Sajnos a XIX., majd a XX. század során számos magyar tragédia történt. E rövid gondolatmenetben nem a háborúk, polgárháborúk katonai veszteségeire, hanem kizárólag a civil lakosság elleni terror vonatkozásaira, arányaira szeretném irányítani a figyelmet. A jelenlegi kultúra, oktatás, média tematizálásában szinte úgy tűnik, hogy Magyarországon ilyen, tehát a civil lakosság elleni népirtás és terror majdnem kizárólag a Holokauszt vonatkozásában merülhet fel. Külön vizsgálandó kérdéskör a tragikus események során a felelősség megítélése, annak értelmezésének viszonylatai, kérdései. (Fotó: Az isztriai partizán terror áldozatai exhumálása)

Természetesen fontos és szükséges a Holokauszt veszteségeiről-mely a magyar nemzet vesztesége is volt- a megfelelő számadatok és felelősségi viszonyok mellett történő megemlékezés és a kegyelet kifejezése. Ez lényegében természetes és alapvető követelmény.

A magyarországi zsidó holokauszt veszteségei a Yad Vashem Intézet adatai szerint az 1941-es határok között 334000 személyt tettek ki. Itt csak annyit kell alátámasztásként, részletezés nélkül megjegyezni, hogy sokkal nagyobb létszám elképzelhetetlen, hiszen ha a veszteség az eddig többnyire emlegetett 600000 főnyi lenne az 1941-es határok közötti 750000 főből, akkor nem élhetne a mai Magyarországon mintegy 150000 magyar zsidó, Izraelben 200-250000 Magyarországról bevándorolt, vagy leszármazott, valamint további mintegy 150-200000 fő Nyugat-Európában, Kanadában, Ausztráliában, az USÁ-ban és a világ további számos pontján.

Félreértés ne essék, egyetlen emberélet elvesztése is tragédia, nemhogy ilyen létszámú emberé.

A probléma azonban a mai kultúra-, média- és oktatási beállítás kapcsán az, hogy egyfajta, domináns kommunikáció és értelmezés révén szinte kizárólagos népirtásként ez interpretálódik az ifjúság és a társadalom felé. Mostanában egyébként a tartalmi, tudományos, a felelősséget vizsgáló részkutatások és a statisztikai elemzések mintha eltűnnének, az egész tragikus esemény filozófiai, vallási értelmezésként jelenik meg. Az elemzések, a tudományos vizsgálat tehát lezárultnak minősülnek, helyüket a morálfilozófiai megközelítés, vagy vallási jellegű értelmezés veszi át, mely természetesen egyszerűsítéssel jár.

Ez jelenik meg a legújabb, Saul fia című filmben, melyről azért meg kell jegyeznünk, hogy problémafelvetésében az antik sorstragédiák már rég ismert kérdésköre kerül ismét napirendre. Az oktatás számos szintjén a tényszerű összefüggésrendszerből kiragadva kommunikálják a Holokausztot. Említésre került már, hogy Kecskemét egyes általános iskoláiban 6-7 éves kisgyermekek számára is holokauszt-filmeket vetítettek, az eredmény az lett, hogy a szomorú képeket elhelyezni, értelmezni nem képes kicsik nem tudtak aludni.

Kecskemét egyik, egyébként igen színvonalas és eredményes gimnáziumában a Holokauszt nemzetközi emléknapjához kötődően az amszterdami Anna Frank Ház kiállítása nyílt meg, melyet más intézmények diákjai is folyamatosan megtekintenek. Ezt elméletileg helyesnek, elfogadhatónak tekinthetjük, az eredetileg németországi származású, majd Hollandiában élő, a tragikus deportálásban, 1945 márciusában, tífuszban elhunyt fiatal lány naplójának tényleges szerzői hátterétől függetlenül.

Ismerős a hiányzó padtárs program, mely szintén helyeselhető módon, emléktáblán örökítette meg a Holokauszt tragikus eseményeiben odaveszett magyar zsidó fiatalok emlékét. Erre már az ország számos települése iskoláiban, így Kecskeméten is sor került.

Most talán térjünk ki arra, hogy kik nem minősülnek hiányzó padtársnak, vagy kiknek az emléke törlődött az emlékezetből. Kikre lehetne esetleg Anna Frankhoz hasonlóan emlékezni?

Bocsássuk előre, rendkívül sok, tragikusan megtört életútra. Itt csak néhány példát említhetünk meg. 1943 szeptember 8-át követően a németek leszerelték és internálták az olasz hadsereg jelentős részét. Ezt kihasználva elszabadult a terror a határvidéken. Az Isztriai-félszigeten a kommunista délszláv és részben olasz partizán alakulatok területi térnyerés és etnikai tisztogatás céljából rátámadtak az olasz lakosságra, különösen a rendszer híveire. Több mint 10000 ember gyilkoltak meg, sokakat a foibákba/karsztos mély barlangok/ dobáltak.

Ez lett a sorsa sok fiatal nő mellett az ígéretes jövő előtt álló Norma Cosetto geológus egyetemi hallgatónak is, az erőszakoskodást gyilkosság és a foibákba dobálás követte. Az egész partizán bandát egyébként a németek 1943 decemberében felgöngyölítették, agyonlövésük előtt virrasztani kellett az áldozatok holtteste előtt, mely alatt többen közöttük megőrültek. Természetesen lehetne mellékelni szörnyű képeket csak összehasonlításként, a kérdésben kevésbé tájékozott magyar közvélemény informálására. Itt az történt, mint a Délvidéken 1944 őszén. Mellékesen említjük, ha Valerio Borghese, a „fekete herceg” és tengeralattjáró egysége, a Flottiglia MAS nem védi e területeket, nem ennyi az áldozatok száma.

Sajnos számos magyar tragédia történetét, képeit is lehetne közölni.

A front átvonulása alatt Magyarországon közel 100000 civil esett az ellenséges hadseregek terrorjának. Közel 350000 magyar civil és hadifogoly vesztette életét a szovjet Gulagokon.

Közismert, hogy a front átvonulása közben a szerb partizánok gyilkolták a német és a magyar civil lakosságot a Bácskában, bosszúként az 1942 januári partizánellenes razziáért. Ugyanezt tették kisebb arányban a Maniu-gárdák Észak-Erdélyben. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Bácska néhány pontján a szovjet parancsnokságok fékezték meg a vérszomjas partizán alakulatokat, Észak-Erdélyben szintén ők függesztették fel ezért fél évre a román közigazgatást. A Bácskában és Észak-Erdélyben a magyar civilek elleni gyilkosságoknak Cseres Tibor szerint cigány és zsidó személyek is részesei voltak. Ezért nem lehet egyoldalúan csak áldozatként láttatni őket. Tehát minden helyzet, személy felelőssége önállóan ítélhető meg.

Az is igaz, hogy a szovjet hadsereg rablásainak, gyilkosságainak és erőszakoskodásainak sok tízezer magyar-köztük öregek, gyermekek, nők- estek áldozatul. Természetesen itt nagyon sok ilyen esetet nem lehet felsorolni. Néhányat azért említsünk meg.

A szovjet csapatok 1945 március 23-án foglalták el a Nyugat-Dunántúlon Litért. Folyamatosak voltak a fiatal lányok és nők elleni erőszakoskodások és gyilkosságok. Ennék esett áldozatul e napon a 15 éves, hívő katolikus fiatal lány, Bódi Magdi is.

Az ország keleti részén azonban már 1944 októberében elszabadult a terror.

Egy minimális reprezentációs mintaképp vegyük kézbe az Orosházi Evangélikus Gimnázium évkönyveit, melyből pontosan meghatározhatóak az intézmény háborús veszteségei. A kegyelet elvei alapján említsük meg neveiket, a születési adatok, és a vallási felekezeti megjelölésük: Benkő Dezső/ev. Orosháza 1927/, Feldmann László/rk. 1926/, Hevesi Géza/ izr. Orosháza 1928/, Jakobson Lajos/izr. Belovár 1927/, Lindenfeld Judit/izr. Orosháza 1927/, Palotai Imre/rk. Endrőd 1925/, Pártos János/izr. Szeged 1926/, Róna László/izr. ismeretlen/, Strifler Kornélia/ev. Szentetornya 1927/, Strifler Magdolna/ev. Szentetornya 1929/, Tar József/ev. Orosháza 1926/
Szüleink generációja, iskolatársai voltak ők, az ő elbeszéléseikből és az évkönyv adataiból tudhatunk meg sorsukról valamit. Orosházán, mint számos vidéki városban a 30-as és 40-es években a zsidóság nagy része a helyi közösség beilleszkedett, elismert része volt, túlnyomó részben jó szándékkal és szeretettel éltek együtt a más vallásúakkal. Gyermekeik is beilleszkedtek az iskolába, a keresztény felekezetű fiatalok közé. Hevesi Géza példaként egy nagyon jó szándékú, segítőkész orvos, dr. Hevesi Vilmos fia volt. Ő egyébként, mint a Nagy Háború katonaorvos hadnagya szerepel a Zsidó hadviseltek aranyalbumában is. A gyógyítás, kezelés után gyermek betegeit sok esetben meg is ajándékozta. 1944 tavaszán szomorúan mondta ismerőseinek, hogy itt kell hagyni szeretett magyar hazájukat… Róna László szülei nagyon jóindulatú kiskereskedők voltak. Lindenfeld Judit színjeles, kitűnő tanuló volt.

Tehát a névsor egyik fele zsidó, így a Holokauszt áldozata, a másik fele pedig keresztény, evangélikus vagy katolikus. A fiúk életkoruk alapján minden bizonnyal leventeként halhattak meg. Sokkal tragikusabb volt Strifler Kornélia és Strifler Magdolna sorsa.

Édesapjuk Szentetornyán cséplőgép-tulajdonos volt. A fosztogató-rabló szovjet katonák az egész családot megölték. A két gimnazista lánnyal erőszakoskodtak, majd megölték őket. Talán e néhány kiragadott példa is lehet olyan borzalmas, mint Anna Frank sorsa?

Itt térjünk ki a szovjet katonák irányába terjesztett háborús propagandára is. A szovjet sztálini tömeggyilkosságok egyik legkíméletlenebb alakja, a bolsevik zsidó Genrih Jagoda méltó követője volt Ilja Ehrenburg(1891-1967). Ehrenburg zsidó polgári családból származott, már 1905-ben csatlakozott a forradalmi mozgalmakhoz, 1917 után bolsevik lett, bár Franciaországból csak a 30-as években tért haza. A háború alatt a sztálini propaganda meghatározó alakjaként a katonákat a németek elleni tömeggyilkosságokra biztatta: „ a német nem is ember”, „anyjuk hasában sem szabad kegyelmezni nekik” stb. frázisokkal uszította a szovjet katonákat a kegyetlenkedésekre. 1950-ben a kommunista sajtó azért méltatlankodott, mert de Gaulle Franciaországa nem engedte meg Sztálin propagandistája beutazását.

Nagyszerű lenne, ha példaként a MAZSIHISZ Ehrenburgot mondjuk, olyan tömeggyilkosnak tekintené, mint mondjuk joggal némely náci háborús bűnöst.

Nem kizárható az a feltételezés, hogy a szentetornyai cséplőgép-tulajdonos család is német hangzású neve miatt juthatott ilyen tragikus sorsra.

Néhány rövid gondolat erejéig még annyiban érdekes visszatekinteni az orosházi evangélikus gimnáziumra, hogy az itt említett hat tragikus sorsú zsidó diák mintegy háromszorosa túlélte a vészkorszakot. Sokan országosan ismer személyiségek lettek. Voltak, akik Izraelbe távoztak.

Életútjaik nagyon furcsán alakultak. L. Pált 1944 őszén, Budapesten-bizonyára rejtekezésként- a Fegyveres Nemzetszolgálat egyenruhájában látták járőrözni. A polgári, bankárcsaládból származó Grosser Pál a 40-es évek elején még gimnazistaként cserkész volt. Ezzel is cáfolhatjuk a mintegy 10 éve terjesztett ostoba hazugságot, hogy zsidó tanulók nem lehettek cserkészek. Az évkönyv tanúsága szerint 1947-ben már az orosz bolsevik forradalomról és Sztálin marsallról tartott iskolai előadást, 1949 elején Mindszenthyt ítélte el egy iskolai politikai fórumon tartott beszédében. E vélemények, megnyilvánulások, egy polgári, bankárcsaládból származó fiútól meglehetősen furcsák.

A pedagógusok egy részét minősítő, jellemző és komikus epizód, eset volt/az érintett számára bizonyára nem/, mikor egyik gimnazista fiú a koalíciós időszakban az MKP és az NPP balszárnya ideológiáját a diákokba sulykoló igazgatóját megkérdezte, hogy akkor miért is köszöntötte pár évvel azelőtt beszédben-egyébként helyesen- a szovjet bolsevizmus elleni harcba induló magyar katonákat, az érintett diákot azonnal kirúgta az iskolából. Másutt is volt arra példa, hogy az MKP és az NPP segített feledtetni egyes pedagógusok 1944 előtti, élesen németbarát, vagy zsidóellenes kijelentéseit. Így történhetett a Sandberg Gusztávot/Izrael későbbi ipari minisztere/ egyik kecskeméti középiskolában 1944 tavaszán még megsértő tanár esetében a Rajk Lászlóval és Rákosi Mátyással kötött barátság, és természetesen az MKP-MDP tagság igen gyorsan segített abban, hogy az érintett 1949-re a kiskunfélegyházi gimnázium igazgatója lett.

Nem szeretnék az eredeti gondolatmenettől elszakadni, de lehet, hogy most is érdekes lenne számos országos, vagy helyi politikus felmenői korábbi-akár csak 30 évvel ezelőtti-politikai állásfoglalását megnézni. Érdekes dolgok derülhetnének ki…

Az eredeti gondolatmenethez visszatérve, a szovjet katonák még 1946-ban is követtek el civilek ellen hasonló gyilkosságokat. Kecskeméten példaként 1946-ban egész családokat gyilkoltak meg. A Kecskeméti Lapok akkori eltussoló magyarázata úgy hangzott, hogy az elkövetők vlaszovisták voltak. Ez teljesen kizárt, hiszen ekkorra már rég kivégeztek mindenkit, aki Vlaszov hadseregéhez tartozott. Az is belátható, hogy az orosházi gimnázium évkönyve minősítése szerint közölt veszteségek, a „fasizmus által keltett háború” áldozatai, nagyon messze vannak a tényektől és a valóságtól. Ma ugyanígy állunk a tényekhez, egyoldalúan csoportosítjuk őket? Egyes dolgokat kiemelünk, egyes dolgokra a feledés fátylát borítjuk?

A XXI. század második évtizedében tehát nem lehet már általánosságokban beszélni, vagyis indoklás és magyarázat nélkül használni a különféle jelzőket/pl. nyilas, zsidó, kommunista, horthysta stb./ Mindig a konkrét személyt és tetteket lássuk az ideológiák, rendszerek mögött.

Csak néhány kiragadott példa, kérdőjel a témakör kapcsán. Megfelelő méltányolást kap-e ma Koszorús Ferenc ezredes és Lázár Károly altábornagy a Kormányzó utasítására végrehajtott, 1944 júliusi fellépése, az SS budapesti deportálási kísérlete megakadályozása? Ugyan, akkor már egészen más helyzet és erőviszonyok álltak fenn, de mi történt volna, ha a minden bizonnyal csak a politikai szempontok miatt, számos szempont és humánus tette figyelmen kívül hagyásával halálra ítélt br. Kemény Gábor külügyminiszter nem segít a svéd védettségek kiadásában Budapesten a zsidók által lakott házak számára?

Ezért fontos, hogy minden helyzetben az adott feltételek, a lehetőségek figyelembevételével értékeljük és ítéljük meg bármely történelmi személyiség, vagy akár kisember tetteit, cselekedeteit, megnyilvánulásait. Természetesen ezen említett és más események és mozzanatok-bár már több mint 70 év távlatából tekintünk vissza rájuk-pontos és teljesen igazságos ténymegállapítást igényelnek.

Ha az igazsághoz nem ragaszkodva megtagadjuk nemzeti múltunkat, akkor jelenünket és jövőnket adjuk fel. Hasonlatossá válhatunk a nagy történelmi múlttal bíró svédekhez, akiknél ma már nem illendő beszélni a kora újkor két nagy királyáról sem: Gusztáv Adolfról és XII. Károlyról. Ha Gusztáv Adolf nem küzd, nem esik el Lützennél, akkor ma Észak-Németország és Skandinávia nem lehetne evangélikus. Úgy tűnik, csak a beteges másság-kultuszok és a multikulturalizmus a lényegesek.

Tehát a múlt, az igazság védelme, feltárása a legapróbb részletek tekintetésében is fontos.

Károlyfalvi József – Hunhír.info