Így telente, a Becsület Napja megemlékezések táján mindig arra gondolok, vajon a mai megemlékezők belegondoltak-e abba, hogy ha egykoron Hans és Jancsi nekiálltak volna azon marakodni, hogy ők mennyire utálják egymást, és nem hajlandóak egymás mellett térdelve – hasalva lőni a fővárost elfoglalni készülő szovjet csapatokra, akkor bizony ma nem nagyon lenne miről megemlékezni. Ha Karl és Józsi egymásnak hátat fordítva és utálkozva az ellenkező irányba indultak volna el a kegyetlen, végső útra, akkor a maroknyi csapat sem élte volna túl a kitörést. Ha Pfeffer–Wildenbruch és a magyar Hindy Iván tábornokok hajba kaptak volna azon, hogy ki a jobb, ki tud menőbb módon dirigálni, ki az elkötelezettebb és ki ad jobb parancsot, akkor ma nem tudnánk elmondani, hogy az első szovjet páncélostámadás és a kitörés között 102 nap telt el. Százkét nap!
Csak emlékezzetek, Bécs hat nap, Berlin két hét alatt esett el. Jusson eszetekbe, hogy Kalinyingrád 77, Wroclaw 82 napig bírta az ostromot. A német és magyar hősök pedig 102 napig küzdöttek. A mi eleink, akikre a napokban büszkén emlékezünk.
Ti pedig, a dicső és évről évre megemlékező utókor azon marakodtok, ki tud nagyobb, méltóbb, kiemelkedőbb megemlékezést szervezni. Utálkoztok a másikra, nem álltok egy sorfalba más szervezet tagjaival, nem tesztek együtt két lépést sem az elesettek emlékére. Így lett három, négy, öt megemlékezés, mind más helyen, más időben, más felszólalókkal, más zászlókkal és más emlékezőkkel.
Más emlékezőkkel, akik egy része csak kapkodja a fejét a program Kánaán láttán, a hős ősök pedig forognak a sírjukban. Az önmegvalósítás, a saját siker, a biznisz mindenek felett, ugye? Önös érdek az összetartás és kitartás helyett. Csak mert így könnyebb. Antifa csürhe röhög a markába, ajvékol kettőt és hazamegy, akárcsak ti, dicső megemlékezők. A hatalom pedig örül, hiszen nincs erő, nincs összetartás, és már rég nincs becsület. Elveszett valahol az egzisztenciális harcok apró kis kakasviadalaiban, a pártoskodás és széthúzás mocsarában. Hát még szép, hogy ennyi év után mehetsz, menetelhetsz, hiszen a demokrácia is csak akkor szép, ha működik az „oszd meg és uralkodj”.
Néhány zászló nekifeszül a téli szélben a többinek, itt-ott karlendítés, egy-egy kiáltás, szónoklat, beszéd, történelmi felolvasás, mise, túra és menetelés. A vége úgyis mindig a buli. Koncert itt és ott, mert egység még ebben sem lehet. Jó messze legyünk a másiktól, a többitől, aki kicsit másként zengi, hogy Kitartás! Megfér együtt az összes európai nép emlékezője, emitt öt, másutt három is jut belőle. De sose együtt, sose egy helyen. Mert mindenki mást akar, csak nehogy egységben legyen az erő.
Így február táján elgondolkodom, hogy a ma „hősei”, akik egyetlen napra, egyetlen megemlékezés erejéig sem képesek félretenni önös érdekeiket, sérelmeiket, vajon egyszer majd tiszta szívvel elmondhatják-e magukról: BECSÜLETTEL KÜZDÖTTEM A HAZÁMÉRT AMÍG ÉLTEM? Vajon ha most dönteni kellene, ők a megadás helyett valóban a hősi halált választanák? Kétlem…
Mert szépek a szavak, gyönyörűek a virágok, koszorúk és mécsesek. Szépek a dalok, az indulók és versek. Vannak itt bőven nézetek, párttal és anélkül egyaránt. Pártkatonák a párton kívüliek között is, mert kell egy szervezet, ahol egy főnök dirigál. Kell a sor, ahová beállhatunk, kell a közösség, de nem mindenkivel és nem mindenek felett. Valódi elvek és hit igencsak gyéren található. És hogy ki a jobb, ki az, ki valós hittel bír? Ki az, ki valóban elkötelezett? Ki tudja már a szervezetek káoszában. Felülírt mindent az oszd meg és uralkodj, a sok majom pedig rázza az elképzelt rácsot, amit már réges régen röhögve lebontott a hatalom.
Varga Moncsi – Hunhír.info
