A XX. század Európájának első nagy tragédiája az I. világháború volt, annak minden következményével. Mikor kormányzati rezidenciákon, vezérkarokban a zöld asztalokon, térképeken, a szabadkőműves páholyokban, majd békekonferenciákon kevesek döntöttek milliók halálba küldéséről, nemzetek tönkretételéről, államhatárok az érintettek akarata ellenére történő megvonásáról. Számos esetben a méltányosság, az emberség minimális követelményeinek figyelmen kívül hagyásával.
Az I. világháború, és az azt lezáró Párizs környéki békerendszer kifejezte az 1849-1914 közötti liberális Európa teljes erkölcsi és politikai csődjét. A háborút követő politikai rendszerek még a győztes államokban sem tudták kezelni e csődtömeget, megoldani a problémákat. A liberális kapitalizmuson csak minimális korrekciókat hajtottak végre még a legfejlettebb nyugati országokban is.
Az 1922. október 28-i marcia su Roma (menetelés Rómába: a fasiszták szimbolikus hatalomátvétele) után megalakult fasiszta kormányzat ki akarta küszöbölni a szovjet bolsevizmus exportját, a forradalmi osztályharc veszélyeit, ugyanakkor meg akarta oldani Itália feszítő gazdasági, szociális problémáit, melyeket a feudális, klerikális és liberális vonásokkal is minősíthető, 1861-1922 közötti Olasz Királyság különféle politikai irányzatokat képviselő kormányai képtelenek voltak kezelni.
Már az 1922-26 közötti alkotmányos, többpártrendszerű, koalíciós fasiszta kormányzat alatt is jelentős szociálpolitikai eredmények születtek. A mai Olaszországban is érvényben lévő anya-, gyermek- és családvédelmi törvények nagy részét a fasiszta 20 év (ventennio) időszakában alkották. Argentínától Kínáig delegációk érkeztek és vizsgálták a rendszer eredményeit, melyek a későbbi ádáz ellenség, W. Churchill csodálatát is kiváltották.
A Nemzeti Fasiszta Párt (PNF) polgári, kispolgári, értelmiségi, katonai összetevői mellett jelentős erőt képviseltek a szindikalista csoportok, melyek a munkások, a munkavállalók érdekeit jelenítették meg.
Ezért alkotta meg a Fasiszta Nagytanács a hivatásrendi-korporációs rendszerről a Munka Alapokmányát, a Carta del Lavorót, mely a Hivatalos Közlöny (Gazetta Ufficiale) 1927. április 30-ai számában látott napvilágot. A törvényt a PNF szindikalista vonulatát képviselő Edmondo Rossoni jelentette be 1927. április 21-én a római Piazza del Popolón. A Carta del Lavoro meghatározta a munka szerepét a nemzeti közösség célrendszerében, életében:
„Az olasz nemzet egy szervezet, mely élettartamában és hatalma tekintetében magasabb rendű célokkal, cselekvési eszközökkel bír, mint az egyének, melyek alkotják. A Nemzet erkölcsi, politikai, gazdasági egysége a fasiszta államban fogalmazódik meg.”
„A munka az állam által védelmezett társadalmi kötelesség. Az egész termelés nemzeti szempontból egységes. Egységesek a célkitűzések, melyek az egyesek jólétében, és a nemzet hatalmának növekedésében foglalhatók össze.”
Az állam elismerte a magánszektort, ugyanakkor azokon a gazdasági területeken, ahol a magánszektornak nincs elegendő kapacitása, ott az államnak kell bizonyos feladatokat ellátni.
A Carta del Lavoro alkotói a nemzeti államkapitalizmus kialakításában egyrészt elvetették a kommunizmust, mely lerombolta tőkét, másrészt elvetették a liberális kapitalizmust, mely a laissez faire, laissez passer elvek alapján csődbe vitte a bankokat és az egész kapitalista rendszert. A bolsevizmus és a liberális kapitalizmus szemléletével és gyakorlatával szemben a fasizmus a közjó irányába terelte a tőkét.
A munkavállalók számos jogosítványt kaptak a szociális érdekképviselet, a kollektív szerződések kialakítása, a munkavállalói jogvédelem tekintetében.
A szabadidő hasznos kialakítása, eltöltése céljából a fiatal munkavállalók számára megszervezték a Dopolavoro mozgalmat. A Dopolavoro mozgalom keretében a fiatalok számára építő jellegű kulturális-, művészi- és sportprogramokat szerveztek.
Ismeretes, hogy a fasiszta Ventennio, vagyis az 1922-43 közötti periódus átmeneti egyensúlyra épült a király körüli hagyományos vezető csoportok: az arisztokrácia, a nagypolgárság, valamint a PNF köré szerveződött közép- és kispolgári, alkalmazotti, értelmiségi, katonai, valamint munkás-szindikalista társadalmi erők között. A Duce folyamatosan kiállt a kispolgári és munkás rétegek érdekei mellett. Többször kifejtette, hogy értékrendszere szerint a polgári krédó az önzés, a fasiszta hitvallás pedig a hősiesség és az összetartás. E kérdésben mellette állt az egyik legelkötelezettebb radikális, korrupcióellenes pártvezető, a Cremonát irányító Roberto Farinacci, aki mások, de önmaga szerint is a legfasisztább („la piu fascista”) vezető volt.
Olaszországot is érintette a világgazdasági válság. Ha az 1929-es évet 100 százaléknak tekintjük, akkor 1933-ra 72,4 százalékra esett vissza az ipari termelés.
A fasiszta gazdaságpolitika a kilábalást két intézmény létrehozása révén segítette. 1931-ben létrejött az IMI (Istituto Mobiliare Italiano), vagyis az Olasz Beruházási Intézet, mely a megtakarításokat a beruházások felé irányította. Az 1933-ban megszervezett IRI (Istituto per la Ricostruzione Industriale), Ipari Rekonstrukciós Intézet pedig az ipari beruházásokat szanálta, finanszírozta, majd a jobb működtetés céljából nacionalizálta.
E folyamatok eredményeképp 1937-re az olasz nemzetgazdaságban következőképp alakult az állami szektor aránya:
Katonai, hadászati fémipar: 100 %
Közszolgálati fémipar: 40 %
Hajógyártás: 80-90 %
Villamossági ipar: 30 %
Gépipar: 25 %
Műselyemipar: 15 %
Pamutipar 15 %
A jelentős bankok közül állami tulajdonba kerültek a Banca Commerciale Italiana, a Credito Italiano és a Banca di Roma. Érdekes összehasonlításként említhetjük meg, hogy 1937-re csak a Szovjetunióban volt magasabb az állami szektor aránya. Azonban még véletlenül se hasonlítsuk össze e fejlett olasz szociál- és gazdaságpolitikát az állami szintre emelt „eredeti szocialista felhalmozás” éhhalálra, állami rabszolgaságra és tömeggyilkosságokra épülő rendszerével.
Egyébként érdekességképp megjegyzendő, hogy a politikai és ideológia változások ellenére az IRI sokáig fennmaradt, az 1960-as években lezajlott „olasz gazdasági csoda” motorjaként működött. Majd a 2000-es évek elejének privatizációs hullámai sodorták el.
A hivatásrendek törvényhozó tényezővé válhattak, 1939-től az olasz törvényhozás mint a fasiszta pártszervezetek és a korporációk parlamentje működött.
Még ha a korabeli magyar elvárások szerint és az alkotmányosság elvei alapján az egypártrendszert vitathatjuk is, azonban tény, hogy a fasizmus és a korporatív rendszer világviszonylatban páratlan gazdasági, szociálpolitikai, kulturális, tudományos és sporteredményeket, sikereket tudott felmutatni.
Előzetes egyeztetések és tájékozódást követően érkezett meg Rómába Bethlen István magyar miniszterelnök 1927 áprilisában, a magyar-olasz kapcsolatok a kölcsönös érdekek és értékek felépítése céljából.
1927. április 5-én Rómában Benito Mussolini és gróf Bethlen István magyar kormányfők aláírták a magyar-olasz barátsági egyezményt.
A magyar külpolitika számára ez volt az első lehetőség, hogy kiléphetett a Trianon által kialakított elszigetelt helyzetből, hiszen eddig hazánk nem talált megértésre Európában.
A Duce beszédében kiemelte az olasz-magyar kapcsolatok múltban gyökerező értékeit. Kimondhatatlanul jóleső volt számára, mint a Háborús naplómban (Il mio diario di guerra) megírta: „Pontosan egy magyar főherceg volt az, aki meghatott szavakkal ismerte el az olasz gyalogság hősiességét és értékeit.” Itt bizonyára József főherceg, hadseregparancsnokra utalt.
Már a kormányra kerülés előtt egy évvel, tehát 1921-ben, mint a Popolo d”Italia szerkesztője a következőképp nyilatkozott: „Biztosan meg vagyok arról győződve, hogy Magyarországnak joga van a revízióra, és el fogja érni a Trianoni békeszerződés revízióját. Mióta világtörténelmet írnak, soha nem volt olyan igazságtalan békeszerződés, mint amelyet Magyarországra kényszerítettek. Egy olyan nemzetre, mely évszázadokon át védte a nyugati civilizációt a Kelet és a Balkán irányában.”
1927. április 5-én, a magyar-olasz szerzőrés aláírásakor a következő gondolatok hangzottak el a Duce részéről: A magyar nemzet iránti egyhangú rokonszenv, őszinte csodálat, mely érkezésetekkor megnyilvánult, kifejezi a testvéri érzéseket, melyek összekötik népeinket.” Mussolini itt utalt a múlt kapcsolataira, Corvin Mátyás és Aragóniai Beatrix házasságára, a Risorgimento (Újjászerveződés) mozgalom magyar hőseire, akik az olasz egységért hullatták vérüket.
Kifejezte az „olasz nemzet csodálatát az adott körülmények között a magyar nemzet által tanúsított tartás iránt”. Ez alatt elsősorban a Kisantant fojtogató nyomását értette. Végezetül kijelentette, hogy „Magyarország méltó egy jobb jövőre, és Itália örömmel látja, hogy el is indult ebbe az irányba.”
Mindez akkor a gazdasági és kulturális kapcsolatok erősítése mellett a magyar revíziós célok támogatását is jelentette, mely a következő évtizedben még erősebben érvényesült. A ma kimondhatatlanul téves irányba elindult Európa számára 1927 áprilisa, a ventennio, az olasz fasizmus üzenete talán a nagyobb belső nemzeti szolidaritás, a nemzetközi politika terén pedig a méltányosság minden nemzet irányába.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
