Legyen ott a virtuális Kárpát-medencei iskola bejáratát díszítő homlokzaton a ballagó diáktarisznya. Johannes Amos Comenius óta az iskola etikai szabályozása sok esetben a közép-európai térség (gazdasági, politikai és kulturális) balkanizálódásának polgárjogi függvénye volt, amiért kreatív színvonala veszélyeztette a közbizalmat, és fenyegette az emberi méltóságot.

Látni kényszerülünk a „periojkosz” (körüllakók) alapkutatásából is, – történelmi helyzetünk felmérésével: amint a tudás, mint érv véget ér, a kemény életmód jön, amit a rend és fegyelem gyakorlásával az egyenes jellem formálása érdekében eszközként érvényesítünk: HA kell, „spártai” jelzővel illetünk. Mert a spártaiak beszédben való rövidségükről, egyben önmérsékletükről is ismeretesek. Történt, hogy Fülöp macedón király – Nagy Sándor atyja – egyszer azt írta nekik: Ha Spártába megyek, tűzzel-vassal pusztítok el mindent. Egyetlen szóval válaszoltak a spártaiak erre az üzenetre: „Ha!” A rendszerváltás utáni iskolarendszer is adós maradt a jogszerű, tisztességes és igaz belső szerkezeti jogorvoslattal, és hogy az új Európában egyetlen közösségnek, különösen a jövőt biztosító iskolának se kelljen tartania az üldözéstől, hátrányos megkülönböztetéstől. Félelem és szorongás nélkül kell élnie és működnie, mint a többségi, államalkotó nemzeti intézményeinek.

Ugyanakkor az általános érvényű oktatás mellett az egyre duzzadó diáktarisznyába a Kárpát-medencei magyarság önazonosságjegyeinek, mint a magyarságtudomány sajátos megjelenítőinek, zenéjének, írásának, nyelvének, népi hagyományainak és hitének kell helyet találniuk.

Családi örökséget is hordoz magában az iskola. Tartozéka, egyben hordozója és velejárója ennek a közösségnek. Nemcsak a gyermek, tanuló de az oktatást, nevelést végző pedagógus, professzor is a család, a nemzet családjának tagja. Ebben a közösségben a gyermek nem lehet kicsinyített felnőtt vagy törpített óriás! A körülmények kedvező alakulásába vetett hit mondatja ki velem, hogy a nevelő olyan, mint a szülő, hogy a pedagógus „más”, és az igazi, az „csodamás”. Ha pedig nincs ilyen kifejezés, akkor mától kezdve lennie kell: mert a rendkívüliségével felemeli tekintetemet, szívemet, lelkemet: ritkaságával pótolja a lelkemben tátongó mélységet: ámulatba ejtő egyéniségével fölemel, utat és hidat készít…

Íme a timpanon titka! Mert az óvónő és a nagyszerű professzor – ha tudja, ha nem – szent dolgokat művel, az Isten megnyújtott keze által. Nem éppen a teremtői, de az alkotói csoda folytatódik benne. Csak ezeknek a szép, döntően fontos kérdéseknek az ismerete, alapos elemzése találtatja meg a kiutat a térség nemzeti iskoláinak.

Mekkora gyönyörűség látni a különböző vidék, tájegység tanuló és tanító világának találkozóit, hogyan tudnak örvendezni egymásnak… Most, Románia alkotmánybírósága határozott úgy, hogy ezentúl a szülők kell kérjék, hogy iskolás gyermekük járhasson vallásórára, míg korábban éppen fordítva történt: igénylést kellett benyújtani, ha valaki nem akarta, hogy gyermeke hitoktatásban részesüljön. Minden kétséget kizárva azok, akiknek „fejében” az ötlet megszületett nem arra gondolt, hogy kevés olyan gyermek lesz, aki nem fog vallásórára járni; a szülők többsége fontosnak tartja a hitoktatást. „Íme, ti rosszat terveztetek, de Isten jóra fordította! azt.” Mert még mindig és sokáig a dolgok felszínén közhelyek vannak. A gondolat, még a legnagyobb bölcselkedőké is, e banalitások között cikázik, néha lenyűgözően, meghökkentően, káprázatosan, villámos élességgel. De elménk a legmélyebb igazságokat érintve, mindenképp közhelyekbe ütközik. Ami talán nem más, mint számunkra felfoghatatlan dolgok felszíne – írja Galsai Pongrác (író, tanár, publicista).

Most, néhány perce távozott zabolai otthonomból húsz éves értettségi találkozóra Csilla Katalin Zsuzsa leányom nyugalmazott tanár édesanyjával és azt mondtam neki: látod, ma kezdődik a „régi szép idők emlékezete.”

A piros pöttyöket a hajnalmadár napkeltekor kapta. Hajnali szerelem örök és szép jegye… A bejárat díszítő homlokzatán visszavár a kis tichodroma.

***

Kire számíthatnak?
„Holnap már minden a mienk lesz, hogyha akarunk, ha merünk!”
Drága tanárok, hát akarjatok!
Szülők, gyermekek, merjetek!

Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info