1916. augusztus 27-én Maderschpach Viktor, a híres dél-erdélyi földbirtokos vadász lakásán megcsörrent a telefon. A vonal végén Mara László, Hunyad-megye főispánja szólalt meg: „Most beszéltem Tiszával… Nem lesz oláh betörés. Románia semleges marad.” A kiemelkedő intellektussal, ugyanakkor nagy gyakorlati érzékkel megáldott Maderschpach Viktor kétkedést érzett a román király becsületszavát illetően. Dél-Erdély és a Székelyföld békéje ezt követően már csak pár óráig tartott.
Hosszú évtizedek irredenta propagandája tüzelte fel a román közvéleményt a Magyarországgal szembeni minden etnikai, földrajzi, történeti, kulturális szempontot és realitást figyelmen kívül hagyó területi igények megfogalmazására. Az alaptalan román igények, tervek nem ismertek határokat: Nagy-Romániát a Dnyesztertől a Tiszáig álmodták meg, képzelték el. Abban az országban, ahol több tízezer emberéletbe került az 1907-es parasztfelkelés leverése, ahol minden kulturális-oktatási-egyházi jogot megvontak a gyorsan beolvasztani szándékozott moldvai csángóktól, dobrudzsai törököktől és tatároktól, ahol a zsidók nem voltak egyenjogú állampolgárok. Ennek ellenére a „Szabadság, egyenlőség, testvériség”, a valóságban sajnos soha nem létezett és érvényesült jelszavait képviselni szándékozó nagy nemzet elfogadta érveiket.
A magyarországi szociáldemokrácia, de főként a szabadkőművesség világi megjelenését reprezentáló polgári radikálisok elfogadták a kétarcú hazai román „jogvédők”- lényegében szélsőséges soviniszták és irredenták – érvelését. Ezért támogatták Jászi Oszkár és Ady Endre is a kétarcú Octavian Gogát, Vasile Lucaciut és Vasile Goldist. Ilyen magatartás egyetlen európai államban sem lett volna elképzelhető.
A román hadászati terv is készen állt már, az Ipoteza Z szerint a mozgósítás révén mintegy 600 ezer főre duzzadt román haderő.
Ennek negyede, az Avarescu tábornok vezette 3. hadsereg Dobrudzsában és az Al-Dunánál készült védelemre a bolgár-német erők ellen. Háromnegyede viszont a Magyarország ellen készült a támadásra. Ezek a Keleti-Kárpátokban a Prezan tábornok vezette 4. hadsereg, Brassó előtt a Grainiceanu tábornok vezette 2., a Petrozsény melletti szorosok előtt pedig a Culcer tábornok vezette 1. hadsereg voltak.
A Bruszilov-offenzíva miatt Erdélyben alig volt osztrák-magyar haderő. Augusztus 14-én Kolozsváron megalakult az 1. osztrák-magyar hadsereg parancsnoksága, élén Arthur Arz von Straussenburg tábornokkal. A nagyszebeni evangélikus lelkészcsaládból származó, rendkívüli képességekkel rendelkező, becsületes és jólelkű parancsnok kezdetben magát iróniával, mint „Hadsereg nélküli tábornokot” emlegette.
Augusztus 17-én az antant és Románia között megkötött titkos szerződés értelmében a román állam megkapta volna Magyarország területeit szinte a Tiszáig, ennek fejében támadást indít, melyhez minden anyagi és fegyverzeti ellátási segítséget meg fog kapni. A szerződés azonban érvényvesztő jelleggel tilalmazta a különbékét a központi hatalmakkal. Mint tudjuk, erre az orosz forradalom és Románia veresége miatt 1918. május 7-én sor került.
Augusztus 27-én éjjel Bécsben, a Külügyminisztériumban Edgar Maurocordato román nagykövet átadta a hadüzenetet. A dokumentum álságos hivatkozásai szerint Románia hiába várta a világháború rá nézve konstruktív alakulását, csalódnia kellett volt szövetségeseiben, ezért a konfliktus leggyorsabb bezárása irányába kényszerül lépéseket tenni.
Valójában arról volt szó, hogy a 6. isonzói csatában elért olasz sikerek, valamint a Bruszilov offenzíva orosz eredményei cselekvésre sarkallták az 1914 nyara óta a fegyveres semlegesség álláspontjára helyezkedett román kormányt. Győzött tehát Bratianu antantbarát és kalandor politikája a központi hatalmak iránt lojális Carp és Marghiloman álláspontjával szemben. Ez a következő hónapokban mintegy 250-300 ezer román katona és civil életébe került.
Talán még át sem adták Bécsben a hadüzenetet, megkezdődött a román csapatok betörése Erdélybe a Keleti- és a Déli-Kárpátok szorosain keresztül.
Pilisi Lajos riportregényében olvashatjuk, hogy a román csapatok meggyilkolt csendőrök, határrendőrök, csendőrök holttestén keresztül nyomultak be Magyarországra. A Brassó előtti Predeal vasúti kirendeltségén legyilkolták a magyar vasúti tisztviselőket.
A mintegy 8-10-szeres túlerőben lévő román haderő nem volt képes kihasználni rendkívüli fölényét és kedvező stratégiai helyzetét. Ebben óriási szerepe volt a védekező osztrák-magyar csapatok hősiességének, Brassó előtt a 82. székely gyalogezred addig védte a várost, amíg a magyar hatóságok sikeresen lebonyolították a kiürítést. A Petrozsény előtti Vulkán és Szurdok szorosban a már nyugdíjas, alkalmatlan, vagy rokkant tisztek által, szinte a műszakváltás után a tárnákból kilépett, sebtében kiképzett bányászokból szervezett alakulatok fékezték a jól felfegyverzett ellenség előrenyomulását. Máig érthetetlen, hogy a román hadsereg ekkora túlerő mellett miért nem lépett fel offenzívabban. Ez eredményezte a vesztét.
Szeptember elejére a románok elfoglalták Brassót, Székelyudvarhelyt, Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt, azonban páratlan óvatossággal és lassúsággal nyomultak előre.
Közben a megszállt megyékből százezrek menekültek az ország belseje felé. Bár páratlan költői tehetség volt Ady Endre, ekkor szembesülnie kellett a menekülők látványával, majd megszületett verse: az „Ember az embertelenségben”. Felfoghatta-e korábbi tévedését, a magyarellenes uszítók és irredenta politikusok népszerűsítését?
A túlerőben lévő román hadseregek viszonylag passzív magatartásával szemben teljesen eltérő stratégiát alkalmazott a folyamatosan megerősített 1. osztrák-magyar, és a beérkező 9. német hadsereg. Parancsnoka Erich von Falkenhayn tábornok, akinek páratlan szellemi és fizikai könnyedsége eleganciája Maderschpach Viktor is lenyűgözte, a leggyorsabb offenzív fellépés mellett döntött a még így is túlerőben lévő románok ellen.
Szeptember 18-án a Papházy ezredes vezette 82-es ezred a pálosi magaslatoknál állította meg az ellenség előretörését. Az itt elesett Farkas László hadnagy és társai hősi halála az ellentámadás kiindulópontját jelezte. A viharszerű fellépést gyors diadalok követték: először Nagyszebennél (szeptember 26-29.), ahol a nagyszerű, a Krafft von Dellmensingen tábornok vezette Alpenkorps lezárta a románok visszavonulása előtt a Kárpátok hágóit, ezzel katlanba zárva őket, majd Persánynál október 5-én, Brassónál pedig október 6-9. között. E csatában, a román védelmi vonal áttörésében, a Brassó-bertalani vasútállomás visszafoglalásában döntő szerepet játszott a Farkas ezredes vezette 51. osztrák-magyar hadosztály.
Ezt követően a harcok Havasalföld, majd Moldva területén folytatódtak. Az első nagy győzelem Tirgu-Jiunál következett be november 16-18. között, majd november 23-án a német-bolgár-török hadosztályokból álló Mackensen-hadsereg átkelt Svistovnál a Dunán. A román vezérkar bátor, de kockázatos átcsoportosítási kísérlete nem vezetett eredményre, újabb vereség következett be a Neajlov-folyónál, december 6-án a Mackensen-hadsereg bevonult az erődövvel körülvett Bukarestbe. Az orosz segítség sem tudott már segíteni Románián, bár ennek hatékonyágát, szándékait a román hadtörténetírás bizonyos képviselői vitatják.
Romániát pár hónap alatt rendkívül súlyos emberi és anyagi veszteségek érték. Az utóbbiakat jórészt a saját vezetés idézte elő, a mezőgazdasági termékek és az infrastruktúra a visszavonulás miatti elpusztításával. A Toshev és a Zsekov tábornokok vezette bolgár erők elfoglalták Dobrudzsát. Rimniciu–Saratnál 1917 januárjában ismét a németek győzedelmeskedtek, míg az 1. osztrák-magyar hadsereg a Keleti-Kárpátokat védte a hatalmas orosz nyomással szemben, majd lassan átvette a kezdeményezést és már Moldva területén szorította vissza a veszteségek és a forradalmi hangulat miatt demoralizálódó oroszokat. Az 1917 nyári, Maresti, Marasesti, Ojtoz körzetében lezajlott csatákban az egyébként maradék hazáját hősiesen védő román hadsereget már az oroszok és a francia tüzérség is támogatták. Az orosz bolsevik forradalom, majd a breszti béke miatt Románia már nem számíthatott támogatásra, ezért megkötötte az említett bukaresti békét a központi hatalmakkal, melyek tudomásul vették Besszarábia román annektálását. Mint említettük, a bukaresti békével Románia megszegte az 1916. augusztus 17-i, az antanttal kötött szerződést, mely tilalmazta a különbéke kötését a központi hatalmakkal.
Mindezek tükrében nehezen érthető, hogy miért is fogadták el az antanthatalmak 1918 novemberétől a következő hónapok során, tényleges katonai erővel alig rendelkező, az újra melléjük álló román kormány igényeit, és miért segítették őket a történelmi Magyarország olyan területeinek megszállásában, melyekre történelmi, kulturális, etnikai, gazdasági tekintetben a legcsekélyebb alapot sem formálhatták. Feltételezhető okként, indokként talán csak Románia a szovjet bolsevik rendszer elleni háborúban való részvételére gondolhatunk.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
