Lassan, észrevétlenül felkészítenek a lemondási vezérmotívum elfogadására, mert a tudatlannak semmi sem hiányzik.

Laus – latin, dicséret az osztályrésze annak az idomárnak, aki fejét oroszlán szájába dugja, s hogy még nem harapta le fejét az oroszlán, – meg-megreccsen a nézőtéri csend: a nacionalista gőgből nem lett még nemzethalál. Márai szerint is mi magyarok a cselekvés pillanatában csak az első fokú reakciót tudjuk kiszámítani. Ó, ez régi, szomorú egy fejezete a népéletnek! „Kinek jaj? Kinek sóhajtás? Kinek versengések? Kinek háborgás? Kinek bűn nélkül való sebek? Kinek szemeknek veressége?” (Péld.23:29-30.) Jajt és háborgást eredményez a családokban, romlást, elszegényedést s pusztulást a nemzetben. Egyszerre, kórházak, elmegyógyintézetek és fogházak benépesednek. Fájdalom, nem egy helyen van ez így… Vígan folyik az ívás, kábítózás… Otthon azalatt szükség és nyomor üt tanyát.

A kocsmárosok és a vendéglátók természetesen felkészülnek és mindenképpen „kedveskednek”, hogy vendégeik „jól” érezzék magukat. Végre megtelik a ház, a kert és megindul az élet a süketítő, jellegét vesztett zene mellett. Mert hát a szegény embernek is kell egy kis „szórakozás” a napi, de főleg a heti fáradozás után. A pénztárca tartalma kezd apadni. A vendég egyre beszédesebb és szomjasabb lesz. Az italozás tartozéka a dohányzás, amihez végre a szerencsejáték is társul. Végre éjféltájban vagy reggel, mikor a zsebek már kiürültek és a „részeg disznókat” kidobták, a vendéglátó maga ül az asztalhoz és elégült mosollyal olvassa meg a „bevételt”. Szép összeg! Azalatt a szegény agyongyötört feleség és az éhes gyermekek otthon szívszorongva várják a kenyérkeresőt, az apát, ki nehéz léptekkel támolyog hazafelé. Ez a gyászos képe igen sok falusi-városi kocsmai életnek, az abban elvegyülő mértéktelen, rettenetes szitkozódásokról, istenkáromlásokról és gyakran véres iszonyú gyilkosságokig is eljutó verekedésekről nem is szólva! Kérdezhetem hát, hogy ki számlálhatná meg a könnyeket, melyeket az alkohol átka csak naponta sajtol ki a szemekből?

Ugyancsak sok emberi életet megkeserítő, és szűnni nem akaró tényező az örökös aggodalmaskodás! Az a folytonos rettegés, hogy holnap valami veszedelem, baj szakadhat rájuk, nem engedi nekik a mát sem olyan nyugodtan leélni, olyan jól fölhasználni, ahogy lehetne és kellene. Minden aggodalmaskodásnak a hitetlenség a gyökere. Mert hiszen ha valóban megvagyunk győződve, hogy egész életünket egy szerető, és gondviselő mennyei édes Atya tartja a kezében, akkor csak nem fogunk aggodalmaskodni?! Akkor biztosan fogjuk tudni azt, hogy az aggodalmaskodás a leghaszontalanabb dolog ezen a világon, mert hiszen: a jövőt meg nem változtatjuk, a jelent pedig megkeseríthetjük vele! Próbáltuk csak egyszer is elfogadni és elhinni, amit az Írás mond? Hogy „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van”, és álljunk is oda azok közé, akik Istent csakugyan szeretik. Vegyük a mát hálaadással, várjuk a holnapot bizalommal – Isten kezéből!

Csak ez a világ gonoszságban és hazugságban vesztegel. Benne minden hazugságra van felépítve. Sok komolynak, jellemesnek látszó ember fennen hirdeti, hogy a hazugság olyan szükséges rossz, – mint a társadalomban az állam – amely nélkül nem élhet meg az ember. Mi pedig ezzel szemben, tiszta hittel valljuk, hogy minden hazugság, – még a legfinomabb, a legnemesebbnek látszó is,- az ördögtől van. Isten ígéjének fényében tanultuk meg, hogyan gondolkodjunk a hazugságról és megértettük, hogy a szent és igaz Isten országában nincsen hazugság, – tehát mit is keresnének ott azok, akik szeretik, szólják és mentegetik a hazugságot? Két úrnak nem szolgálhatunk. Aki szereti az igazságot, gyűlöli a hazugságot! Az igaz ember szíve szerint kedveli, szereti az igazságot, – és mindent el is követ a szent igazság győzelméért.

Igenis hitelt érdemlő, az igazmondásban ma is méltónak bizonyuló történet, miszerint Aquinói Tamással, a középkor nagy bölcselőjével sétál egy ismerőse. A tréfás kedvű barát egyszer felkiált: „Ni, ott repül egy ökör!” Tamás csodálkozva néz fel az égre s erre társa nagyot kacag: „Hát elhitted azt a képtelenséget, mellyel meg akartalak tréfálni?” „Inkább elhittem – válaszolt a bölcs, – egy ökör repül, mintsem egy keresztyén hazudjék.”

A Hajnali utazás (Németh István) kisregényében valahol lassan, megreccsen a csend. Ez történik a Kárpát-medencei Magyarok Kerekasztalánál is, – ma sáfársága gondolatával. El kell mondanunk végre, a keresztyénség mindig szöges ellentétben állt a kommunizmussal. A „minden a mienk” felfogás és az ebből fakadó tanítás és életvitel kudarca juttatott el a mi „semmi sem a mienk”,”minden az Övé, minden az Istené„ – ősi hitvalláshoz, hogy mi itt e földön nem birtokosok, hanem sáfárok vagyunk. Hív sáfára Istennek, őseink hagyatékának, nemzetünknek, jövendőnknek.

Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info