Az RMDSZ elmúlt huszonhét évét figyelemmel kísérve egyre inkább erősödhet az a benyomás, hogy ez egy magyar nyelven úgy-ahogy beszélő alibi párt, amelynek legkisebb gondja az, hogy a romániai magyarok megmaradjanak, netán gyarapodjanak lélekszámban, magyarságban, gazdasági erőben
Ezt a benyomást sokszor nem is a politikai szempontból fontosnak mondott események, hanem látszólag jelentéktelen, de sokatmondó történések erősítették.
Azt már megszokhattuk, hogy az RMDSZ kommunikációjában az autonómia többnyire csak választási kampány során kerül elő, majd a kampány végeztével igyekeznek minél hamarabb megfeledkezni róla. Az autonómia, mely az európai tapasztalatok szerint egy kisebbségben élő nemzeti közösség megmaradásának, gyarapodásának egyetlen valódi békés útja (a népszavazásos területi revízión kívül), valahogy sosem időszerű a magát érdekvédelmi szövetségként aposztrofáló szervezet háza táján. Azt, hogy ez miért van így lehet találgatni. A legnépszerűbb válasz erre a kérdésre általában az szokott lenni, hogy az RMDSZ nem akarja veszélyeztetni gyümölcsöző kapcsolatait a román politikummal, ezért sem hozakodik elő a parlamentben holmi autonómiázással.
Autonómia helyett persze kínál nekünk az RMDSZ mást: kötelező női kvótát a politikában, a homoszexuálisok jogainak kiterjesztésén keresztül a hagyományos családkép rombolását, a kultúrában tinglitangli majálisokat, falunapokat és a kutyát sem érdeklő öntömjénező konferenciákat. Van ugyanakkor válaszuk azoknak is, akik holmi nemzetiségi, kisebbségi jogokat kérnek számon az érdekképviseleten: óriási hírverés mellett győzelemként tálalják, hogy sikerült elfogadtatni a magyar nyelvhasználatot a kórházakban (papíron), miközben az általuk uralt önkormányzatokban sem képesek a már meglevő jogokat betartatni, azokkal élni. Aláírásgyűjtést kínálnak az erdélyi magyarnak, mondván majd a FUEN és az Európai Unió megoldja azt, amire ők képtelenek voltak.
Az RMDSZ a közösség valós igényeire adott valós válaszok helyett hosszan sorolhatja, mibe bukott bele, illetve melyek azok az ügyek, melyekbe bele sem vágott, némi hangzatos szócséplést leszámítva. A vásárhelyi katolikus líceum ügye, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli harcok, a székely és magyar jelképek üldöztetése, a mai napig vissza nem szolgáltatott ingatlanok problémája ékesebben beszél minden pártprogramnál, választási ígéretnél és elnöki expozénál.
Nem hátrálunk meg – mondják ők, illetve hazudják, hiszen naponta meghátrálnak egészen kicsiny, de jelképes erejű dolgokban is. Az, hogy Kelemen Hunor a saját pártja kongresszusán nem énekli a magyar himnuszt, vegytiszta meghátrálás, mint ahogyan az is meghunyászkodás, hogy Nagyszalontán az első román soviniszta acsarkodásra azonnal átfestették egy játszótér oszlopait, nehogy véletlenül a magyar lobogó színei akár ebben a formában is bárkinek bántsák a szemét. Itt már nem a meghátrálás ténye a kérdés, hanem az, hogy a hátrálásból ki lehet-e jönni, és ha igen, hogyan, merre? Melyik út vezet itt Budára? Mert amit alternatívaként kínál az RMDSZ, az nem más, mint a nyugaton éppen bukófélben levő liberalizmus, az pedig az erdélyi magyarság számára egy sehová sem vezető zsákutca.
Barta Béla – itthon.ma
Hunhír.info