Az 1861. március 17-én Firenzében kikiáltott Olasz Királyság nemzeti egysége létrejöttének folyamata, a Risorgimento 1870. szeptember 20-án, Róma, a pápai állam elfoglalásával fejeződött be. Az 1870 szeptemberében megszületett egységes Olasz Királyság bár közjogilag a Savoyai-ház koronája alatti alkotmányos monarchikus berendezkedés útját választotta, mégis számtalan belső problémával küzdött. A közjogi, jobboldali liberalizmus elsősorban a déli nagybirtok és az északi fejlődő nagyipar vezető körei érdekeit jelenítette meg. A Dél parasztsága szegényebb rétegei életviszonyai, akárcsak az északi ipari munkásságé, a középrétegeké meglehetősen rosszak voltak. Megmaradt a nem jól értelmezett klerikalizmus és katolicizmus, az olasz nők helyzete, szerepe meglehetősen alárendelt és korlátozott volt. Zárójelben megjegyezve, e súlyos problémákra csak az 1922 októbere után hatalomra került fasizmus 20 éve /ventennio/ tudott eredményes megoldásokat találni.
Olaszország lakossága a századelőn már elérte a 40 millió főt, a gazdasági és szociális fejlődés azonban nem tudott lépést tartani a demográfiai növekedéssel. E jelentős feszítőerőt a monarchia és az uralkodó csoportok a főként a Dél-Amerikába történő kivándorlással, az afrikai gyarmatosítással, hódítással, telepítéssel szándékoztak levezetni. Afrika felosztása ekkorra már rég megtörtént, az olaszok az 1890-es években csak Szomáliát és 1911-ben Líbiát tudták megszerezni, Abesszíniában 1896-ban Aduánál súlyos vereséget szenvedtek.
Bár Olaszország 1882-től a Hármas szövetség tagja, vagyis Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese, századfordulón felerősödött az olasz irredenta mozgalom, mely két irányba is igényeket támaszthatott. Az egyik irány Franciaország volt, itt az 1859-es katonai támogatás fejében átadott Savoya és Nizza, valamint Korzika kérdése merülhetett fel. A másik irány Ausztria-Magyarország részben olasz lakosságú területei: Dél-Tirol, Tengermellék, Trieszt, Isztria, Fiume, Dalmácia és az albániai Valona voltak. E vegyes lakosságú, mintegy 25-30000 négyzetkilométeres területeken mintegy 1,5 millió olasz lakhatott. Dalmáciában –Zára kivételével-a tengerparti városokban/Sebenico, Spalato, Ragusa/ az olaszok kisebbségben voltak. Más szempontoktól elvonatkoztatva igazat adhatunk Ante Pavelic horvát usztasa vezetőnek, aki Ciano olasz külügyminiszter előtt a 40-es években úgy nyilatkozott, hogy Dalmáciában már csak a kövek olaszok.
Az államrend labilitását, a súlyos társadalmi feszültségeket jelezte, hogy 1914 júniusában az Anconából, az Enrico Malatesta vezette, szocialista és anarchista kezdeményezésre kiindult zavargások, a „Vörös hét” szinte az egész országot paralizálták.
A háború kirobbanásakor Olaszország semlegességi nyilatkozatot tett. Azonban ez csak kivárás volt, álláspontjukat az erőviszonyoktól tették függővé. Ezt 1915 áprilisában a brit erők Gallipolinál történő partraszállása tette egyértelművé, a Németországtól való félelem, és a Gorlicénél 1915 május 2-án bekövetkezett német-osztrák-magyar sikeres áttörés és lengyelországi hadműveletek ellenére.
A Diplomáciai Vöröskönyv Olaszország és az Osztrák-Magyar Monarchia viszonyáról című dokumentumkötetben olvashatunk az Ausztria-Magyarország és Olaszország között megindult diplomáciai tárgyalásokról az esetleges területi engedményekről. Az osztrák-magyar diplomácia, Burián István külügyminiszter hajlandónak mutatkoztak bizonyos területi engedményekre. Ennek oka a német presszió mellett még az is volt, hogy a cári kolosszus hatalmas túlerejével, ezen kívül Szerbiával és Montenegróval is háborúban álló Ausztria-Magyarország semmiképp nem akart új frontot nyitni, tekintetbe véve még Románia bizonytalan és kiszámíthatatlan magatartását is.
Így viszonylag jelentős területeket adtak volna át Olaszországnak az etnikai és a katonaföldrajzi szempontok figyelembevételével. Tehát átadták volna Dél-Tirol Trento központú olasz többségű részét, de a ma is német többségű Bolzanót nem. Tettek volna kisebb engedményeket az Isonzo-völgyben, Dalmáciában, nem emeltek volna kifogást Valona olasz megszerzése ellen. Ausztria-Magyarország diplomáciája tehát a végsőkig elment. A jobboldali liberális Salandra-kormánynak ez nem volt elég, követelte a teljes Dél-Tirolt, Tengermelléket, Triesztet, Fiumét, Dalmáciát. E területeken nem volt egyértelmű olasz többség. Már a háború előtt kitapintatóak voltak a délszláv-olasz ellentétek, szembenállás.
Április 26-án Londonban az olasz kormány titkos egyezményt kötött az antanthatalmakkal: az igényelt területek odaítélése fejében hadat fog üzenni Ausztria-Magyarországnak.
Ha a végeredmény figyelembevételével próbálunk meg mérleget vonni, megállapíthatjuk, hogy a végül megszerzett területek (Dél-Tirol, Tengermellék, Trieszt, Fiume, Zára és egyes dalmát szigetek), amelyek jelentős részét Ausztria-Magyarország egyébként is átadta volna, semmiképp nem érték meg a három és fél év borzalmas szenvedéseit, pusztulását és saját részről is több mint 600 ezer fiatal emberélet feláldozását. Az olasz jobboldali liberális vezető csoportok egyrészt tartottak az Antant nyomásától, másrészt a szociális feszültségeket, indulatokat akarták a háború révén levezetni. Erre fel lehetett használni az olasz tömegekben élő történelmi eredetű hagyományos osztrákellenes hangulatot. Mindennek ellenére az olasz történetírás tartja magát a felszabadító háború igazolhatatlan teóriájához.
1915. május 4-én Olaszország felmondta a Hármas Szövetséget, május 23-án pedig Bécsben Avarna herceg, az Olasz Királyság nagykövete átadta a hadüzenetet Ausztria-Magyarország külügyminisztériumában. Németországnak csak 1916 augusztus 28-án üzentek hadat.
Mintegy hónapnyi idő telt el a hadüzenet és a tényleges támadás között. Alfred Krauss tábornok szerint nagyon nagy baj lett volna, ha Olaszország a hadüzenetet követően azonnal támadást indít.
Olaszország május végére befejezte a mozgósítást, mintegy 850 ezer katona fejlődött fel a támadáshoz a Tiroltól az Adriáig terjedő hatalmas félkörívben. Az 1. és a 4. hadsereg Tirolban, a Carnia-csoport Karintiában, a 2. és a 3. hadseregek az Isonzo-völgyében, a Doberdo fennsíkon álltak készen a támadásra, az áttörésre Krajna/ma Szlovénia/ és Trieszt irányába. A mintegy hónapos időnyereség lehetővé tette, hogy a Boroevic Svetozar tábornok vezette 5. hadsereg a Doberdo-fennsíkon, és az Isonzo mentén, a 11. hadsereg és a császárvadászok Tirolban kiépíthessék védelmi vonalaikat és felkészüljenek a harcra. Az olasz hadsereg mintegy kétszeres erőfölényben volt, azonban csak haditengerészete volt erősebb, mint Ausztria-Magyarországé, gyengébb volt a lovassága, tüzérsége, a gyalogság géppuskákkal való ellátottsága. A gyalogság kiképzettsége is eltérő szintű volt, a legnagyobb harcértékkel a bersaglieri (lövész) és az alpini (hegyivadász) egységek rendelkeztek.
Június 23-július 7. között zajlott az 1. isonzói csata. Az olasz 2. és 3. hadseregek tömegrohamokkal akarták áttörni az osztrák-magyar csapatok kiépített védelmi vonalait Görz-Goriziánál, Tolmeinnél és a Doberdó fennsíkján.
.jpg)
Az olasz stratégák kezdetben hadosztálynyi erőket indítottak támadásra 1-2 kilométeres támadási sávban. Ennek súlyos veszteségek lettek a következményei a jól kiépített osztrák-magyar állások előtt, a védelmet súlyosan romboló tüzérségi előkészítés ellenére.
Az első isonzói csatát még három követte 1915 folyamán. A hősies, önfeláldozó olasz dandárok (Ferrara, Siena, Bergamo, San Remo, Cagliari etc.) tömegrohamai folyamatosan megtörtek az itt harcoló közös, honvéd, népfelkelő magyar ezredek, példaként a 38-as kecskeméti, 39-es debreceni, a 46-os szegedi, a 17-es székesfehérvári és a 101-es békéscsabai, 29-es budapesti, 70-es péterváradi stb. ellenállásán. Sok alföldi magyar katona ekkor látott életében először hegyeket. Kitűnően helyt álltak az osztrák, lengyel, bosnyák, és kezdetben a román nemzetiségű ezredek is. Dezertálások inkább a cseh nemzetiségű ezredeknél történtek.
A következő években folytatódtak az isonzói csaták. Olasz siker kizárólag a 6. isonzói csatában következett be 1916 augusztusában: sikerült elfoglalni a Monte San Michelét és Görz-Gorizia városát, további áttörést azonban nem tudtak elérni.
Legendává váltak az egész hadszíntér, mindkét oldalon sok vérrel öntözött stratégiai pontjai: a Monte San Michele, Podgora, San Martino, Monte Sabotino, Hermada, a Monte Grappa, Hétközség és a Doberdó fennsíkja. Mindkét oldalon dalok születtek e csataterekről, melyek a mai napig élnek, népszerűek, ismertek.
1917. június 28-30-án tartották Párizsban a nemzetközi szabadkőműves kongresszust, melyen Olaszországot Giorgio Nathan Róma jobboldali liberális polgármestere és Alberto Beneduce az IRI (Ipari Rekonstrukciós Intézet) későbbi vezetője képviselték. Itt döntés született a háború folytatásáról. Olaszország számára e szomorú döntés nem sok jót hozott, 1917 októberében a 11 isonzói csata után elsöprő erejű nemet-osztrák-magyar támadás indult. A flitschi medencéből megindult a vegyes 14. német-osztrák-magyar, délen pedig az 1. és a 2. osztrák-magyar Isonzo-hadseregek támadása. A 14. hadsereg Caporettónál áttörte a védelmet, a 2. olasz hadsereg teljesen szétzilálódott, Cadorna vezérkari főnököt Diaz tábornok váltotta fel.
1918 június 15-én az osztrák-magyar csapatok támadást indítottak a Piave folyónál, amely a kezdeti sikerek után kudarcba fulladt. A támadás kezdetén azonban bravúros teljesítmények révén törték át az olasz védelmet. Pintér István hadtörténész kutatásai alapján tudhatjuk, hogy az ekkor 19 éves hadnagy, Bertalan Árpád(1898-1941) rohamcsapatával számos olasz védőállást elfoglalt, felszámolt, foglyok százait ejtette.
1918 októberére már nyomasztó ellenséges túlerő alakult ki a piavei fronton. Október 24-30. között zajlott le az olasz hadtörténelemben a vittorio-venetoi hadműveletnek nevezett összecsapás. Glaise-Horstenau: Die Katastrophe… című művében a következőket olvashatjuk:” 51 olasz, 3 brit, 2 francia, 1 csehszlovák és 1 amerikai hadosztály, kb. 850 zászlóalj, 4750 ágyúval támadott…Velük szemben 57 és fél osztrák-magyar hadosztály állt, (létszámuk, tűzerejük messze elmaradt az ellenségtől)… A híradás, amely a csatatérről jön, olyan felfoghatatlan, hogy a hazában nem hiszik el. És mégis megfoghatóan, megrendítően igaz, németek és magyarok, lengyelek és csehek, horvátok és szerbek, szlovének és szlovákok, mindnyájan még egyszer áldozatkészen, fegyverbarátságban álltak együtt. Minden sziklatömbért, minden barlangért, minden tárnáért kimondhatatlan elkeseredéssel harcoltak.”
Mikor november 3-án Padovában aláírták a fegyverszünetet az osztrák-magyar csapatok még olasz területen álltak. Budapesten ekkorra már győzött a forradalom, de ez már egy más történet…
Bár jelentős irodalma van az 1915-18 közötti háborús eseményeknek, azonban még mindig nincs megfelelő helyén a magyar kultúrában, a történeti- és a nemzettudatban. A két világháború közötti kitűnő ezredtörténetek/példaként a 38-as, 46-os, 82-es, 101-es, és mások/ rögzítették az eseményeket, a résztvevőket. 1977-ben jelent meg Szabó László: Doberdo, Isonzo, Tirol című kitűnő műve, mely azonban nem kerülhette el a pártállam ideológiai elvárásait. Ma fiatal olasz és magyar hadszíntér-kutatók bővítik ismereteinket. A szépirodalomban Zalka Máté: Doberdo című regényét említhetjük. Talán a legkiemelkedőbb alkotás Somogyváry Gyula regénye, a Virágzik a mandula…, mely az emberi szenvedésből, áldozatból magasztos irodalmi értékeket, érzéseket, hőskölteményt formált.
A magyar filmgyártás elszomorító állapotát tükrözi, hogy még nem született magyar játékfilm az első világháborúról. A Gulyás-testvérek a 80-as évek közepén született Isonzo-filmjén kívül a magyar filmgyártás nemigen foglalkozott a kérdéssel, bár ez dokumentumfilm volt.
Szinte minden magyar családot ért itt veszteség. Az ezredtörténeteket elolvasva tragikus ugyanakkor felemelő emberi sorsokkal találkozhatunk. Sokan, a főként a 18-23 év közöttiek még hazajöttek érettségizni, egyetemi szigorlatokat tenni, majd visszatértek a hősi halálba. Úgy érezték, tartoznak a hazának, pedig sikeres életút előtt álltak.
Engedtessék meg, hogy itt megemlítsem dédnagyapámat, Jankó Józsefet, a 101-es gyalogezred honvédjét (Orosháza 1880 – Doberdo 1915), aki feleségét, három gyermekét hagyta itt. Ő egy magyar katona volt az itt elesett mintegy 250 ezer között.
Sok helyen méltón őrzik az emlékeket, példaként a kecskeméti Református temetőben, ahol a Héjjas-testvérek egyike: Héjjas Mihály (Kecskemét 1894 – Castel Dante 1916) Finta Sándor által megformált szobra rendszeres megemlékezések helyszíne.
Az olasz politika a 20-as évektől kezdett megértést tanúsítani Magyarország iránt. Elsőként Francesco Nitti, a mérsékelt liberális miniszterelnök, majd 1922 után a fasiszta rendszer. Rendben tartották a magyar katonai temetőket, a 20-as és a 30-as évtizedben emelt monumentális emlékhelyeken (pl. Monte Grappa) osztrák-magyar katonák hamvait is elhelyezték.
A magyar háborús emlékek iránti tisztelet 1945 után is fennmaradt Olaszországban, mikor a magyar kommunista rendszer a feledés fátylát borította rájuk.
A múlt megbecsüléseként még egy érdekes adalék, összehasonlításként. Egyik ismerősöm nagyapja olasz katonaként résztvevője volt az utolsó piavei csatának 1918 októberében. A háború után Magyarországra vetődött, miután igazolta részvételét, 1970 körül megkapta a magyar Vitézi Rend olasz megfelelője, a Vittorio Veneto Rend tagságát, egy arany emlékérmet, és mintegy 150 ezer forintot (akkor egy ház értéke). Nálunk akkor múltat kellett végképp eltörölni, kivéve természetesen a párttörténetet… Sajnos ez generációk tudatára nyomta rá bélyegét.
Csak biztatni tudok minden magyar családot, tárják fel, írják meg és digitalizálják a családi múlt emlékeit, több területen elért teljesítményeit, ezen belül a háborús emlékeket is.
Biztosan erkölcsi és lelki erőt fog adni nekünk, veszélyhelyzet nélkül, a békében és jólétben, a mának és magunknak élő nemzedéknek azok arca és tekintete, akik harcoltak, és életüket áldozták a hazáért.
Károlyfalvi József – Hunhír.info