A korábbiakban az I. világháború évfordulói felidézése kapcsán folyamatosan kitértünk a román politikai és katonai vezetés szerződésszegésére és katonai fellépésére az Osztrák-Magyar Monarchia ellen. Mint ismeretes, az antanthatalmakkal megkötött 1916. augusztus 17-ei titkos bukaresti egyezmény, a támadás fejében Romániának ígérte Magyarország szinte a Tiszáig terjedő területeit.
A román hadsereg háromnegyede (1., 2. és a 4. hadseregek) mintegy 450 ezer katonája indult támadásra Erdély ellen, melyet kezdetben az Arz vezérezredes vezette, még szervezés alatt álló 1. hadsereg védett, az első pillanatokban talán csak 30 ezer katonával. A halogató tevékenység sikeres volt, a román hadsereg nem tudta kihasználni közel tízszeres fölényét. A megerősített 1. osztrák-magyar hadsereg, és a Falkenhayn tábornok vezette, gyorsan beérkező 9. német hadsereg győztes csatákban kiűzte a még mindig túlsúlyban lévő támadókat (szeptember 27-29. Nagyszeben, október 5. Persány, majd október 6-9. között Brassó).
A harcok Havasalföld területén folytatódtak, a román hadsereget a támogató orosz hadseregek sem tudták megmenteni. (Egyes román szakvélemények szerint nem is akarták.) A győzelmek novemberben és decemberben egymást követték: Tirgu Jiu, Neajlov körzetében, Bukarest december 6-án kapitulált Mackensen tábornok, a német-bolgár-török Duna-hadseregcsoport parancsnoka előtt. Ezt követően december végén Rimniciu Sarat mellett, majd január elején Focsaninál győztek a központi hatalmak csapatai.
A 3. bolgár hadsereg pedig Dobrudzsa területéről szorította ki a román és orosz hadseregeket.
Január 10-én, Braila elfoglalását követően megálltak a frontvonalak. A februári orosz forradalom következtében az orosz fronton sem történtek már újabb hadműveletek.
Oroszország és a világ további katasztrófáit az Ideiglenes kormány azzal idézte elő, hogy a háború folytatása mellett döntött. Ebben a nyugati hatalmak sürgetése is közrejátszott, akik nem tudtak túlerejükkel győzelmet elérni Arrasnál és az Aisne folyóknál a rendkívül bravúrosan és elszántan védekező németek ellen. Ha egyébként nem utasítják vissza a németek 1916 végi békekezdeményezését, milliók életét lehetett volna megóvni.
Tehát az Orosz Köztársaság, az Ideiglenes kormány és Kerenszkij bukását is előidézte a kezdetben sikeresnek tűnő, majd vereségbe torkolló Kerenszkij-offenzíva 1917. július 1-22. között.
A Kerenszkij-offenzíva tehermentesítésére indult július 22. és augusztus 1. közötti román-orosz támadás Marasti térségében az 1. osztrák-magyar hadsereg ellen. Avarescu tábornok át akarta törni az osztrák-magyar védelmet, és megismételni az 1916 augusztusi betörést Erdélybe.
A francia tüzérséggel, a 7. és 9. orosz hadsereg részeivel támogatott ellenség 20 kilométer mélységben és 30 kilométer szélességben behatolt az osztrák-magyar védelembe, de áttörni nem tudta. Ebben döntő szerepe volt a Magura Casinuluit védő 82. székely gyalogezrednek, mely Papházy Kornél ezredes vezetésével július 28. és augusztus 1. között 54 rohamot vert vissza. József főherceg, hadseregparancsnok ezért „dicsőségkoszorúzta hősöknek” minősítette a 82-eseket. Avarescu augusztus elején leállította a támadó hadműveleteket.
Az osztrák-magyar és német hadvezetés ellentámadást indított az orosz és román csapatok ellen, ezek voltak az oitozi és a marasesti csaták.
Augusztus 8-20. között, az oitozi csatában az 1. osztrák-magyar hadsereg részeit jelentő Gerok- és Ruiz-csoportok 6 kilométeres mélységben, és 20 kilométer szélességben benyomultak a 2. román hadsereg védelmébe, de nem tudták áttörni.
Augusztus 6. és szeptember 3. között zajlott a Marasesti körzetében vívott csata, ahol a Johannes von Eben tábornok vezette 9. német hadsereg mélyen beékelődött az 1. román és a 4. orosz hadsereg védelmébe, de áttörni szintén nem tudták, pedig a harcok végül már a Szeret folyó utolsó teraszainál zajlottak.
Itt az oroszok, valamint a francia tüzérség által támogatott román csapatok már hazájuk megmaradt területét védték, el kell ismerni hősiesen és jóval jobb, szervezettebb vezetés irányításával, mint ahogy 1916 augusztus-szeptemberében harcoltak.
A harcok itt szeptember elején is nagy intenzitással folytak. Német részről példaként ekkor esett el Kurt Wenniger vezérőrnagy, a román oldalon pedig az eredetileg tanárnő, Ecaterina Theodoriu alhadnagy, akit a romám hadtörténetírás kiemelten értékel.
Szeptember 3-án Sósmezőnél megjelent IV. Károly király és kitüntette a védelem hőseit. Itt egy pillanatra érdemes megállni, összevetni Románia és Magyarország a kommunizmus alatti hagyományápolását, tudatformálását, mely milliók értékrendjét alakította.
Míg az említett román katonanőről filmek készültek, a Marasti, Marasesti melletti mauzóleumoknál a kommunista vezetők is koszorúztak, addig hazánkban a korszakot legfeljebb csak a Redl ezredes film megközelítésében értelmezték és állították be. Az olaszok ápolták ellenségeik sírjait, a magyar állam pedig nem foglalkozott az itáliai magyar katonatemetőkkel. Az emlékek ápolása semmiképp nem agresszivitás vagy kardcsörtetés, legfeljebb reális identitáskép kialakítása, a nemzeti emlékezet megőrzése.
Az 1916 augusztusában elindított kalandor akció Románia számára közel 250 ezer fős veszteséget okozott, mely főként katonai, kisebb részt pedig civil veszteség volt.
1917 decemberében a függetlenedő Ukrajna, majd a bolsevik Oroszország jelezte, hogy fegyverszüneti egyezményt, majd békét szeretne kötni a központi hatalmakkal. Erre a iasi székhelyű román kormány is hasonló lépést tett, ugyanis helyzete tarthatatlanná vált.
Az 1918. május 7-én a központi hatalmakkal megkötött bukaresti béke Dobrudzsa egy részét Bulgáriának adta, ugyan kisebb területeket Magyarországhoz is csatolt főként katonaföldrajzi okok miatt, azonban hallgatólagosan tudomásul vette Besszarábia megszállását. Így a vesztes Románia területi nyereséget könyvelhetett el.
A béke előírta Románia nemzeti-vallási kisebbségei jogi egyenjogúsítását is. Ez vonatkozott a nagy létszámú romániai zsidóságra is.
Érdemes itt egy pillanatra talán azon is elgondolkodni, hogy miért is tanúsíthattak a hazai szabadkőművesek, polgári radikálisok és szociáldemokraták olyan nagy megértést a magyar állam ellen fellépő, látszólag jogvédő, lényegében irredenta politikusok (Maniu, Goga, Lucaciu) iránt, akik jó romániai kapcsolatokkal rendelkezve fel sem vetették az ottani kisebbségek helyzetét, elnyomását. Ennek csak Caragiale, a híres író adott hangot.
Az is nehezen értelmezhető, miért is támogatták a nyugati hatalmak Románia korábbi területszerző céljait az őszirózsás Népköztársaság, majd a magyar kommün ellen 1918-19-ben, mikor az 1916. augusztus 17-ei szerződés IV. cikkelye tilalmazta a különbékét a központi hatalmakkal, melyre, mint tudjuk 1918 május 7-én mégis sor került a Cotroceni-palotában.
1918-20 között sem álltak a mainál magasabb morális és szellemi szinten a nyugati hatalmak?
Károlyfalvi József – Hunhír.info