De van két ezeréves, meghatározó jelentőségű kontinentális impérium, a német és az orosz birodalom, amelyek nem „kaptak jogot” arra, hogy akárcsak egy évszázadra is, de átélhessék a világhatalmi szerepnek legalább az illúzióját. A 20. században ugyan mindketten tettek kísérletet arra, hogy a „nem létező” világerő ellenére világbirodalommá váljanak, de ezeknek a kísérleteknek végzetes következményei lettek.
Földrészünk elmúlt ezeréves történetének meghatározó fejezete mindaz, ami a német civilizációval történik, és ez alighanem így lesz a jövőben is. Az elmúlt ezer év első felében a Német–Római Birodalom volt Európa legfőbb hatalmi központja, de a „nagy földrajzi felfedezések” megindulása után a helyzet drasztikus gyorsasággal változott meg. A Nyugat brutálisan letarolta és kifosztotta a világ rajta kívül eső civilizációit, de a közben nagyjából százévenként egymást váltó egyes atlanti „világbirodalmak” csupán átmeneti bábfigurái, pontosabban „bérgyilkosai” annak a megnevezhetetlen, és saját bevallása szerint „nem is létező” planetáris pénzhatalmi komplexumnak, amely akkor is irányított, és ma is a kezében tartja a világot.
A portugálok, a spanyolok, a hollandok, a franciák, az angolok és az amerikaiak után egyszerűen „nincs tovább”, hisz ezzel valamennyi szóba jöhető atlanti nemzet volt már „egy kicsit” világbirodalom. De van két ezeréves, meghatározó jelentőségű kontinentális impérium, a német és az orosz birodalom, amelyek nem „kaptak jogot” arra, hogy akárcsak egy évszázadra is, de átélhessék a világhatalmi szerepnek legalább az illúzióját. A legvalószínűbb ok az lehet, hogy – szemben az atlanti „birodalmakkal” – a kereskedelem, a pénz és a média együttes világhatalmi monopóliumát egyikük sem tudta ellenőrzése alatt tartani. A 20. században ugyan mindketten tettek kísérletet arra, hogy a „nem létező” világerő ellenére világbirodalommá váljanak, de ezeknek a kísérleteknek végzetes következményei lettek. A világerő mindkét alkalommal egymásnak vezette őket, hogy így kölcsönösen megsemmisítsék nemcsak világhatalmi ambícióikat, hanem kis híján egymást is.
Egyetlen időszak akadt, amikor az ezeréves birodalmi stratégiai érdekeket józanul felmérni képes elitek mindkét oldalon úgy vélték, hogy jelentéktelen epizód csupán, hogy éppen egy Adolf Hitler és egy Joszif Sztálin nevű, egyébként szintén a „nem létező világerő” által felépített és üzemeltetett bábfigura a főhatalom látszólagos birtokosa. És ennek nyomán azt is sejteni kezdték, hogy nem feltétlenül kellene egymás kölcsönös megsemmisítésének a „világerő” által számukra kódolt parancsait mindig teljesíteni, hanem a kölcsönös előnyökön nyugvó stratégiai együttműködés is lehetne alternatíva. Ez volt az egyetlen olyan kísérlet, amelyben az orosz és német elitek legalább megpróbáltak szembefordulni az egymás kölcsönös megsemmisítésére irányuló paranccsal.
A kísérletük elbukott. A második világháború után Németországot feldarabolták, és „szétosztották” az atlanti „bábfigurák”, illetve a szovjetorosz birodalom között. Ez utóbbi képtelen volt átlátni, hogy ezt a látszólagos sikerét annak az igen biztató kísérletnek köszönheti, amelyben bebizonyította, hogy százötven–kétszáz év helyett tizenöt–húsz év alatt is fel lehet számolni a zárt szakrális paraszti társadalmakat. Így aztán a jaltai egyezség nyomán azért engedték be Európa szívébe, Németország legbelső tereibe, Berlinbe is, mert az volt a feladata, hogy véghezvigye ugyanazt, amit a harmincas években odahaza, csak most az ötvenes évek Kelet- és Közép-Európájában. Az a brutális politikai kapitalizmus, amely magát „szocializmusnak” nevezte, lelkesen el is végezte a piszkos munkát, és meg is lett a „jutalma”.
Ez a jutalom pedig az volt, hogy miután a piszkos munkát elvégezte, őt magát is felszámolták. Németországnak pedig kegyesen megengedték az újraegyesülést. Ez drámai módon mutatta meg – és mutatja mindmáig –, hogy ez a bizonyos „nem létező világerő” hogyan tekint Európa keleti felére. A szovjet megszállás és ennek brutális politikai kapitalizmusa csak arra szolgált, hogy mintegy „előeméssze” a térséget a rendszerváltás számára, ami nem volt más, mint az átmenetileg odahagyott gyarmatok visszavétele. Kelet-Németország visszaintegrálása – a legalább kétezermilliárd eurónyi direkt támogatás ellenére is – inkább kudarc, mint siker. Az egy főre eső jövedelem most is több mint harminc százalékkal alacsonyabb Keleten, mint Nyugaton, az átlagos családi vagyon kevesebb mint a fele, s a munkanélküliség az elmúlt negyedszázadban legalább kétszer akkora volt.
A Nyugatra vándorlás továbbra is intenzív, és mivel ez főként a fiatalabb korosztályokat érinti, Kelet-Németország demográfiai helyzete lényegében megpecsételődött. A népesség szinten maradásához 2,2 teljes termékenységi mutatóra volna szükség, és ez ma csak 0,9, de egyes tartományokban 0,6, és erről a szintről már elképzelhetetlen áldozatokra volna szükség ahhoz, hogy a teljes elnéptelenedés megakadályozható legyen. Történik mindez úgy, hogy erőforrásokat szivattyúztak Keletre, és ebből a nézőpontból válik igazán érthetővé egész Közép- és Kelet-Európa drámája, tragédiája. A most zajló, tudatos kegyetlenséggel megtervezett „bevándoroltatás” és a Volkswagen pénzfegyverekkel való megsemmisítési kísérletének célja az egyesített Németország megleckéztetése. A kérdés most már csak az, hogy mit tanul meg ebből a leckéből az ezeréves birodalom.
mho
Hunhír.info
