A Migration Aid segélyszervezet segítői közül egyre többen sokallnak be. Egy ideig éjjel-nappal pörögnek, mindenkit meg akarnak menteni – saját elképzeléseik szerint. Van, aki sajnálja őket, és néha haza is visz néhányat, más csak azt szeretné, ha mielőbb továbbmennének, és azt hiszi, munkájával ezt elősegíti. És kétségek ne legyenek: vannak, igaz kevesen, akiknek ez igen jó biznisz.

Persze vezető is van. De vezető, ha van is, akkor sincs. A doyenek, a nagyasszonyok és a máshol érvényesülni nem tudó „puhapöcs” fiúk mindent jobban tudnak mindenkinél. Ülnek az adományokon, mint kotlós a tojáson, és eldöntik, ki kaphat és mit, ki nem és miért nem. Ha pedig jön egy roham, úgy húsz-harminc fiatal, életerős pasi, éhesen, szomjasan a kánikulában, hát összecsinálják magukat. Egy idő után pedig már utálják a menekülteket. A pofátlanokat, akik visszajárnak, vagy akik nem az ő körzetükhöz tartoznak, csak arra tévednek, magukra hagyatva és eltévedve az idegen városban.

Meg- és elítélnek. Ránézésre megmondják, ki fog bemenni a táborba és ki nem, látnoki képességekkel tudják, este tízkor mire nem lesz már szükség. Legyintenek, jósolnak. Aztán jön a pánik és mindig más a hibás. De ők csak segíteni akarnak. Senki más az ott levők közül. A csicska csak osztja a vizet, majd megmondják, kinek mit lehet.

A gyerekem azt mondta, nem érti, miért kell pátyolgatni a menekülteket. Mert ha pátyolgatjuk őket, nem akarnak továbbmenni. Próbáltam neki elmagyarázni a helyzetet, és akkor sem érti. Persze, sajnálja a gyerekeket, de fél, mert nem tudja, mi lesz ősztől, ha kezdődik az iskola. Sokan valóban nem akarnak továbbmenni. Minden pályaudvarnál van visszajáró csapat. Ki a táborból ruccan fel egy kis bandázásra, más naponta bejár csak úgy, és ha már ott van, hát kéreget. Vizet, ételt, jegyet, új ruhát, hátha jobb, mint a tábori. Mindent. Mert neki jár, hiszen menekült. A tábor meg unalmas.

Persze hiszik, mindezt a kormány adja. Végre egy ország, ahol nem üt a rendőr és nem kér pénzt még a jó szóért is. Itt mindenki jó. Túl jó.

A segítő meg, ha kipukkad, lemegy a menekült szintjére. Ő is agresszív lesz, elveszi az ételt, a vizet magának is, és üvölt mással, ha egy kisgyereknek adni mer. Mert a keksz, a banán, az alma is csak egyszer jár, hiába az éhes gyerekszáj. A raktárba bemenni pótlásért luxus (bár nincs messze sehonnan), hiszen akkor lemarad az történésekről. Végre egy valóságshow, amely élőben és nem a tévében zajlik, sokaknak ez életük legnagyobb eseménye.

Persze a magyar hajléktalan nem kap. Negyven fokban sem jár neki a víz, hiába mondják neki, adjon azoknak is. Étel és ruha sem, végtére is „csak egy magyar”, aki az éhség és a szegénység elől menekül. Kimondja hangosan, és nem szégyelli a szavát.

Láttam olyat, aki osztotta a vizet és közben ékes angolsággal suttogta el, mennyiért viszi át a családot Bécsbe. Már nem csak a határ mentén élnek a menekültekből jól. Csendes és szép köpeny a civil szerveződés, angyali az ördög mosolya mindenütt.

És persze szar minden: a MÁV, a BÁH és szemét a rendőr. Szeged miért indít este is vonatot, a vonat miért késik, a BÁH miért össze-vissza küldi őket, és a rendőr miért akar rendet tenni. Na jó, néha szeretik a rendőrt, főleg, ha fényképező kopaszoktól vagy beszólogató bringásoktól kell rettegni.

A gyerekek betegek, megy a hasuk és hánynak, a felnőttek bolhásak, rühösek. Mindenki vakarózik és köhög. Tudni senki nem akarja, miért és mitől. Szalmonella csak, vagy tífusz? Egyszerű coli baktérium vagy egzotikus nyavalya? Mit számít, a város már pusztulásra ítélt.

Ruha akkor és annyi van, amennyit a segítők kérnek, de ez is össze-vissza működik. Rühös testre sokszor nincs csere, mert éppen bezárt a bazár vagy lusta már a segítő. Az eldobott rongy pedig hever a flaszteron. Békés bolhák ugrálnak a melegben, hátha arra jár egy jótékony kutya, aki átveszi őket tőlük. Reggel nincs ruha, mert nincs raktár, este nincs, mert vissza kell vinni. Gyógyszer akkor van, ha arra jár egy önkéntes orvos, aki komolyan véve esküjét mindenkin segíteni akar. Egy szem gyógyszer, egy cseppnyi krém – a kórság ennyitől nem múlik, csak pillanatnyi az enyhülés.

Már senki nem akarja tudni, ki mitől köhög vagy hány, miért marja testét a segítő is, és kinek van tetű a fejében.

Szervezettnek tűnő fejetlenség a határtól Pestig és Budáig, a várostól a táborokig. A menekült mind csak szédeleg az országban, mint őszi légy a konyhában, és szervezetlen a szervezettnek tűnő, és annak is hitt segítő csapat. Fáradt kapkodás, és sorra csak hordja mindenki a vizet a kútba.

A látszat él, szép a raktár, rendben jönnek az adományok, de mindent alaposan összekevernek az önjelölt kiskirályok. Civilek, akik önszerveződtek, akik között megint főnök lehet az arra vágyakozó. Kakas egy pillanatig a sajátjának hitt kis szemétdombon. Főnök, aki otthon magányos és boldogtalan, karmester a kielégületlen és doyen a frusztrált nagyravágyó.

Ők a civilek, akik önmegvalósíthatnak, míg ki nem csúszik a szájukon a mondat: „Lehet, hogy gáz, de én már kezdem utálni ezeket.”

Varga Moncsi – Hunhír.info