A múlt héten hallhattuk, hogy a spanyol szocialisták pártja, a PSOE kezdeményezi, hogy a spanyol polgárháború elesettjei emlékére emelt Valle de los Caidos (Az Elesettek völgye) nevű épületegyüttesből távolítsák el az 1936-39 közötti polgárháborúban a nemzetiek, a Falange vezetője, majd az 1939-75 közötti államfő, Francisco Franco tábornok hamvait.

A monumentális épületegyüttes 1940-58 között épült. Az épületegyüttesben elhelyezést kaptak a nemzetiek, a Falange hősi halottai, de a köztársaságiak elesettjei, hősi halottai is. Igaz, hogy az előbbiek névvel, az utóbbiak pedig csak többnyire számmal megjelölve.

Az 1936-39 közötti spanyol polgárháború rendkívül véres és kegyetlen eseménysort jelentett. Több mint félmillió áldozatot (katonák, civilek) követelt a nemzetiek, köztársaságiak és a Barcelonában 1937 májusában a harmadik erőként megjelenő anarchisták konfliktusa.

A mai általános baloldali és liberális közgondolkodás szinte csak a jobboldalhoz, a nemzetiekhez akar kapcsolni terrorisztikus akciókat. Ez a baloldali és liberális politikai gyakorlat és gondolkodás, általános, hazánkban is ismert megnyilvánulása.

Kétségtelen, hogy a nemzeti erők is alkalmazták a sok esetben kíméletlen, sőt indokolatlan terrort politikai ellenfeleik ellen, de nem kizárólagosan ők. A történelemben általában a terror konkrét szituációkhoz, helyzetekhez kötődik.

A köztársasági erők, a baloldali milíciák egyes csoportjai is – természetesen nem általánosíthatóan – de sok esetben indokok nélkül, tömegével gyilkolták politikai ellenfeleiket, a jobboldali katonákat, értelmiségeket, polgárokat, katonákat. E mészárlásokat általában a nemzetiek, a német vagy az olasz légierő támadásai keltette pszichózis váltották ki. Katalóniában a rövid időre hatalomra került anarchisták áldozatai között köztársaságiak is voltak. Rendkívül kegyetlen epizód volt a templomok és kolostorok felégetése, a papok és apácák, a civil hívek legyilkolása a baloldali és az anarchista milíciák részéről.

Az egész világot megrázó tragédia volt, mikor a toledói Alcazar erőd parancsnokának a fiát apja szeme láttára lőtték agyon a köztársaságiak, mivel a nemzeti parancsok a fiával való zsarolás ellenére sem volt hajlandó feladni a várat. Imádkozz fiam! – kiáltotta a parancsnok fiának.

Tehát a civilek, politikai ellenfelek elleni vérengzések mindhárom oldalon megjelentek. Franco tábornok fellépését a Spanyol Köztársaság politikai káoszával, a romboló erők, megjelenésével, a nemzetiségek kiválásával, a szovjet beavatkozással indokolta. Bár Sztálin taktikából, nyomatékosan kérte a spanyol kommunistákat a népfrontos, koalíciós keretek megtartására az események kifutása beláthatatlan volt. Így Franco fellépése a totális káosz és pusztulás veszélyét is elháríthatta.

Csak zárójelben jegyezzük itt meg, hasonló történt Olaszországban is, ahol 1943-45 között tízezreket gyilkoltak meg a baloldali partizánok, és ez még 1945 után is eltartott, a kommunista miniszter Palmiro Togliatti demokratikus és népfrontos frázisai közepette. Franco 1939-ben, a német és olasz segítség révén megnyerte a polgárháborút, majd haláláig, 1975 novemberéig működött a Falange vezette, egypártrendszerű, totális, konzervatív, katolikus vonásokkal jellemezhető rendszere.

Nyilvánvalóan a totális rendszer mai követelmények, de a magyar politikai gondolkodás, az alkotmányos szellem követelményei alapján vitatható, azonban tény, hogy e rendszer számos gazdasági-, kulturális- és sportsikert is fel tudott mutatni.

A Franco-rendszerben – akárcsak a korabeli Portugáliában – jelentős volt a nemzetgazdaság állami szektora. A rendszer, még ha alacsony bérekért is, de lényegében biztosította a teljes foglalkoztatottságot, tehát munkalehetőséget mindenki számára. Ebben a 180 fokos ideológiai különbségek ellenére hasonló vonás mutatható ki a közép-kelet-európai kommunista rendszerekkel.

A neves politológus, Simon János, A demokratikus átmenet Spanyolországban(1977-82) című művében idézte Antonio Lopez Pina ismert spanyol szociológust: „Akkoriban, mikor Franco-ellenesek voltunk, sokkal jobban éltünk, mint most.”

Szintén érdekes mozzanat a 60-as évekből, mikor egy akkor fiatal magyar házaspár autóval körbejárta Spanyolország művészeti értékeit, egyszer véletlenül rosszul parkoltak. A kiérkező rendőrök, mivel látták, hogy helyismerettel nem rendelkező külföldiekről van szó, eltekintettek a büntetéstől és csak azt mondták a magyaroknak: ezt Franco tábornoknak köszönhetik… Ma hazánkban mindenért bírságolnak. Már akiket szabad…

Az 1977-es választásokig működő átmeneti Navarro-kormányt követő konzervatív Suarez-, majd a szocialista Gonzalez-kormányok időszakában elindult a privatizáció, megnövekedett a munkanélküliség és az államadósság.
Kétségtelen, hogy a Franco-rendszer negatív oldalai közé tartozott a baszk és a katalán függetlenségi törekvések korlátozása és elnyomása, azonban az önrendelkezés jogos igényét a mai spanyol néppárti vagy szocialista kormányok, és az Európai Unió sem támogatják.

Bizonyára érdekes lenne annak kimutatása, hogy példaként kik is voltak azok, akik 1974-75 körül kívülről támogathatták a szélsőbaloldali és a baszk terrorcsoportok akcióit, melyek következménye számos csendőr és rendőr meggyilkolása lett. A rendszer katonai bíróságai által meghozott, 1974 márciusi, és az 1975 szeptemberi tragikus halálos ítéletek az ilyen merényletek megtorlásaként és elrettentésként születhettek.

A korabeli nyugati baloldali, liberális, a szocialista és a magyar sajtó is, ezeket az ítéleteket ok és előzmény nélküliként csak mint politikai indíttatású judíciumot mutatták be. Érdekes lenne azon elgondolkodni, hogy milyen büntetés is járt ekkoriban például az USA-ban és Magyarországon hasonló cselekményekért.
Nyilvánvalóan igazából nincs jogunk egy távoli ország ilyen vitáiba beavatkozni, azonban általános tényként megállapíthatjuk, hogy míg adott esetben Franco nevével összefüggésbe hozzák a terrort, addig a Népfront-kormány miniszterelnökei emlékét, akik alatt történtek az említett, a baloldali milíciák által végrehajtott terrorakciók, emlékművek örökíthetik meg. Egyébként általánosságban kimondhatjuk, hogy a legfőbb vezetők nem minden esetben hozhatók összefüggésbe beosztottaik cselekedeteivel.

Az említett felfogás és gyakorlat általánosnak tűnik a világban, csak a jobboldali rendszerek terrorját emelik ki, a baloldali, liberális és demokratikus rendszerek és politikusok ilyen tevékenységét elhallgatják, vagy minimalizálják.

Ez bekövetkezik szinte az egész európai emlékezetkultúra tekintetében is, míg a baloldali és liberális szereplők mentesítést kapnak, addig a jobboldal szinte csak pejoratív tónust kaphat. A legmesszebbre a franciák mennek.

Míg az I. világháborúban számukra döntő, Verdunnél megmentő szerepet játszó idős Petain tábornok hamvai nem kerülhetnek a világégés talán legkegyetlenebb csatája emlékművébe, addig már a II. világháború alatt a homoszexuális beállítottságért történt deportálás is olyan érdemnek számít, mely utcanév-táblát érdemel.

Visszatérve, a kérdés magyar vonatkozásában megemlíthető, hogy mivel az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945-ben megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Spanyolországgal, Franco tábornok fenntartotta a korábbi Magyar Királyi Követség működését. Az 1956. november 4-én tartott kormányülésen döntés született a magyar forradalom katonai támogatásáról. Kinevezte az egykori, a Szovjetunióban harcolt Kék Hadosztály parancsnokát, Munoz Grandez tábornokot egy hazánkban bevetendő hadsereg parancsnokává, azonban az amerikai vezetés leállította a tervezett, egyébként reménytelen akciót.

Az igazsághoz természetesen az is hozzátartozik, hogy a párizsi székhelyű emigráns spanyol köztársasági kormány minisztere, Francisco Varela is követelte akkor hazánk függetlenségét. Ismeretes, hogy 1950-ben bekövetkezett haláláig Vigoban élhetett Héjjas Iván is.

Ismételten tehát, rendkívül veszélyes jelenség volt és lehet Spanyolországban, Magyarországon, de bárhol a mai világban egy nemzet belső törése és az, hogy terrort, elnyomást szinte kizárólag és egyoldalúan a jobboldali rendszerekkel társítják, a tárgyilagosság feladásával, a történelmi igazság és a tények figyelmen kívül hagyásával. A történelmi sebek egyoldalú felszakítása helyett tárgyilagos történelmi emlékezetkultúrára, megértésre, egyeztetésre lenne szükség. A halottak zaklatása pedig azért is veszélyes, mert felébredhetnek, és új életre kelhetnek.

Károlyfalvi József – Hunhír.info