Adott egy Európa-szerte mutatkozó törésvonal, ami most Magyarországon radikalizálódik, és áthidalhatatlan szakadék kialakulásához vezet az individualista és kollektivista viszonyítási alapú személyek közt. A multikulturalizmus bukása miatt letisztul a törésvonal kollektivizmus és individualizmus közt, és egy ilyen helyzetben fel kell tennünk a kérdést: szégyen-e kollektivistának lenni? Szégyen-e, hogy saját közösségünket látjuk fenyegetve egy másik közösség benyomulásában?

Magyarország és az európai társadalom egyik leglátványosabb törésvonala rajzolódik ki a bevándorlás visszaszorítására tett ellenintézkedések mentén.

Az ellentétek mindinkább kiéleződni látszódnak, miután a kormány bejelentette, hogy egy 4 méter magas, 175 kilométer hosszú falat emelne a szerb-magyar határon, hogy megakadályozza az illegális bevándorlók tömeges és ellenőrizetlen beözönlését. A pártok megosztottak a kérdésben, és a válaszreakció kapcsán a mára szokványosnak mondható baloldal-jobboldal szembenállás látszik kibontakozni. Ennek a szembenállásnak azonban – a látszat ellenére – nincs köze politikai oldalakhoz.

A kormány a probléma megoldása érdekében elfogadható megoldásnak tartja a fizikai határzárat, de a párton belül is a megosztottságot erősíti a határ lezárásának kérdése. A Jobbik szerint a határzár nem elég, több és szigorúbb intézkedésre van szükség a probléma kezelése érdekében. Az MSZP-DK-MLP vonal elfogadhatatlannak tartja a határ lezárását, és meggyőződésük, hogy ezzel Magyarország olyan mélyre süllyedt, hogy arra a XXI. században már nem szabadna példa legyen. Ennek ellenére a határ fizikai lezárását mostanra több, a tömeges bevándorlás által érintett ország is alkalmazza, több-kevesebb sikerrel.

Ez a törésvonal nem baloldal és jobboldal, hanem az – Európában történelmi ellentétnek is mondható – individualizmus és kollektivizmus közt húzódik.

Azok a pártok (személyek), melyek a kollektívum, a közösség érdekét tartják viszonyítási alapnak, elfogadhatónak tartják a határ fizikai lezárását. Azok a pártok (személyek), melyek az individuumot (különálló egyént) tekintik a politikai és társadalmi kérdések viszonyítási alapjának, elfogadhatatlannak tartják a bevándorlás-probléma kezelését.

Már a fentebb elhangzottak megfogalmazása is mutatja a társadalom radikális megosztottságát; azok a személyek, akik az individuumot tekintik viszonyítási alapnak, többnyire nem tekintik problémának a tömeges bevándorlást, így a bevándorlás-probléma kifejezést sem használják. Ehelyett embertelenségről és a szolidaritás teljes hiányáról beszélnek.

Ez az áthidalhatatlan szakadék az európai társadalomban zajló radikális változások indikátora, amit leginkább az mutat, hogy a két álláspont közt nincs kompromisszumlehetőség. A bevándorlók tömegeit vagy beengedjük, vagy nem.

Vannak, akik azt mondják, be kell engedni mindenkit, mert okkal vannak itt. Egyéni tragédiák millióira vezethető vissza a határ felé közeledő embertömeg látványa, de ők ugyanúgy érző lények, akik súlyos traumákat követően próbálnak menedékre lelni. Akik ezt az álláspontot képviselik, az individuumot tartják a politikai/társadalmi kérdések viszonyítási alapjának. Az individualisták az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten zajló történéseket az azt megélő individuum nézőpontján keresztül értékelik. Egyéni tragédiákat látnak, és a határ felé közeledő tömegben is egyéneket látnak, akik milliónyi független személyként érkeznek Európába, mindegyikük a maga egyéni tragédiájának hatására.

Vannak, akik azt mondják, a bevándorlók tömegét nem szabad beengedni. Sőt, lehetőleg senkit ne engedjünk be. Ők a tömeges bevándorlásban nem különálló egyéneket, hanem egyetlen, a határ felé közeledő tömeget látnak. Akik ezt az álláspontot képviselik, ők a kollektívum, a nagyobb közösség érdekét tekintik viszonyítási alapnak. Nem egyértelmű, hogy a bevándorlás teljes ellehetetlenítése minden esetben és ténylegesen a többségi társadalom érdeke, de az kétségtelen, hogy akik ezt az álláspontot képviselik, egy kollektívumot tekintenek viszonyítási pontnak, és a bevándorlók tömegében is kollektívumot látnak.

Esetenként eltérő lehet, hogy a határ lezárása mellett érvelők milyen kollektívumot tekintenek kiindulási alapnak. A nemzeti gondolkodásúak a nemzet érdekének sérülését látják a bevándorlók tömeges érkezésében. Eközben a kormány opportunista megközelítése sok mindenre visszavezethető – egyszerű parancs teljesítése Berlinből, vagy akár a párt érdekeinek sérülése, ami azt mondja, hogy több bevándorló, kevesebb pénz. Utóbbi esetben a párt vagy az állam anyagi érdekeinek sérülését látják. Természetesen, nem elképzelhetetlen, hogy a kormány egyes tagjai szintén a nemzeti érdek sérülését látják. A kettő közt az a közös nevező, hogy mindegyik egy kollektívum, egy közösség érdekének sérelmét látja a bevándorlásban.

Tehát adott egy Európa-szerte mutatkozó törésvonal, ami most Magyarországon radikalizálódik, és áthidalhatatlan szakadék kialakulásához vezet az individualista és kollektivista viszonyítási alapú személyek közt.

Az individualisták sérelmezik, hogy a politikai ellenfelek nem egyénnek tekintik a bevándorlókat – az ő szemükben ez embertelenség, és a szolidaritás teljes hiányát mutatja. A kollektivisták eközben valóban nem egyénnek tekintik a bevándorlókat, hanem egy közösség részének. Mivel esetükben a kollektívum a viszonyítási pont, mindent ennek mentén helyeznek értelmezési keretbe; ők egy nagyobb közösség részei, aminek az érdekei sérülnek, mert egy másik közösség beözönlik a területükre. Ez egy áthidalhatatlan szakadék. A bevándorlás kezelése egy olyan határhelyzet, ahol mindenkinek döntenie kell, melyiket tartja feljebbvalónak; az egyén érdekét, vagy a társadalom érdekét. Eközben az individualizmus és kollektivizmus közti végleges szakadék kialakulása közvetlen visszavezethető a multikulturális társadalom bukására.

Mindaddig, amíg a multikulturalizmus ideológiája tartotta magát, és fennállt annak legalább az elméleti lehetősége, hogy a különböző kulturális háttérrel rendelkező közösségek egyetlen nagy közösségben együtt tudnak élni, addig a kollektivisták egy része is támogatta a bevándorlást. Mostanra ez a lehetőség nem adott; bebizonyosodott, hogy az Európába érkező tömegek generációk múltán is különálló kollektívumként viselkednek, ami saját érdekeit képviseli mind az egyénekkel, mind az európai kollektívumokkal szemben.

A multikulturalizmus bukása miatt letisztul a törésvonal kollektivizmus és individualizmus közt, és egy ilyen helyzetben fel kell tennünk a kérdést: szégyen-e kollektivistának lenni? Szégyen-e az, hogy a bevándorlókra nem mint egyénekre tekintünk, hanem saját közösségünket látjuk fenyegetve egy másik közösség benyomulásában? Erkölcstelennek, vagy etikátlannak tekinthető-e? Ezt a kérdést mindenféleképpen meg kell válaszolni, mert a helyzet kiéleződése annak lehetőségét is magában rejti, hogy a kollektivisták egy része öntudatlanul saját magát is bűnösnek tartja az általa vallott nézetek miatt. Ki kell jelenteni: kollektivistának lenni nem szégyen. Nincs semmi szégyen abban, hogy egy közösség részeként tekintünk magunkra, ami a közösség érdekét védelmezi egy másik közösségével szemben.

Ugyanakkor ez az állásfoglalás végleges konfrontálódáshoz vezet. Míg az individualisták saját erkölcsiségüket is az egyéni érdek mentén fogalmazzák meg, a kollektivisták a közösség érdeke mentén határozzák meg az erkölcsöt. A két csoport így kölcsönösen erkölcstelennek és etikátlannak látja egymás viselkedését, ami tovább mélyíti a már eleve létező szakadékot. Tehát kijelenthető, hogy bár nem látható előre, hosszú távon – évszázadok alatt – milyen hatással járna a bevándorlás (vezethet a fehér ember teljes eltűnéséhez, vagy egy új kasztrendszer, és egy minden eddiginél stabilabb társadalom kialakulásához is), az egyértelműen kijelenthető, hogy a bevándorlás mint probléma itt és most komoly problémákat okoz az európai társadalmakon belül. Olyan szakadék kialakulásának katalizátoraként működik a bevándorlás-kérdés, ami lehetetlenné teszi, hogy az individualizmus és kollektivizmus belátható időn belül újra közös nevezőre jusson (akár a politikában, akár az élet más területein).

Mindez olyan turbulenciák kialakulását jelenti az európai társadalmakban, ami a radikalizálódás irányába hat minden ideológia, minden politikai tábor esetében. Ez a radikalizálódás már most szemmel látható; a liberálisok részéről egy radikalizálódási folyamat figyelhető meg, amikor azt látjuk, hogy fizikai rongálással lépnek fel a nekik nem tetsző vélemények ellen. A plakátrongálás egy ilyen intő jel, ami a radikalizálódás hullámát vetíti előre. Ez leginkább olyan szervezetekre helyezi a felelősséget, melyek mindeddig maguk is egyfajta radikalizmust képviseltek. Az ő tevékenységük kritikus lesz abból a szempontból, hogy az európai társadalmak egy öngerjesztő erőszak-spirálba jutnak-e, vagy valamilyen módon sikerül kontroll alatt tartani a helyzetet. Magyarország abba a helyzetbe került, hogy mivel a radikalizálódás kiváltó oka nálunk összpontosul, minket az öngerjesztő radikalizálódás is fokozottabb mértékben fog érinteni. Ha a liberálisok hosszú távon is ragaszkodnak ahhoz, hogy tettlegességgel lépjenek fel saját véleményük védelmében, az elkerülhetetlenné teszi az extrémizmus fogalmának újraértékelését, amibe valamennyi, az egyént radikális cselekvésre ösztönző ideológia – így a liberalizmus is – belefoglalásra kerülhet.

Hídfő.ru

Hunhír.info