Több mázsa ruha, hátizsákok, hálózsákok, cipők és bakancsok. Epilátor, fésű és terhességi teszt. Persze pozitív. Ezt rejti az ártér Szeged mellett. Hosszú a gát, a város szívétől a határig ér, és azon is túl, le a tengerig. De engem csak ez a kis szakasz érdekel, az, amely a város mellett húzódik, az országhatárig. A miénk. Az ártér, ahol az erdőben most nem a tündér, hanem a szemét az úr. Három tündér mégis megpróbált rendet tenni. Ideiglenes táborok, tábortűz nyomai, és szemét, szar, mocsok mindenütt. A XXI. század Magyarországának valósága, a pesti és budai jövő látképe. Egy más kultúra jövőképe.

Három asszony, aki segíteni akar. Három tündér, aki rendet akar, és tenni akar. Nem szájkarate a facebook előtt, valós tett és rend, mert ez a lelke mindennek. És hát a fíling: segítsük a menekülteket. Ad itt a fél ország már, ki enni, ki inni, más ruhát, játékot, cipőt. Hegyekben áll az adomány a segítőknél, válogat, csomagol boldog-boldogtalan. Politikus és háziasszony, egyetemista és nyugdíjas. Listák sokasága, ki mit adna a menekülteknek. Segíteni akartak hát, csak a maguk módján, amúgy magyarosan, odavágósan.

Mit adna hát három asszony? És főleg: kinek? Hiszen van itt hajléktalan, szegény magyar család bőven. És hát – ők is szegények. Hónap végén már almára se futja, nemhogy banánra, és a kínai cipő a divat netovábbja. De mégis: adnának, segítenének a menekültnek.

Mennek hát az ártérbe – védőruha, maszk és gumikesztyű – szedni a mocskot, a szemetet. De tudják, már látták: ott nem a mocsok vár. Adidas a póló és Nike a cipő, sértetlen a bakancs talpa, új a dzseki bőre. Katonai a hálózsák és hellokittis a takaró. Csomagban a fogkefe, tele az Axe, bontatlan a fogkrém. Gyógyszerből egy, ha kinyomva, a többi mind eldobva. Imakabát sem kell itt már, új a haza, más a kultúra a modern honfoglaló számára.

Gyűlik a sok zsák, boldog a három asszony. Segített – a maga módján. A menekültnek lesz ruha – bár lehet, nem ő dobta el, a kör előbb vagy utóbb így is bezárul. Összeér, ami összetartozik, a sok hacuka visszajut oda, ahova kell. És boldog a három asszony, mert egy cseppet, egy kis részen tisztult az ártér.

Viszik a zsákokat boldogan oda, ahol etetik, ruházzák, mosdatják, segítik a menekültet. Leteszik a málhát, arcukon izzadság. Mondják: ők szegények, ha adnak is, hát inkább a magyarnak. Sok az éhező gyerek, a szegény család, hát még a hajléktalan. Nekik adnak, ha tudnak, ám adnának most is. Kicsit mást és kicsit másként: nem mást, csak azt, amit a sok menekült szétdobált.

És megköszöni a segítő, nem érti az iróniát. Ő nem lát mást, csak újabb kupacot, nem érzi a gúnyt és nem érzi a dühöt a szavakban. Örül, hiszen gyűlik a kupac, lehet adni, jut rögtön egy újabb adag. Mosni viszik, mondja, és már pakolja a kocsiba. Elmaradt a mosószer, de talán az adományokból arra futja. Külön szatyorban a sok-sok bontatlan gyógyszer, arab felirat némelyiken. Adják az orvosnak, aki puszta kézzel ótvart kezel éppen. Boldog ő is, hiszen tudja: a menekült a sajátját jobban akarja. Hogy akkor el miért dobta? Ki tudja…

De rohan máris egy nő: nagy a baj! A sok márkás ruci, mely csak piszkos, de új, nem lehet a menekülté, sőt, más sem viselheti többé. Kimondta a hatóság a szabályt: veszély van, fertőzés- és járványveszély. Égig ér a baj: égetőbe kerül minden, hiába a váratlan segély. A tűzre jutnak, együtt a boltnyi fogkefével és pipere szerrel. Nem kapja vissza, aki eldobálta, nem lesz boldog a gazdája, ha látja.

Járványveszély van, vigyázni kell. Majd ősszel az eső elrohasztja, télen a hó a földbe mossa, és egyszer csak a kör bezárul. Visszakerül onnan, kétséged ne legyen, ami ott veszély, másutt sem lesz egyéb. Nem veszélyes a mosdatlan test, nem zavar a rüh, az ótvar, megírtuk már: a hacukacsere a higiénia netovábbja. De veszélyes a ruha, ám szűk a készlet, magyar, ne kérj, a jussod te nem érdemled. De ülj a vonatra, a buszra, ahol sok menekült volt már előtted, hazaérve hipóval mosd a kezed. Mard a bőröd, hogy tiszta legyen, de a jegyért fizess, hiszen neked kell! Ő ingyen adja a veszélyt, te fizess érte, hogy kapod. Szép a liberális világ, ha nem tetszik ez, akkor is ez a jussod.

Kesereg a három asszony, célját vesztett a sok munka. Vagy mégsem? Hiszen hármuk megmutatta: tenni lehet a dolgokért, nem kell itt a szájkarate. Három zsándárk fegyver nélkül vívja harcát, segítőjük két srác és egy férfi, aki a zsákokat cipeli. Megmutatták az országnak: itt simogatnak, adnak, babusgatnak, de aki megérdemelné, nem annak. Eldobálják, nem becsülik, a szeméthegyet kerülgetik. Más a világ, más kultúra, ha adsz is, eldobálja. Nem szeret, csak azt mutatja, elveszi, mert hiszi – neki ez a jussa.

Hajrá, lányok, tökös zsándárkok, előbb vagy utóbb tán a többség és megérti: céltalan a harc, kútba hordják a vizet. Kitart az euróköteg, vesz majd másik ruhahegyet. De ti megtettétek, ha csak a keveset is: tiszta lett a föld, szabad az ártér is. Hogy meddig? Ki tudja. Hisz’ csak egy nap az élet ott, és mind megy tovább, az úton pedig végig elhagyogatja szemétkupacát. Szemét vagy ruha? Egyre megy. Járvány a veszély, kemény téma ez.

(Az akcióban részt vettek a Kárpát Haza Őrei Mozgalom asszonyai, segítették őket a Magyar Önvédelmi Mozgalom Csongrád megyei egységének tagjai)

Varga Moncsi – Hunhír.info