Az óbudai Jobbik február 7-én Kitörés-túrával emlékezett a budai kitörésre. A hatodik kegyeleti emléktúra útvonala katonasírokat és négy lőszertartó bunkert is érintett. A 12 kilométeres túrán több jobbikos politikus is részt vett, hogy tisztelegjen az 1945. február 11-én, a budai várból való kitörés közben elesett katonák emléke előtt.
Nemzeti érzelmű emberek tucatjai indultak útnak a verőfényes napsütésben, hogy fejet hajtsanak a II. világháború leghősiesebb cselekedete, a budavári kitörés katona és polgári áldozatainak emléke előtt. Még az ordítozó, rikoltozó törpe kisebbség ennek a fényes cselekedetnek az írmagját is kiirtaná a magyar kollektív emlékezetből, addig a jobbikosok vállalták, hogy személyes példájukkal, embert próbáló menetelésükkel az idők végezetéig életben tartják ezt a nemes missziót, amely arra emlékeztet: magyarok és németek esküjükhöz hűen a borzasztó túlerővel szemben is megvédték Európát és ez tette lehetővé, hogy a szovjet előrenyomulás a vártnál kisebb mértékű lehetett.
Erre persze nem polkorrekt megemlékezni, a kitörésben elhunyt magyar és német hősök porhüvelyét csak egy-egy korható kereszt, esőrágta rohamsisak jelzi a budai hegyekben, de a jövőt illetően bizakodásra adhat okot, hogy a Jobbik politikusai közül jó páran azt is felvállalták, hogy az uralkodó fősodratú ideológiai áramlattal szembemenve igenis emléket állítanak az emberi helytállásnak, a katonai esküben foglalt adott szó szavának és az utolsó pillanatig megtartott és kinyilvánított becsületnek.
Novák Előd, a Jobbik alelnöke dacolva a huhogók kórusával és a polkorrektség álarca mögött a csak nekünk volt fájdalmunk erőteljes szirénhangjaival, nyilvánvalóvá tette: az országgyűlésben igenis emléket akarnak állítani a katonai önfeláldozás múlt századi kivételes napjának, és ezért határozati javaslatban nyilváníttatnák becsület napjává február 11-ét. Ez az egyetlen olyan, még be nem tiltott ünnep Magyarországon, amely a katonának állít emléket, a honvédő hősnek, és amelyet még a kisebbség ordító rikácsolása ellenére is emberek tucatjai ünnepelnek meg.
Addig, amíg nem lesz a történelmi értékelésben konszenzus, amíg a csak nekünk van fájdalmunk jelszó minden pozitív kezdeményezést padló alá söpör, addig nem töltődnek fel az árkok és a második világháború megítélése egy olyan örökös választóvonal marad a magyar hősiesség és a síráskultuszosok között, ami továbbra is jelképezi a magyar közállapotokat. Pedig ideje lenne már végre, hogy ebben létrejöjjön valamiféle egyezség. Miért kell a szabadságért fegyvert fogó, azért életüket áldozó embereket elítélni és társadalmilag eltitkoltnak tartani csak azért, mert éppen az egykori gettólakók ezt akarják?
70 év után a mérleg egyik serpenyőjében van a néhány tucat nemzeti érzelmű ember, akik szabad szombatjukon a Pilisbe menekülnek életben tartani az egykori eseményeket, ráadásul úgy, hogy közben Magyarországon minden szinten médiatúlsúllyal bíró liberális ellenzék vérlázító károgását kell hallgatnia. A kitörés igenis fontos és ebbe nem kell ideológiát becsempészni, vagy zsidóüldözést vizionálni. Egyszerűen arról van szó, hogy jócskán akadt olyan magyar és német hazafi, aki komolyan vette esküjét, és ennek szellemében élt addig, amíg a sors ezt számára megengedte.
gki – Hunhír.info
