…A globális hatalmi szuperstruktúra a lokális társadalmak maximum tizenöt százalékát képes, illetve hajlandó a világrendszerébe bevonni, amiből a felső öt százalék a globális hatalom-társadalom lokális elitje, a maradék körülbelül tíz százalék pedig a helyi kiszolgálók társadalmi rétege. A többség azonban eleve kívül reked ezen a kegyetlen és cinikus „asszimilációs rátán”, és a lokalitások politikai uralmi struktúráinak egy olyan társadalmat kellene – és persze kizárólag a liberális demokrácia intézményrendszerével – összetartaniuk, amelyben a döntő többséget eleve vesztes létre ítélte ez a globális hatalmi szuperstruktúra, és ahol ezt a vesztes többség lassan, bár zavaros ellentmondásossággal, de egyre nagyobb indulattal észleli is…

Bogár László: Globális csapda 2.0

A lappangó, permanens polgárháború minden valószínűség szerint sokáig velünk marad a jövőben is

A világunk folyamatait alapvetően meghatározó globális csapda természetét megragadni próbáló előző írásomban e csapda lényegét úgy foglaltam össze, hogy a globális véleményhatalmi rendszer nyolcvanas évekbeli hamis sugallatával szemben – miszerint a liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság kombinációja az örök béke és jólét korszakát hozza el minden lokalitás számára – az elmúlt harminc év keserű valósága egészen mást mutat. Ebben az írásban azt szeretném áttekinteni, hogy mindez milyen módon határozta/határozza meg a Magyarország nevű lokalitás komplex ön-újrateremtési folyamatait, ezen belül is a hétköznapi politika konfliktustereit.

Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a globális hatalmi szuperstruktúra a lokális társadalmak maximum tizenöt százalékát képes, illetve hajlandó a világrendszerébe bevonni, amiből a felső öt százalék a globális hatalom-társadalom lokális elitje, a maradék körülbelül tíz százalék pedig a helyi kiszolgálók társadalmi rétege. A többség azonban eleve kívül reked ezen a kegyetlen és cinikus „asszimilációs rátán”, és a lokalitások politikai uralmi struktúráinak egy olyan társadalmat kellene – és persze kizárólag a liberális demokrácia intézményrendszerével – összetartaniuk, amelyben a döntő többséget eleve vesztes létre ítélte ez a globális hatalmi szuperstruktúra, és ahol ezt a vesztes többség lassan, bár zavaros ellentmondásossággal, de egyre nagyobb indulattal észleli is.

Így aztán ez az uralmi feladvány egyre nyilvánvalóbb módon megoldhatatlannak látszik. A magyar rendszerváltoztatás uralmi elitje számára ez volt az az „alaphelyzet”, amellyel mint történelmi „hozott anyaggal” kellett számolniuk a nyolcvanas évek végén. A nyolcvanas évek elejétől-közepétől az nyilvánvaló volt ugyan, hogy ez egy olyan globális hatalmi diktátum, amely nem enged sok mozgásteret, de azért ez a mozgástér mégsem nulla. Például a térségen belül főként Csehország és Szlovénia uralmi elitje sikeresen igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy értékterei globális „szabaddá tételét” legalább lassítsa, vagy – ahol lehet – „kérje meg az árát” minden újabb diktátumnak.

A Magyarország nevű lokalitás uralmi elitje azonban többnyire ennek éppen az ellenkezőjét vitte végbe. Vagy tudatlanságból és/vagy gyávaságból, mint leginkább 1990 és 1994 között, vagy a globális hatalmi szuperstruktúrával való cinikus kollaborációra építve, főként 1994 és 1998, valamint 2006 és 2010 között.

A rendszerváltoztatás első húsz éve során tehát a leginkább patologikus társadalomszerkezeti deformációk a térségen belül éppen Magyarországon jöttek létre. Aligha véletlen, hogy a lelki, erkölcsi, szellemi lejtő itt vezetett a legsúlyosabb egészség- és népesedési deficit kialakulásához. A globális hatalmi szuperstruktúra lokális peremtársadalmaként regnáló felső öt százalék számára az ország csupán mint „külszíni fejtéssel letermelhető” erőforrásmező tételeződött, amelyet készségesen bocsátottak a szuperstruktúra rendelkezésére, a mindezért nekik juttatott „globalo-baksis” fejében. És mivel ez a patologikus egyezség elég stabilnak látszott, a társadalom további nagyjából tíz százalékát volt képes és hajlandó integrálni nélkülözhetetlen szolgálataiért cserébe. A vesztes nyolcvanöt százalékból az alsó harmincöt százalék mindennek nyomán szinte teljesen reménytelen helyzetbe került, és az elmúlt évszázadok legnagyobb történelmi kihívásaival felérő feladat visszafordíthatatlannak látszó elroncsoltságuk kezelése. A magyar társadalom nagyjából felét kitevő „közép” is lassú süllyedésben van/volt az elmúlt harminc év során, ám itt – mint az elmúlt hét év bizonyítani látszik – jól átgondolt és következetes társadalomstratégia esetén volna esély a süllyedés megállítására.

Ez a 2010 óta elkezdődött társadalmi-gazdasági stratégia ennek a végzetesen beteggé tett társadalomstruktúrának az átalakításába fogott bele, ám mint várható volt, mindez óriási külső és belső konfliktusok egész sorát provokálta ki. A külső konfliktusokat főként azért, mert a globális szuperstruktúra számára érzékeny veszteséget jelentett az, hogy sem profitként, sem az adósságainkért fizetett kamatként nem tud már akkora erőforrástömeget kiszívni, mint korábban. A belső konfliktusokat pedig azért, mert úgy tűnik, a globális szuperstruktúrával kollaboráló elitcsoportok gazdasági, politikai, kulturális, azon belül médiapozíciójukat fokozatosan elvesztik. Az a perspektíva pedig, hogy a 2010-ben elkezdődött változások a 2018-as választások után is folytatódhatnak, érthető módon vált ki hisztériát mind a globális szuperstruktúrából, mind belső kollaboránsaiból. Az elmúlt hetek „lázadássorozata” az újabb jelentős, akár hosszú időre állandósuló pozícióvesztés réme miatt tört ki. Önmagában e lázadássorozat nem érintené Magyarország helyzetét, ám a fő veszély minden ilyen esetben az, hogy az elitstátuszuk elvesztésétől rettegő kollaboráns uralmi csoportok a főként éppen általuk végzetesen vesztessé tett roncstársadalmi rétegek folyamatos lázításával próbálják felkeléssé, „csinált forradalommá” alakítani törekvésüket.

Minden jel arra utal, hogy ez a nyolcvanas évektől ránk kényszerített globális diktátum még évtizedekig fennáll majd, folyamatosan növelve a térség országainak belső feszültségeit. S mivel e feszültségek kezelése a liberális demokrácia és a szabad piacgazdaság eszközrendszerével bizonyosan lehetetlen, csak olyan berendezkedés képes tartósan fennmaradni, amely ettől alapvetően eltérő talapzatra épül.

A lappangó, permanens polgárháború minden valószínűség szerint sokáig velünk marad a jövőben is.

Hunhír.info