A közel 100 évvel ezelőtt történt tragédiák alkalmasak arra, hogy eseménysoruk vizsgálata révén megláthassuk a történelem rendkívüli összetettségét, igazságának több arcát. Akik a 70-es és 80-as évtizedben tanulhattunk középiskolában vagy egyetemen történelmet sokszoros tudatbeszűkítésén és manipuláción mehettünk át, ha csak otthonról, egy-egy tanár, esetleg ismerős révén nem kaphattunk helyes indíttatást. Hazánkban ekkor már a kommunista internacionalizmus védőbástyái után a nemzetközi liberalizmus is szellemi állásokat építhetett ki, természetesen a nemzeti értékrendszer ellen. Ennek káros hatásai máig érződnek.
Szerencsés nemzetek esetében sokkal egészségesebb nemzettudattal találkozunk. Példaként Olaszország 1945 után is ápolta ellenségük, az elesett osztrák-magyar katonák emlékét, miközben a magyar kommunista rendszer tudatosan a feledés fátylát borította emlékükre.
Bár nem vagyok a török történelem szakértője, azonban meg kell állapítani, hogy az említett korszak tankönyvei helyesen indították el a gondolkodást azáltal, hogy jól utaltak a török nemzet 1919-22 közötti szabadságküzdelmére. Mindennek bizonyára oka volt az is, hogy az ifjútörök szabadságharcosok érdekközösségbe kerültek az antanttal szemben Szovjet-Oroszországgal. Az örmény tragédiáról viszont nemigen volt szó. Legfeljebb Szovjetunió megítélése kapcsán találhattunk utalásokat rá. Például Csicserin külügyi népbiztos szellemes válaszát a török képviselőnek a Népszövetségben. Az utóbbi nehezményezte, hogy mit keres Szovjet-Örményország címerében az Ararát, mikor nem is az ő területén van. A szellemes válasz a következőképp hangzott: a félhold sem Törökország területén van mégis megtalálható a zászlaján.
A kérdéskör többoldalú igazsága csak rendkívül sokoldalú megközelítés révén járható körül. A századfordulóra egyre mélyebb válságokat élt át a hanyatló török birodalom. Ez kifejeződött a belső erkölcsi-politikai válságban, melyből az ifjútörök mozgalom kereste a kiutat. Kifejeződött a birodalom hanyatlásában: 1898-ban a britek Kuwaitot, 1911-ben az olaszok Líbiát szakították ki, az első Balkán-háborút követően kis terület kivételével kiszorultak a Balkánról. Miközben a britek, franciák, oroszok a birodalom értékes területeire vetettek szemet, a birodalom kissebségei/görögök, örmények, zsidók, arabok, kurdok/ egyre elégedetlenebbek lettek. Helyzetük egyébként igen eltérő volt. Az örmények és kurdok lázadoztak, időnként terrorakciókat követtek el, a zsidók képviseletében Theodor Herzl tett sikertelen kísérletet a századelőn II. Abdul Hamid szultánnál Palesztina megvásárlására egy zsidó állam létrehozása céljából. Az eddig már sok tragédiát átélt, jómódban élő görögség egyenlőre kivárt.
A hanyatló birodalom anakronizmusát kitűnően, írói szemmel mutatta be Emlékezéseiben Herczeg Ferenc, a szultán a mecsetbe, imára indulása kapcsán:” A Jildiztől a mecsetig tartó rövid utat katonaság szállta meg, egy-egy albán, szíriai, arab és cserkesz ezred. A legszebb és legfélelmetesebb külsejű férfiak, akiket valaha egyenruhában láttam. Amilyen rongyosak és mocskosak voltak a vidéki sorezredek, olyan jól felszerelt és táplált a testőrség legénysége… Most láthattam őfelségét, egyszerűen undorító volt… Felháborító, hogy van több száz viruló fiatal nő, aki életre-halálra ki van szolgáltatva… Emlékszem azon az éjszakán igen nyugtalanul aludtam, úgy rémlett nekem, mintha üvöltő szélrohamok ostromolnák szobám falát. Reggel megtudtam, hogy az éjjel több ezer örményt mészároltak le a városban. Fegyveres kurd bandák cirkáltak, előzetesen megállapított terv szerint sorra vették az utcákat és végezték szörnyű és gyalázatos munkájukat. Az európaiakat nem bántották, ha véletlenül találkoztak velük, vigyorogva köszöntek nekik. Álmom azonban mégis igazat mondott: az éjjel vihar tombolt a városban: a halál okkult vihara… Senki sem kételkedett benne, hogy az örménymészárlást Abdul Hamid szultán rendelte el.”
1909 áprilisában az ifjútörökök elmozdították Abdul Hamidot és alkotmányos reformokba kezdtek. A belső politikai erőviszonyok folyamatosan változtak, hullámoztak.
1914 októberében a szultáni kormány belépett az I. világháborúba a Központi hatalmak oldalán, nyilvánvalóan így védekezve az orosz, brit, francia, olasz területszerző aspirációk ellen. Ismeretes, hogy 1915 márciusában brit-orosz egyezmény lényegében felosztotta Törökországot, a Márvány-tenger térségétől kezdve egészen Arábiáig, Palesztináig, Irakig. 1916-ban a titkos brit-francia Sykes-Picot egyezmény is lényegében érdekszférákra osztotta Törökországot. A török nép, a hadsereg nem a szultáni rendszert, a hazáját védte.
1915 áprilisában megkezdődött a brit ANZAC-csapatok partraszállása Gallipolinál. Úgy tűnt, hogy a Brit Birodalom erői /britek, ausztrálok, új-zélandiak, indiaiak/ rövid idő alatt elfoglalják Isztambult, ezzel döntő csapást mérnek Törökországra. A főváros előtt Gallipolinál, a régi erődökben, a frontvonalakon az antant erőihez képest gyengén felszerelt török hadsereg óriási elszántsággal védekezett. A fiatal hadosztályparancsnok, Musztafa Kemál golyózáporban lóháton vezényelte gyengén felszerelt, elkeseredetten harcoló katonáit. Az elszánt ellenállás, az áldozatkész hazaszeretet megtörte a túlerőt, sikerült megvédeni a fővárost, augusztusban visszavonultak a brit csapatok, a támadást kezdeményező W. Churchill, a hadiflotta minisztere lemondott.
Az egyik frontszakaszról, Anafarta hősének nevezett Musztafa Kemál önfeláldozó hősiességgel adott példát katonáinak: „Parancsom nem a támadás, parancsom a halál!” szólt híres parancsa. Törökország katonai összeomlása azonban 1918 októberére mégis bekövetkezett.
Napjainkban az örmény tragédia 100. évfordulójára történő emlékezések kapcsán számos egyoldalú és általánosító álláspont hangzik el, melyeket szükséges lenne pontosítani, árnyalni.
Hosszú ideig hazánkban e tragédiáról egyedül Franz Werfel világhírű műve, a Musa Dag negyven napja tudósított. A könyvtárak mélyéről lehetett előkeresni Dagobert von Mikusch német történész és dr. v. Horváth Béla százados, dr. v. József Ferenc főherceg bevezetőjével megjelent Gázi Musztafa Kemál című művét, mely a 30-as évek elején jelent meg. 2004-ben vehettük kézbe Flesch István: Atatürk és kora című kitűnő és részletes művét.
A korábbi ellenségeskedésekből fakadó félelemreflexek, az 1914 decemberi Sarikamishnál bekövetkezett török vereség utáni, az oroszokhoz történő örmény csatlakozás idézhették elő 1915 áprilisában az örmények deportálását. A szultáni kormány bizonyára az örmények azonnali átállásától, felkelésétől tarthatott, talán nem is teljesen alaptalanul.
A paranoid preventív válasz, megoldás első lépése április 24-én mintegy 2000 isztambuli örmény értelmiség letartóztatása, egy részük azonnali kivégzése volt, ezt követte mintegy másfélmillió örmény kitelepítése a mezopotámiai és a szíriai sivatagba. Eltérő becslések szerint itt mintegy 500 ezer-1 millió 200 ezer közötti örmény veszthette életét. Flesch István árnyalt álláspontja szerint a deportálás fő felelősei Enver és Talat pasák voltak. Elméletileg gyilkosságokra senki sem adott parancsot, azonban sok helyen a kurd bandák, a török csőcselék is gyilkolta az éhségtől és a kimerültségtől vánszorgó embereket. A kurdok az örményekben az ország kapitalistáit látták. Számos ellenpélda is volt, török közigazgatási vezetők, az alavita kurdok segítették az éhező, szenvedő, vánszorgó örmény tömegeket.
A Berlinben tartózkodó Talat pasát 1921 augusztusában egy Sochlomon Tehlirian nevű örmény dasnak/ellenálló szervezet neve/ a nyílt utcán lelőtte. Az elkövetőt a weimari köztársaság bírósága felmentette, figyelembe véve az őt ért 1915-ös sokkhatást.
Kétségtelenül borzalmas tragédia volt ez, ugyanakkor a szultáni török vezetés talán nem minden ok nélkül tarthatott az örmény felkeléstől, vagy az antant oldalára történő átállástól. Mikor 1914 decemberében a Kaukázusban az orosz hadsereg visszavetette a török hadsereget, az örmények azonnal csatlakoztak hozzájuk és – ha jóval kisebb arányban is – de ők is alkalmaztak leszámolásokat, követtek el mészárlásokat a török civil lakosság ellen, példaként Van körzetében. Zárójelben jegyezzük meg, követtek el hasonló cselekményeket az első Balkán-háborúban a török civilek és katonák ellen a szerb és bolgár hadsereg egyes alakulatai, szabadcsapatai. Ez kölcsönös volt a Balkánon a cserkeszek 1875-ös bulgáriai terrorja óta.
Nyilvánvalóan ez nem igazán igazolhatta a szultáni kormány túlméretezett preventív intézkedéseit és az elfogadhatatlan kegyetlenségeket és leszámolásokat.
VI. Mehmed (Vahededdin), az utolsó szultán kormánya 1918. október 30-án a mudroszi fegyverszünet, 1920 szeptemberében pedig a sevresi béke megkötésére kényszerült az antanthatalmakkal. Itt már nyilvánvalóvá vált, hogy Törökország teljes felosztás előtt áll. Irak, Palesztina, Hidzsáz /Arábia/ mellett már a kisázsiai területekre is sor került. A britek a Márvány-tenger környékét nyilvánították semleges területté /lényegében gyarmattá/, a franciák Kilikiát szállták meg. Lázadoztak a szövetségesek oldalára állt kurdok és örmények, akik sevresi béke értelmében jelentős, közel 170 ezer négyzetkilométernyi területeken létrehozták az első Örmény Köztársaságot. A szovjet bolsevikok és a törökök gyűrűjébe került Örmény Köztársaság 1920 novemberére vereséget szenvedett. Csak Szovjet-Örményország maradt.
A török hazafias ellenállás, a Nemzetgyűlés központja Ankara lett 1920 áprilisától.
A görög király Konstantin és Venizelosz miniszterelnök megindították csapataikat Kisázsia, Anatólia megszerzésére. Szemük előtt Alexandrosz hajdani birodalma, a Nagy-Görögország eszméje, a Megale Idea lebegett. Egy misztikus jóslat szerint, ha a görög trónra egy Zsófia és Konstantin nevű uralkodópár kerül újjá fog születni Alexandrosz birodalma. A görög igények tehát messze meghaladták a talán megérthető kis ión tengerparti görög lakosságú területet.
1919. május 15-én három évig tartó kíméletlen háború kezdődött. A görög csapatok partra szálltak Szmirnában /Izmir/ és elkezdték Kisázsia elfoglalását. Már itt az első nap mintegy 300 magát megadó, letartóztatott török katonát öltek meg a görög katonák és a helyi görög és örmény civil lakosok. Ahogy Fevzi pasa mondta, a szabadságot csak vérrel lehetett kivívni.
Három évig tombolt a mindkét oldalon kegyetlen elszántsággal vívott háború. A Konstantin király és Papulasz tábornok vezette görög csapatok már a függetlenségi harc bástyája Ankara előtt álltak, mikor Kemál csapatai 1921 szeptemberében megállították őket a Sakarya folyó mellett. Ekkor adományozta a főparancsnoknak a Nemzetgyűlés a Gázi-Győzedelmes elnevezést Ezt újabb győzelem követte Dumlupinarnál 1922 augusztusában. 1921-ben a Kilíkiát megszálló franciák kényszerültek visszavonulni. 1922 szeptember 9-én Kemál csapatai bevonultak a görögök által kiürített Szmirnába. Az elpusztított, lerombolt Anatóliáért, a megölt török civilekért, a három év szenvedéseiért itt kegyetlen bosszú, visszavágás történt: elhamvadt az örmény negyed, a kikötőben a menekülni szándékozó, a rakparton hajóra váró keresztényekre a török lovasság és a helyi lumpen rétegek támadtak. Dr. Horváth Béla szerint itt oly borzalmak történtek, hogy jobb rájuk a feledés fátylát borítani.
A városban hűséggel maradt Krizosztom ortodox érsek is kegyetlen leszámolás áldozata lett. A mérhetetlen áldozatok révén győztes Törökország 1923 júliusában a svájci Lausanne-ban megkötött békében revideálta a sevresi békét, európai és anatóliai területeit megtarthatta.
Friedrich István volt miniszterelnök a magyar nemzet, törvényhozás és kormány nevében 1923 júliusában tisztelgő tátogatást tett Ankarában és a győzelem elismeréseképp a nemzet ajándékaként egy díszkardot adományozott Musztafa Kemálnak. Atatürk az ajándékot a következő szavakkal köszönte meg: „Nagyon meghatott a magyar nép kitüntető figyelme és sohasem fogom elfeledni, hogy nekem egy díszkardot küldött gratulációként… Hálás török testvéri szívből köszönöm. Végtelenül jól esik tudni, hogy az elnyomott és rabszolgaságban tartott szegény magyar testvérnépünk nehéz napjaiban is kitart szimpátiájával mellettünk. A kardot büszkén fogom oldalamon viselni, mert az elismerést jelent a magyar nép részéről a szabadságért mérhetetlen szenvedésekkel, fáradhatatlanul küzdő török népnek. A török nép viszonzásul csak azt kívánja, hogy a magyarok is ugyanazon az úton, a felszabadulás útján kövessenek minket mielőbb. Ha a magyar és török nemzet összefogna, ha fajtestvéri hűséggel egymáshoz kapcsolódnánk, akkor bárhogyan is nézzen ki a mai helyzet, akkor nemsokára fontos tényezőjévé válna e barátság a jövő kialakulásának. Adja át Kegyelmes Uram a magyaroknak hálás köszönetemet és üdvözletemet és mondja meg odahaza a nemzetgyűlésükön, hogy boldog leszek, ha egyszer alkalmam leend bármiben is az önök segítségére lenni.” A látogatást követően 1924 májusára újjászerveződtek a két nemzet közötti diplomáciai kapcsolatok. 1933-ban Kemál Atatürk és Gömbös Gyula miniszterelnök felavatták a rodostói Rákóczi-emlékházat.
Kemal Atatürk államfői 1938-ig tartó államfői munkássága alatt hatalmas lépések történek a török nép felemelésére. Felszámolták a kalifátust, svájci, olasz, német mintára új büntető- és polgári törvénykönyv született. Egyenjogúságot nyertek a függetlenségi háborúban áldozattal és hősiesen dolgozó és harcoló nők: megnyíltak előttük az elemi- középfokú- és a felsőoktatás kapui, az új köztársaságban már bármilyen hivatást betölthettek a rendőrtől a pedagóguson át a politikusig. Ilyen pályát futott be a függetlenségi háború híres szereplője Halide Edib Adivar: a szultáni rendszer korlátozott női szerepétől, a szabadságharc haditudósító katonai beosztásán át az egyetemi katedráig.
Az Atatürk címet megkapott államfő sokszor személyesen is vizsgáztatta szeretett népét. Bevezették a latin betűs írást, fellendült a népoktatás, felszámolódott az írástudatlanság. A parasztság jelentős csoportjai jutottak földhöz, nacionalizálták és az állam tulajdonába vették az ipar kulcságazatait, megindult az állami egészségügyi- és szociálpolitika kiépülése. Kemál szerint a nemzeti-szociális közösség felépítése hatékony etatizmust igényelt, ezáltal a török nemzet felismerte az állam hatékony és eredményes nemzetépítő szerepét.
A függetlenségi háború, a kivívott szabadság felszabadította a török nemzet tehetségét, hatalmas energiáit, munkaszeretetét. Az ország jelentős fejlődés útjára léphetett a gazdaság, a kultúra, az oktatás és az élet számtalan területén. Atatürk hivatalát 1938-tól Iszmet Inönü, a függetlenségi harc kiemelkedő katonai vezetője vette át.
E rövid összegzés elsősorban tehát a török nemzet hősiessége, alkotóereje megismerését szeretné szolgálni. Azt is meg kell értenünk, hogy az 1923-tól létrejött Török Köztársaság nem jogutódja az 1918 előtti avítt iszlám-feudális rendszernek, nem felelős az első világháború alatti örmény tragédiáért, melynek részbeni kiprovokálói az antant vezető hatalmai voltak.
Kemál Atatürk örök alkotása, a modern Török Köztársaság, hatalmas és virágzó fává vált. Itt hangsúlyozzuk, hogy ők, akik Európában leginkább szeretetet és megértést tanúsítanak irántunk. /Talán még a lengyelek, finnek, németek, olaszok esetében lehet ezt elmondani./
Ugyanakkor ez az írás szeretné a mai magyar jobboldal gondolkodását az örmény nemzet múltja és jelene téves értelmezése helyett, a helyesebb megértés irányába is orientálni.
E kis nemzet a Kaukázusban már a IV. század óta keresztény, a középkorban jelentős hatalommá is emelkedett. Kisázsiában több kis örmény állam is létezett. Az örménység az iszlám tengerben élt, így fennmaradása védelmében a XIX. század elején kénytelen volt elfogadni az orosz fennhatóságot. Azóta is küzdelmeket folytattak önvédelmükért, függetlenségükért. Természetesen e harcnak agresszív, terrorisztikus megnyilvánulásai is voltak, példaként a 60-as évekig a török külképviseletek elleni akciók.
Talán több megértést érdemelne az 1991-től független Örményország megítélése is a karabahi kérdés kapcsán. Karabah éppúgy nem kizárólag azeri vagy kizárólag örmény, mint Erdély sem kizárólag magyar, de semmiképp kizárólag román.
Az egész világon szétszóródott örmény diaszpóra mindenütt sokat tett a befogadó hazájáért. Hazánk fejlődését sokban vitte előre a XVIII. században bevándorolt örménység, számos kiemelkedő személyiséget adva a hazának. Elég, ha 1848 szereplőire, Kiss Ernőre, Czetz Jánosra gondolunk, aki az argentin történelemnek is jeles alakjává vált. A hazai örmények a XX. század első felében inkább a jobboldali radikalizmus irányába léptek. Sokan, példaként Ara Jerezian, segítették, mentették a főváros ostroma alatt a zsidókat is.
Az örmények minden országban tehetséges, értékes emberek voltak. A politikától elvonatkoztatva nemrég tudtam meg, hogy a 60-as évek egyik bájos olasz filmje főszereplője Gianni Morandi mellett az örmény Laura Efrikian volt.
Őze Sándor Virrasztó darvak című kitűnő művében is arról olvashatunk, hogy az örményekkel mennyit nyert a magyarság. Értékrendszerük: a családról, a közösségről, a nők szerepéről alkotott véleményük, de még étkezési szokásaik is közel állnak a magyar protestantizmuséhoz.
Látva tehát a történelem, az igazság rendkívüli összetettségét és több arcát nehezen lehet elmenni jóízű nevetés nélkül Ciprasz elvtárs legújabb ötlete, vagyis a Németországtól igényelt hatalmas kártérítés mellett. Bár a Syrizának lényegében igaza van a globális pénzhatalom elleni fellépésben, azonban e felvetés nevetséges. Mi lenne, ha a törököknek jutna eszébe a kártérítés az említett, 1919-22 közötti pusztításokért. Miért nem néz esetleg azon kommunista elvtársak felelőssége után, akik a 40-es évek végén a kommunista ELASZ támogatásával polgárháborút, pusztulást idéztek elő Észak-Görögországban. S mivel a kis részigazság is igazság, mit szólna ahhoz, hogy mi magyarok is kártérítési igénnyel élnénk mondjuk a Bánát 1918 őszi megszállásában való görög részvétel, vagy a hazánkban élő görög kommunisták 1956-ban, a forradalom elleni fellépésük miatt. /Ellenpélda is volt./
Tehát bármely kérdés megközelítésében tárgyilagosnak kell maradnunk, hiszen ahogy Marcus Aurelius a filozófus császár mondta, aki igazságtalan, az bűnt követ el.
Károlyfalvi József – Hunhír.info