Lehetetlen, illetve teljesen valószínűtlennek tűnik, hogy a gyermekkorban előforduló szervi idegbaj, a vitustánc (chorea Sancti Viti, ballismus), amelyet főleg az arcban és a törzsben jelentkező gyors rángások jellemeznek, és a zene ütemeire felkorbácsolt idegek kóros rángatódzásával előidézett jelenséget közösen a táncosok védőszentjéről Vitus-ról (a szlovének szentjéről) nevezték el.

Látszatszabadság a következménye a kanti categoricus imperativusának mellőzése, melynek üzenete így szól: Be kell illeszkedned! Be kell illeszkedned, annak megjelölése nélkül, hogy mibe: be kell illeszkedned abba , ami egyébként is létezik És abba, amit a létezés hatalmának és mindenütt jelenvalóságának reflexeként mindenki jónak gondol. Egyszerűen az alkalmazkodás lép a tudat helyébe. A rendet, amely az alkalmazkodásból származik, sosem konfrontálják azzal, ami e rend lenni szeretne, sosem szembesít ellentétes nézeteket az ember értékeivel, méltóságával. A szabadság és rend összefüggésében József Attila eszményképét költői megidézésben így halljuk: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!”

Új világ a régi helyén? Aligha elfogadható érdemi válaszként e szállóigévé vált regénycím a Kr.u.3. században élt Szent Vitus és névadó vitustánc kérdésében. Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában olvashatjuk, hogy Vid, másként Vitus, Vida ifjú ókeresztény vértanú, a középkor végének kedvelt pártfogója, a Tizennégy Segítő szent egyike. Mesébe hajló legendáját az Érdy-kódex monja el. Már tizenkét éves korában megtagadja atyjának, hogy a bálványokat imádja. A fejedelem parancsára ütlegelni kezdik. A poroszlók /törvényszolgák/, de az uralkodó keze is megbénul és csak Vid imádságára gyógyul meg. Vigasságtevők, szép leányzók hiába próbálják Videt hitétől eltántoritani, sőt utána angyalok szolgálnak neki. Az angyal tanácsára tanitójával, Modestussal és dajkájával, Crescentiával elhajózik és egy lakatlan pusztában száll ki, ahol keselyű táplálja őket. A császár fiát ördög szállja meg és azt erősítgeti, hogy ki nem megy, amíg Vid ki nem űzi. Fölkeresik, csakugyan elfuta őtőle az a gonosz szellet. A hálátlan császár mégis bálványimádásra akarja kényszeríteni, majd az ellenkező Videt börtönbe veti. Itt az éjszakai sötétségben a tömlöcöt nagy világosság árasztja el, a láncok pedig maguktól esnek le róla. Ezután császár égő kemencébe, katlanba vetteti, mesterével együtt, ahol szurokban és ólomban főzik őket. Innen is épségben jönnek ki. Vid megharcol a sárkánnyal is. A császár megkínoztatja őket, mire hatalmas égiháború támad. A bálványok és templomaik elpusztulnak, sokan szörnyű halállal meghalnak, a császár eszét vesztve menekül. Videt és társait angyal ragadja el: és íme egy szép folyóvíz mellett vannak, és itt adák meg Úristennek ő drágalátos lelkeket, Szent Vitus tehát vértanú, a gyógyszerészek, vendéglősök, sörfőzők, vincellérek, rézművesek, táncosok és színészek, fiatalok, háziállatok, a csehek, Prága, Szászország és Szicília védőszentje. 756-ban Szent Vitus ereklyéit a párizsi Saint-Denis bazilikába szállították, majd 836-ban a corveyi apátságba. 1355-ben a fejét Prágába vitték és ott őrzik, a Szent Vitus dómban, amelyet Szent Vencel emeltetett a tiszteletére.

Csak paradox módon akkor válunk igazán szabaddá, amikor a bármit – választás bénitó kényelmét elhagyva elköteleződünk valaki vagy valami mellett. Amíg az új világ a régi helyén – önmagának látszólag ellentmondó – fejlődéstörténet érvét a legszemléletesebb módon tárja elénk a politeizmusából monoteizmusba /többistenhit és egyistenhit/ Vitus tragédiáján, végül földöntúli életbe menekített győzelmén azt sugallja, hogy a társadalmi változás lényeges és radikális. Nem enged az erőszaknak, inkább „maga elé tolva”, az égbe viszi hősét, de nem mond le az ellentmondó tények meglétéről. A látszatszabadság a névleges szabadság önimádata, a valóság szemlélet feltárása helyett az általános érvényű törvényhozásba menekül. „Ha nincsenek csodák akkor a valóságot kell vállalni, és a törvényszerű lehetőségek nevében a változtatás gyötrelmeit. (Szász János) Vitusból a szentből a nevét viselő beteg, majd később az idétlen tánc maradt meg a vitustánc, a haláltánc. A mi táncunk? A magyarok tánca, 95 év után?

Indítványként: Senki sem lehet bíró a saját ügyében (Nemo esse iudex in sua causa potest) a lehetetlen küldetést vállaló sem, és nem tépheti le papi köntösét, amikor a két asztrális karakterű égitest – rend és a szabadság – a pályája szerinti lehetséges legkisebb távolságra van egymástól. Döntés: új világ a régi helyén? vagy régi új köntösben?

A tudat lépjen az alkalmazkodás helyébe.

Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info