Megint egy szemfelnyitó írást közlünk, ami az orosz kommunizmus kulisszatitkaiba avatja be olvasóit.
Az a nagy tisztogatás, amelyet Sztálin a kommunista pártban és államban lefolytatott, rövid másfél év alatt 1500 vezető bolsevista személyiség kiirtására vezetett. Az az utolsó per, a „huszonegyek pere”, ahogy a világ sajtója nevezte, csak ideiglenes befejezése volt annak a sorozatnak, amelynek keretében többek között 29 népbiztos, 46 párttitkár, 5 végrehajtó bizottsági tag, 31 főtisztviselő, 3 magasabb rangú diplomata, egy marsall és 7 tábornok lelte halálát. A nagyvilág, mely szinte megzavarodva állott meg a terror és vérontás e szörnyű orgiájára, ijedten kérdezte magától: vajon az őrületnek valami elképzelhetetlen újítása-e ez, vagy inkább egy rettenetes forradalom logikus eredménye? Az orosz terrort két szempontból is lehet vizsgálni: lehet vizsgálni abból a szempontból, vajon a terror, amit eleinte kizárólag osztályharci alapon gyakoroltak, mint alakult át és sújtott le végül a bolsevista párt vezetőjére? A másik szempont pedig, hogy az az elnyomatási kísérlet, mely mindig az ellenzék ellen irányult, mint nőtt naggyá a bolsevizmus megindulásától s mint fokozódott terjedelemben és hevességben mind a mai napig?
Az orosz forradalom története a következő: Az 1917. november 7-én végrehajtott államcsíny után máris szakadás támadt a bolsevista pártban. Lenin, aki a hatalmat csak magfának és leghűségesebb követőinek tartotta fenn, elnyomta és kiirtotta a baloldali polgári sajtót, cenzúra alá helyezte a szocialista és forradalmi lapokat s a bolsevista párton kívül megszüntette mindenki számára a politikai szervezkedés szabadságát. A népbiztosok tanácsa felbomlott s Kamenev, Zinovjev, Rykov és néhány más korifeus hangos elégedetlenséggel hagyta ott a központi bizottságot. Az októberi hangos jelszóból, hogy „minden hatalom a Szovjeté”, új jelszó lett, amely így hangzott: „minden hatalom a bolsevikieké”. Ez utóbbiak már akkor nyíltan hirdették, hogy nem lehet támaszkodni másra, mint a terrorra és patakokban kell folynia a vérnek, hogy a rendszer megerősödjék és végleg diadalmaskodjék. Lenin azonban egyelőre nem alkalmazott terrort, csak a burzsujok, a mensevikiek s az anarchisták ellen, és saját ellenzékével politikai és irodalmi vitákba szállott. Ezek hamar megérezték az új szelek járását, bűnbánóan tértek vissza a bolseviki akolhoz s legfeljebb bűnbánó és egyúttal aljas szervilizmussal tüntették ki magukat. 1919 márciusában a bolseviki párt nyolcadik kongresszusán nagy reformokat hajtottak végre, hogy a hatalmat a leghűségesebb klikknek biztosítsák. A párton belül, amelyben még mindig sok volt az ellenzék, egy új politikai hivatalt állítottak fel, amely lassankint magához ragadta mindenben a hatalmat. Ekkor jelent meg a látóhatáron Sztálin, aki úgy a pártban, mint ebben a szűkebb hivatalban a legnagyobb tekintélyre jutott, s akinek a munkaügyi népbiztosság mellett legfőként az volt a hivatása, hogy a vezető kommunisták ortodoxiája fölött őrködjék. A legérdekesebb a dologban az, hogy ezt a nagy szervezeti változást, mely később a georgiai rablóvezérnek juttatta a teljhatalmat, maga Zinovjev hozta javaslatba. 1920-ban az ellenzék megerősödött, ami a pártkongresszus lefolyásán is érezhető volt. De ezzel együtt a háttérben maradt Sztálin vezetése mellett az egész országot behálózó szervvé nőtt az az ellenőrző hivatal is, mely nem a szürke párttagokat, hanem elsősorban a népbiztosokat ellenőrizte. Sztálin ekkor már nagy hatalom volt, aki a látszatokra semmit sem adott, de annál inkább tudta, hogy hol vannak az emberei és kikre számíthat. Közben Lenin halálosan beteg lett s még életében a kommunista párt vezértitkárává Sztálint választották. Az egykori georgiai rablóvezér ezzel a hatalom csúcsára érkezett s megkezdte kitartó harcát Trockij diktatúrája ellen. Eleinte Zinovjevvel szövetkezett, aki akkor a kommunista internacionálé elnöke volt és Kamenevvel, aki viszont a népbiztosok elnökségének tisztjét viselte. A lassankint utolsó hivatalából is kiszorított Trockij erre megszervezte az ellenzéket s az 1924. évi kongresszuson már mint az ellenzék vezére vonult fel a demokratizmusért Sztálin, Zinovjev és Kamenev diktatúrája ellen.
Trockij elkövette azt a ballépést 1924 októberében, hogy könyvet írt „Októberi tanulságok” címén, amelyben heves támadást intézett Zinovjev és Kamenev ellen. Azt mondják ugyan, hogy a támadást maga Sztálin inspirálta, de a botrányból, amely a támadás nyomán felviharzott s amely a bolsevista vezetőség viszályát nyilvánvalóvá tette ország és világ előtt, mégis egyedül ő húzta a hasznot. A közhangulat Trockij, Zinovjev és Kamenev ellen fordult s 1925-ben előbb Trockij, később Zinovjev és Kamenev is kibuktak a párt végrehajtó bizottságából. A három főkorifeus mind lejjebb csúszott, kisebb és jelentéktelenebb hivatalokba került s 1927. november 15-én végre elérkezettnek látta Sztálin az időt arra, hogy a bolsevizmus megalapítóit magából a pártból kizárja. Trockij külföldre menekült és 1928-ban megkezdődött az a tisztogatási munka, melynek végül is az egész ellenzék áldozata lett. Sztálin azonban aránylag lassú lépésekkel haladt előre. A módszere az volt, hogy előbb csak megalázta s mind lejjebb szorította az ellenzéket, hogy így a megfélemlített embereket hangos hódolóivá tegye. Majd azok ellen fordult, akik az első tisztogatásban megsegítették s a következő években Bucharin, Rykov, Tomszki s a többiek kerültek a kiszorítás és megalázás útjára.
A vérengzés azonban csak 1930-ban kezdődött el. Előbb csak az úgynevezett szabotálási perek jöttek, amiket Sztálin azzal indokolt, hogy egy titkos ellenzék, az úgynevezett ipari párt a nagy ötéves tervet akarta szabotálásokkal meghiúsítani. Amikor 1934-ben egy fiatal kommunista Kirov szentpétervári népbiztost meggyilkolta, Sztálin saját életét is fenyegetve látta és diktatúrájának megvédésére szörnyű vérengzésbe kezdett. Ez a vérengzés, amely különböző címeken és ürügyek alatt folytatódott mind a mai napig, nyert egyelőre befejezést „a huszonegyek perével”, akik közül 19-et halálra ítéltek és kivégeztek. A látszat szerint Oroszországban egyelőre minden csendes és Sztálin most már ellenzék nélkül birtokolja a világ egyik legnagyobb hatalmát.
(Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. Főszerkesztő: Bangha Béla SJ. Felelős szerkesztő: Nyisztor Zoltán. 1938. április 5. Távlatok/Közélet rovat. 214-215. old.)
Hunhír.info