Örömmel olvastam Sayfo Omar Mandineren megjelent cikkének első sorait, hiszen végre egy kormánypárti lap publicistájának tollából láthattam leírva, hogy a damaszkuszi vezetéssel való diplomáciai kapcsolataink megszakítása 2012 decemberében egy elhamarkodott lépés volt, ezzel igazat adva a Jobbiknak. Ugyanakkor igazán kár, hogy három évet kellett várni arra, hogy mindezt valaki kimondja; hiszen korábban sem a baloldali, sem a keleti nyitás iránt korábban lelkesedő kormánypárti sajtóban nem merült fel a kérdés és a kétely.
Pedig a Martonyi-féle magyar diplomáciát igazán kár lenne mentegetni. Annál is inkább, mert az ma már a Fidesz táborában sem számít tabutémának, hogy a 2014 előtti külügy számára bármelyik nyugati hatalmi központból érkező vállveregetés fontosabb volt, mint a magyar nemzeti érdekek képviselete. Így aztán arra is bőven lett volna tér, hogy akár a máskülönben élesen Amerika- és EU-ellenes Demokrata hasábjain leírják, mennyire szervilis tett volt némi brüsszeli és washingtoni dicséretért eldobni egy ország kormányával való diplomáciai kapcsolatainkat. Tette ezt a Martonyi-féle külügyminisztérium úgy, hogy a diplomácia világában ismert legdurvább módszert alkalmazva egyoldalúan szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat, kiutasítva Szíria diplomatáit az országból. Hogy a helyzet súlyosságát érzékeltessem, elég csak arra gondolni, milyen médiafigyelem kísérte az örmény kapcsolatok megszakadását, pedig Jereván sem tekinthető éppen a magyar diplomácia kiemelt relációjának…
Sayfo Omar szerint persze sokkal érdekesebb ennél a Jobbik állítólagos lobbizása Aszadért, holott ilyet a párt egyik képviselője sem folytatott soha. Az érdekek ellenében való ideológiai alapú külpolitizálás soha nem volt pártunk sajátja. A mi célunk a világ országainak népeivel való együttműködés, aminek az egyik alapelve, hogy a különböző országok társadalmi és politikai berendezkedésre irányuló választásait tiszteletben tartjuk.
Nincs ez másként Szíria esetében sem. Meggyőződésünk, hogy egyedül a szír nép jogosult eldönteni, kit akar az ország élén látni. A legutolsó választások alapján pedig ez az ember Basar el-Aszad, akkor is, ha egyes kormányzati módszereivel mi nem tudunk azonosulni.
Ilyenkor persze lehet cinikusan mosolyogva a választások tisztaságát emlegetni, ugyanakkor ne felejtsük el: az Aszad-rendszer évtizedeken át a politikai stabilitás, a gazdasági prosperitás és az etnikai, felekezeti béke garanciája volt abban a Szíriában, amelyet most ezerféle nemzeti és vallási ellentét feszít szét. A világ közvéleménye persze minderről csak most szerez tudomást, tekintve, hogy korábban a szekuláris Szíriában is természetes dolog volt, hogy mindenki szabadon gyakorolhatta hitét és egyenlőnek számított nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül.
Bizonyára Aszad rendszere számos hibával is rendelkezett, de a porig rombolt Aleppóban vagy az ostromlott Damaszkuszban ma valószínűleg bárki szívesebben élne az elmúlt évtizedek békéjében, mint a mostani háborúban.
Furcsa Sayfo Omar érvelése azt illetően is, hogy a Jobbik a tarlóról szemezget a Fidesz nagy sikerű keleti nyitása után. A keleti nyitás – és ezt Sayfo Omár is helyesen látja – a Jobbik „találmánya” volt akkor, amikor a Fidesz még az euroatlantizmus álmait kergette. És bár tény, hogy a Jobbik előtt ellenzéki pártként közel sem állnak akkora lehetőségek, mint egy kormányerő előtt; kár lenne elfelejteni, hogy a témát és a külpolitikai paradigmaváltás szükségességének gondolatát sikerült átvinni a köztudatba, olyannyira, hogy a kormányzat hivatalos és deklarált külpolitikai programjává is emelte. Igaz, itt kell megjegyezni, hogy míg a Jobbik a maga szintjén véghez is vitte a nyitást, jó kapcsolatokat kiépítve a nevezett országokban, a Fidesznek pár gyanús korrupciós ügynél és jól hangzó kommünikénél nem igazán tellett többre a témában…
Érdemes kiemelni azt is, hogy míg a Fidesz az első nehézség láttán elállt a keleti nyitástól, a Jobbik következetesen kitart álláspontja mellett. Tesszük ezt azért, mert a Jobbiknál a keleti nyitás gondolata nem pusztán egy jól csengő kommunikációs szlogen vagy a politikai marketing része, hanem a világban zajló folyamatok mélyelemzéséből táplálkozó külpolitikai stratégia, amely tökéletesen illeszkedik nemzeti érdekeinkhez.
Azt pedig minden diplomáciával foglalkozó embernek tudnia illik, hogy a következetesség a nemzetközi politika egyik legfontosabb eleme – azok számára persze, akik pillanatnyi szavazatszerzésnél, szűk haveri körben kiosztható gazdasági lehetőségnél, politikai ellenfelek kiszorításánál és „apró góloknál” többre kívánják használni azt.
Nem tudok egyetérteni azzal sem, hogy a „terrorista” jelző Aszad kreálmánya volna saját ellenzékét illetően. A cikkíró szerint vajon mi váltotta ki a szíriai polgárháborút, ha nem hátsó támogatással felheccelt, a terrorizmusra „vevő” elemek? Hiszen maga Wesley Clark, a NATO magas rangú vezetője is elismerte már, hogy a nyugat maga építette fel a szír „ellenzéket”, hogy azzal megdöntse a damaszkuszi vezetést. Most persze egyre kínosabbá válik számukra, hogy az oly sokat segített „mérsékelt” ellenzék habozás nélkül összefog a szélsőséges terrorcsoportokkal, harcosaik pedig naponta változtatják, hogy a fekete-fehér-zöld ellenzéki vagy a fekete ISIS-zászló alatt harcolnak éppen és átmeneti periódusokról, valamint megegyezésről kezdtek beszélni. De vajon ki lesz a megegyezés kulcsa, ha nem az ország legfontosabb pontjait mai napig is kezében tartó Basar el-Aszad?
Egy újságíró számára lehet, hogy a humanitárius elvek vagy a jól csengő szlogenek a legfontosabbak. Azonban az is tény, hogy külpolitikát csak a szikár tényekre alapozva lehet és érdemes építeni. Ennél a pontnál pedig meg is bukik Sayfo Omar érvelése, hiszen ő maga sem tud alternatívát felmutatni Damaszkusszal szemben.
Nem állja meg a helyét az az érv, hogy Aszad elfogadhatatlan, mert az ő bombái elől menekülnek a szírek. Szíriában olyan többfrontos háború van, ahol egyedül két dologban lehetünk biztosak: a harcok elől menekülnek az emberek, aki pedig ennek a legvalószínűbb számítások szerint véget vethet, az nem a Szabad Szír Hadsereg nevű fantomszervezet, nem is a vallási tanokat kiforgató szadista milíciák, hanem egyedül Basar el-Aszad, aki most Irán mellett Oroszország hathatós katonai segítségét is elnyerte. Magyarország érdekét pedig a józan belátásra és a valós helyzetre alapozott külpolitika szolgálja. Ha tehát Aszad rendszerét és kormányzási módszereit nem is mindenben tartjuk helyesnek, béküljünk ki a realitással és béküljünk ki Aszaddal is.
Gyöngyösi Márton
Hunhír.info
