem maga a legnemesebb erény.” Résztvevője volt az I. világháború a Kárpátokban vívott védelmi küzdelmeinek a 79. gyalogos dandár vezérkari tisztjeként. Embersége, bátorsága, derűs, barátságos egyénisége rokonszenvet és tiszteletet ébresztett bajtársai körében. Területvédelmi okok miatt vállalt szerepet a magyar kommün honvédő harcaiban. (Fotó: A marosvásárhelyi bevonulás pillanatai)
1920. után a Magyar Királyi Honvédségben folytatta pályafutását. Hadtudományos, hadtörténeti műveket írt, majd parancsnoki beosztásokat kapott. A 30-as évek közepén kapott tábornoki rendfokozatot.
Elhívatottsága, hazaszeretete, magas szintű katonai képességei révén magasabb-egység parancsnokként döntő szerepet tölthetett be a magyar történelem legnagyszerűbb, dicső eseményei közé sorolható területi revíziós eseményekben. 1938 őszén az I. Budapesti hadtest parancsnokaként vonult be a visszatért Felvidékre, 1940 augusztusában pedig a Románia ellen felvonult 1. hadsereg parancsnoka volt, melynek, mint fő támadó erőnek a feladatául a Szilágyságban kiépített román erődrendszer, a Carol-vonal áttörését, majd Erdély felszabadítását szánták. Ismeretes, hogy a szovjet, bolgár és magyar oldalról is fenyegetett Román Királyság koronatanácsa augusztus 27-én jelezte a tengelyhatalmak felé, hogy elfogadja az Erdély kérdésében meghozandó döntésüket, bár ekkorra már fő erőiket (33 hadosztályból 16 gyalogos, 2,5 lovas hadosztályt, több hegyi dandárt, páncélos erőket, légierő jelentős részét) Magyarország ellen vonultatták fel.
Nagy Vilmos így részes lehetett a II. bécsi döntést követően, 1940 szeptemberében az 1. hadsereg élén a honvédség euforikus, felemelő hangulatú észak-erdélyi bevonulásában. 1941 januárjában Kolozsvárról vonult nyugdíjba.
Az 1942 szeptemberi szovjet légitámadást követően merült fel a kormányzói döntés a honvédelmi miniszteri kinevezésére, melyre tehát szeptember 24-én került sor, mikor Kállay Miklós kormányfő és Perényi Zsigmond koronaőr előtt letette a hivatali esküt.
Nehéz helyzetben, feltételek között került a miniszteri tisztségbe. A 2. magyar hadsereg már a Don-menti védőállásban helyezkedett el, ezen kívül felerősödött a magyar politikára a német nyomás, valamint a hazai német orientációjú erők nyomása.
Október végén meglátogatta a fronton levő csapatokat, megállapította a felszereltség bizonyos hiányait. Sajnos hiába kért ekkor és később is 75 milliméteres páncélelhárító lövegeket a németektől, ezt nem sikerült elérnie. Az 1942 novemberi költségvetési vitában mindent megtett a honvédség megerősítéséért.
Jelentősen javított a zsidó munkaszolgálatosok helyzetén is. Munka- és szolgálati feltételeiken jobbított, megszüntette a velük szembeni törvénytelenségeket, visszaéléseket. Kemény Simon, a magyar elkötelezettségű zsidó író a legelismerőbb szavakkal értékelte munkásságát.
Miniszterként, az őt ért vádaskodások kapcsán, a hazai zsidókérdés vonatkozásában hivatali elődje, Gömbös Gyula egy 1932 októberi országgyűlés felszólalását idézte: „A zsidóságnak azt a részét, mely sorsközösséget vállal a nemzettel, testvéremnek tekintem.”
Tudjuk e kérdéskörről már könyvtárnyi irodalom, sajtópolémia született. E miniszteri kijelentés kapcsán könnyen beláthatjuk tehát, mennyire egyszerű is e kérdés. A vízválasztó egyetlen kifejezés: a sorsközösség…
1943 május végén Filippo Anfuso olasz, és Jagow német követ megbeszélésein felmerült a távozásának lehetősége. A német diplomácia nyomása végül is elérte távozását, azonban utóda, Csatay Lajos vezérezredes lényegében folytatta politikáját. Így példaként az ő minisztersége alatt kivitelezték a honvédségben a még Nagy Vilmos által elindított tábori rabbi tanfolyamot. E kérdés kapcsán érdemes lenne megkérdezni a hazánk történelmét folyamatosan és hivatásszerűen gyalázó politikusokat és publicistákat, működött-e ilyen intézmény a Tengely által irányított államokban? Esetleg talán csak Olaszországban…
Mindezen tények bizonyára ismeretesek a nemzeti beállítottságú magyar emberek előtt.
E rövid írás végén azonban egy érdekes történelmi párhuzam felvetése elkerülhetetlennek tűnik. A Kállay-kormány és tagjai: példaként Nagy Vilmos és Keresztes-Fischer Ferenc hazafias, alkotmányos, jogvédő politikája ekkor páratlan példát jelentett Európában.
Ennek ellenére Nagy Vilmost európai történelmi értékei, súlya, szerepe ellenére méltánytalanságok érték az 1940-es évek végétől: házát elvették, nyugdíját megvonták, rövid ideig még nehéz fizikai munkát is kellett végeznie. (A tényekhez az is hozzátartozik, hogy ezeket az igazságtalanságokat az 50-es évek végétől részben orvosolták.)
Nagy Vilmos az 1947-ben megjelent, a Végzetes esztendők című művében még utalást tett a magyar határok, a béketárgyalásokon folyó vitájára, az etnikai elveknek megfelelő területi korrekciók igényére, lehetőségére: „Újra megcsinálják azt a szerencsétlen elvet, amit Trianonban véghezvittek. Vajon a Csallóköz, vagy éppen Ipolyság a határok túlsó oldalára kerül?… A békeszerződés szerint egész Erdély Romániához kerül. Ismét megjutalmazták Romániát, mely talán értékesebb kiszolgálója volt a német érdekeknek, mint Magyarország?”
Érdekes megnézni az ő eltávolítását részben kezdeményező Filippo Anfuso olasz követ életútjának alakulását, fordulatait. Az 1901-ben született diplomata az olasz fasizmus erősebben német orientáltságú csoportjait képviselte, így a német diplomáciával együttműködve vetette fel Nagy Vilmos távozását 1943-ban. Budapestről Berlinbe távozott, majd ott az Olasz Szociális Köztársaság képviseletét látta el.
Az vitathatatlan és jogos, hogy a háború után szükség volt a fasiszta 20 év (venennio), valamint az Olasz Szociális Köztársaság (RSI) értékei képviseletére, ezt a feladatot az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) látta el.
Filippo Anfusót 1949-ben felmentették a politikai vádakkal szemben, majd az MSI parlamenti képviselője lehetett. Az MSI külpolitikai helyét egy élesen antikommunista, akkor USA-barát szerepben találta meg. Filippo Anfuso is ebben az irányban helyezkedett el és találta meg szerepét. 1963 decemberében egy parlamenti felszólalást követen szívrohamban halt meg.
Függetlenül tehát a személyes értékektől, tettektől, a két politikusi sors, életpálya így alakult. Mindez talán kifejezi a magyar sors igazságtalanságát. Legfeljebb csak annyiban beszélhetünk a személyes sors csekély méltányosságáról, hogy Filippo Anfuso csak 62, Nagy Vilmos pedig 92 évet kaphatott.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
