A 75 évvel ezelőtti eseményről, kérdésről már sokszor és sokat írva és előadásokat tartva, gondolkodtam e rövid írás címén. Jó lett volna a magyar ünnep cím, azonban pár éve a hírhedt, beteg lelkiségű színházi produkció sajnos lejáratta e címet. Pedig magyar ünnep volt, és ma is az.
Jó lenne, ha honfitársaink többsége tudatában lenne hazánk a két világháború közötti rendkívül jelentős gazdasági-, kulturális-, művészeti-, sport-, szociális- és egyéb területeken elért és kifejtett teljesítményeinek és erőfeszítéseinek. A felemelkedés a 30-as végén egyre jelentősebb eredményeket tudott felmutatni. Mindez egy időben következett be Európa 1938-41 közötti átrendeződési folyamataival.
Magyarország rendkívül elszigetelt volt, a jól felfegyverzett Kisantant államai bármelyik percben ugrásra készen álltak. A revíziós célok elsősorban Németországnál és Olaszországnál találtak megértésre és rokonszenvre. Míg a nemzetiszocialista Németország inkább taktikázva, a térség egyensúlyát fenntartani igyekezve fogadta el a területi változásokat, a fasiszta Olaszország már korábban és nyíltabb formában állt ki Magyarország igazsága mellett. 1936 november 1-én a milánói Dóm-téren elhangzott beszédében a Duce egyértelműen kiállt Magyarország igazsága mellett. /A beszéd megtalálható film-felvételen az interneten is: Discorso di Duce Benito Mussolini Piazza Duomo 1. novembre 1936 kulcsszavakat üthet be az érdeklődő./
A 30-as évtized végére a gazdasági-, szociális-, kulturális- és sportsikerek mellett politikai és katonai sikerek is születtek. A Huba I-II-III. terveknek megfelelően megkezdődött a honvédség rohamléptű fejlődése. A Dél-Felvidék magyarsága az 1938 november 2-i, I. Bécsi döntés révén tért vissza, mely kérdésben a brit és francia diplomácia elvben elfogadta a német-olasz illetékességet. A csehszlovák állam széthullásakor Magyarország elfoglalta Kárpátalját, mely a német diplomácia terveiben, mint az ukrán függetlenség Piemontja körvonalazódott. Ezért a magyar fellépést az akkori francia diplomácia is támogatta.
A Romániában az 1938-tól létrejött királyi diktatúra rendi-korporatív mezbe öltözött, felszámolta az alkotmányos szabadságjogokat: megszűntek a pártok a Nemzet Pártja nevű állampárt kivételével, a szakszervezetek helyét céhek/breslák/ vették át. Fokozódott a kisebbségekre, főként a magyarokra nehezedő politikai nyomás. A zsidók állampolgárságát bármikor megvonhatták.
A királyi diktatúra létrejöttének két fő oka volt. Az első a belpolitikai labilitás és a Vasgárda növekvő népszerűsége volt, melynek terrorakcióit a kormány aránytalan és differenciálatlan, nem törvényes visszavágással torolta meg. A másik probléma az volt, hogy Nagy-Románia etnikai értelemben alaptalanul megrajzolt határai miatt szinte minden szomszédjával fenyegető konfliktus vetítette elő árnyékát.
A szovjet kormány nevében Molotov 1940 június 26-án 48 órás ultimátumban követelte Besszarábia visszaadását. Ezt a román kormány azonnal teljesítette, a Vörös Hadsereg már másnap megszállta Csernovitz, Chisinau és Cetatea Alba városokat, a román hadsereg viszont demoralizált hangulatban vonult vissza.
Július elején a román kormány felmondta határai brit-francia garanciáit, melyet még 1939-ben kapott. Úgy tűnik, hogy a brit konzervatív-liberális politikát nemigen zavarta a totális állam bevezetése, a nemzetiségek folyamatos jogfosztása, a zsidók állampolgárságának korlátozása, a Vasgárda tagjai elleni aránytalan és differenciálatlan csendőrterror.
Azonban június 27-én a Legfelső Honvédelmi Tanács Románia a Szovjetuniónak tett engedményét egyoldalú diszkriminációnak minősítette Magyarországgal szemben, majd megkezdődött a magyar csapatok, mintegy 550000 katona felvonultatására a kelet határra.
A magyar tervek szerint a 3. hadsereg Kárpátalja felől, az 1. hadsereg pedig a Szilágyságban és Biharban támadott volna a román erődök, a Carol-vonal ellen, melyeket a Repülődandár CA 135-ös és JU 86-os bombázógépeinek kellett volna rombolniuk.
A román haderő mintegy fele: 16 hadosztály, 3 hegyivadász- és 1 erőddandár, 270 tank, 350 repülőgép tartózkodott ekkor már Erdélyben, a magyar csapatok elleni védekezés céljából. A propaganda szerint egy barázdát sem adnak át Magyarországnak.
Besszarábia átadása ellenére további konfliktus fenyegetett a Szovjetunióval, Bulgáriával pedig Dobrudzsa kérdésében éleződött ki a feszültség. Nem volt igazán jó a viszony az SHS állammal sem. Az augusztus 17-24. közötti, Turnu-Severinben tartott román-magyar tárgyalások eredmény nélkül végződtek.
Az ország hangulatát magával ragadta Erdély visszatérésének karnyújtásnyi lehetősége. Csak egy példaként, Horák Béla Bugac idegenforgalmáról írott könyvében olvashatjuk, hogy a Magyarországon, Kecskeméten szereplő, majd Bugacra látogató olasz vízilabda válogatott tagjai, már augusztus 22-én magyar vendéglátóik előtt a magyar Erdélyre emelték poharukat.
A magyar katonai fellépés, nyomás, a többoldalú/szovjet és bolgár/ fenyegetettség hatására a román koronatanács 28-án jelezte, hogy elfogadja a német és olasz döntőbíróságot.
1940. augusztus 30-án, 14 óra 50 perckor hirdették ki a Belvedere palotában Ribbentropp német és Ciano olasz külügyminiszter a II. bécsi döntést, melynek értelmében Észak-Erdély és Székelyföld 43000 négyzetkilométernyi, 2,5 milliós lakosságú területe visszatért Magyarországhoz. E hírt a budapesti rádióból pár perc múlva megtudta Erdély magyarsága.
A II. bécsi döntés nemzetközi visszhangja igen eltérő volt. Molotov jelezte Kristóffy követ előtt, hogy nincs észrevétele a döntés kapcsán, másrészt azonban közölte von Schulenburg német követtel, hogy a megnemtámadási egyezmény előzetes konzultációkat írt volna elő. Nem volt lényegi ellenvetés az SHS-királyság részéről sem, a brit alsóházban azonban szeptember 5-én Churchill túlzottnak minősítette a Magyarország által elért területi engedményeket, bár elvben kijelentette, hogy mindig igazságtalannak tekintette a trianoni békeszerződést.
A Magyar Királyi Honvédség szeptember 5-15. között vonult be kijelölt sávonként az észak-erdélyi területekre. A magyar lakosság diadalkapukkal, virágesővel fogadta a honvédeket.
A korabeli Európa legkiemelkedőbb személyiségei voltak, nemzetünk akkori vezetői, akik meghatározó szerepet töltöttek be a jogos magyar igények érvényesítésében. Így Horthy Miklós Kormányzó, Teleki Pál miniszterelnök, Werth Henrik vezérkari főnök, Bartha Károly honvédelmi-, Csáky István külügy-, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Nagy Vilmos, Gorondy-Novák Elemér és Jány Gusztáv hadseregparancsnokok.
Mindemellett zárjuk szívünkbe azt az 550000 tisztet, altisztet, honvédet, akik felkészültek Erdély felszabadítására. Mellettük azokat a fiatal pedagógusokat, közalkalmazottakat, csendőröket, vasutasokat- szüleink generációját – akik fontos szerepet töltöttek be Észak-Erdély magyar élete újjászervezésében.
Magyar írók: Tamási Áron, Szabédi László, Asztalos István szólaltak meg a Magyar Rádióban és vázolták fel a felszabadulás nagyszerű pillanatait és az erdélyi magyar jövőt.
Valóban óriási változás történt a Magyarországhoz került terület mintegy 2,5 millió lakosa életében, akik közül mintegy 1,5 millió volt magyar, 900 ezer körüli román, a többi szász, örmény, cigány. Megjegyzendő, hogy Dél-Erdélyben mintegy 500 ezer magyar maradt.
A magyar hadsereggel és állammal együtt az alkotmányos szabadság is eljött, helyreállhattak a sajtó-, az egyesülési- stb. szabadságjogok, a szakszervezetek és pártok szabad működésének lehetősége. Gáll Ernő, az ismert kolozsvári zsidó származású, magyar elkötelezettségű író még 1996-ban is úgy nyilatkozott, hogy a királyi diktatúra után felszabadulást jelentett a II. bécsi döntés, majd a magyar állam berendezkedése. Jelentősen javultak az életviszonyok, az ellátás, ezt még a 80-as években is megerősítették idős emberek. Közlekedési, földrajzi szempontból szükségessé vált 1942-ben a Szeretfalva-Déda vasútvonal felépítése, mely példás gyorsasággal és pontossággal készült el. Az építkezést megelőző kisajátításoknál figyelembe vették a román lakosság szempontjait, igényeit is.
A magyar 4 év hosszú ideig erőt adó lelki forrás volt Erdély magyarsága számára, ellentétben egyes történészek valamint kulturális diplomaták ellenkező értelmű megállapításaival.
Amilyen szépen kezdődött e négy év, olyan szomorú volt az utolsó néhány hónap. A románok mellett megjelenő szovjet túlerő következtében, a hősies harcok ellenére visszaszorultak a magyar-német csapatok. Tragikus események voltak a tavaszi deportálás, a szövetséges légierő terrorbombázásai, majd ősszel a Maniu-gárdák gyilkosságai.
Édesapám, Károlyfalvi József (1922-2007), akkor Kolozsváron szolgált a MÁV-nál. Még 2006-7 körül is élénken emlékezett ezekre az utolsó hónapokra. Az 1944 augusztusi, rendkívül súlyos pusztítást előidéző szövetséges légitámadásra, miután a kolozsvári állomáson a bejárati jelzőtől, a kijárati jelzőig felfelé meredtek a sínek, majd mikor október elejéig Tordára kellett szállítani a muníciót és ellátást a magyar-német csapatok számára. Friss emlék maradt az is, mikor a szeptember 5. után átvezették a román hadifoglyokat a városon, akiket a polgári lakosság:”Így mentek a Tiszáig!” kiáltásokkal köszöntött.
Természetesen maradtak nyugodt és szép emlékek is: a magyar színház, a KAC mérkőzései, a piac forgataga, ahol a románok is kedvesek voltak. Hasonlóképp kedves emlék maradt a Szentlélek, utca, ahol gr. Török Ivánnál kaptak albérletet a magyarországi fiatalemberek. A bohém, rendkívül intelligens gróf sokszor el sem fogadta az albérleti díjat. Hasonló emlékeket idéztek fel több, akkor Észak-Erdélyben szolgált ismerős, fiatal alföldi vasutas: Szilágyi János, Korom András, Kabódi Ferenc.
Sajnos Magyarország az Párizsi Békeszerződés 1946-os vitájában elszigetelten nem tudott területi korrekciókat elérni, példaként Bulgáriától eltérően, mivel a bolgároknak sikerült elérnie Dél-Dobrudzsa, az 1940 szeptember 4-i, a Krajovai Egyezményben visszatért területei jelentős részeinek megtartását.
A történelmi emlékektől előrelépve megállapíthatjuk, hogy a kommunista Románia soviniszta, asszimilációs nemzetiségpolitikája jelentősen megváltoztatta az etnikai arányokat az 1910-es és az 1941-es népszámlálásokhoz viszonyítva. Ma több nagyvárosban már a 20 százalékos magyar arány fenntartása tűnhet a legfőbb célnak. A Székelyföld területi autonómiája tehát semmiképp nem jelenthet fenyegetést Románia 1919-1920-ban, majd 1946-47-ben, az etnikai elvek figyelmen kívül hagyásával megvont határaira.
Sajnos a nyugati államok sem fogják fel, és nem támogatják annak az egykori, XVII. századi európai középhatalom maradványainak az etnikai jellegű autonómia által történő megőrzését, mely Habsburg-ellenes fellépéseivel sokat segített az akkori Hollandiának, Svédországnak és Franciaországnak. A hála sohasem volt történelmi kategória.
Bár 2010 után a magyar kormány állampolgársági kulturális és oktatási területeken jelentős eredményeket ért el, azonban az asszimilációs folyamatok tovább tartanak, csak a területi autonómia jelenthet megoldást a Székelyföldön. Nyilvánvalóan ennek eléréséhez egy erős Magyarország hatékony fellépése és nemzetközi támogatás szükségesek.
A jelenlegi helyzetben az sem kizárható, hogy mintegy 15-20 éven belül Románia egyesülhet Moldovával, természetesen leszámítva a Dnyeszteren túli részt, a mai Dnyeszter menti Köztársaságot. Talán azt sem zárhatjuk majd ki, hogy az EU vezetők Ion Antonescu szobrok előtt fogják ünnepelni hatalmi szférájuk kiterjedését. Ez az etnikai és politikai erőviszonyok megváltozásával, eltolódásával járhat. E kérdésben, mint bármely probléma megoldásában egy erős és öntudatos, magasabb erkölcsi szinten álló Magyarország lehet képes.
Ilyen irányú előrelépésben, lelki erősödésben segíthetnek a 75 évvel ezelőtti magyar diadal euforikus pillanatainak emlékei, a négy magyar év képei, hangulata, érzései.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
