Történelmi felelősség a nemzetet összefogó és annak irányítását vállalók részéről az azonos értékű, magabiztos magyar méltóságának megóvása, megvédése, megőrzése. Új utakat tárhat fel a tapogatódzó és kereső emberek számára a tétlenségünkből felrázó tudat a „lángolj és világíts”? Igen! Kortársaink lelkében világosság gyúlt, s amit tudatunk valamiféle ellentmondásától félthetett, arról kiderült, hogy az – az ezeréves keresztény tanítás – a szándék egységesülése felé tart.
„Lángolj és világíts! Csak lángolni kevés, csak világítani hívságos semmiség. Lángolni és világítani – ez maga a tökéletesség.” Szt. Bernát Ciszterci Rend forrásából, hagyományából való jelmondat.
Lékai Lajos ciszterci szerzetes a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen Szekfű Gyulának kiváló tanítványa volt, néhány évig a Ciszterci Rend egri gimnáziumában tanított, dallasi egyetemen a történelem professzora lett, akinek neve a rendtörténet szintézisével „The White Monks” (A Fehér Barátok) címen 1953-tól fogalommá vált. A ciszterciek magas célkitűzéseik mellett mindig részei voltak a mindenkori társadalomnak, s annak problémái őket is érintették. Lékai nem kendőzi a rend belső életében felmerült ellentmondásokat, viszályokat, botrányokat, gyarlóságokat, de ugyanakkor mesterien érezteti a rend múltja és értékei iránti megbecsülését. Mint, ahogyan mi sem tesszük. A szilárd építészet gondolatát is felvállaló szemlélet eszmény- és valóságvilága – a most 859 évvel a cikádori apátságban kezdődött magyar ciszterci élet – teszi helyére a 21. századi megbékélés és nyugalom elvárásának gondolatát mint „értékálló” tényezőt a magyar közjó szolgálatában. Milyen átütő erő van a történelmi szemlélet újszerű értékelésében.
Úgy teszi, mint a megmaradás értelmes magvát, a racionális nemzeti megbékélés lehetőségét, ami teljes értékű érzelmi és jogviszony szabályozás a határon kívüli magyarok számára. Így az egészséges érték és kölcsönhatás, a tökéletesség vonzó eszményképét – az emulzió teljes kizárásával – az újrakezdés örömében véli felfedezni. /Zakar Polikárp/
Történelmi felelősség a nemzetet összefogó és annak irányítását vállalók részéről az azonos értékű, magabiztos magyar méltóságának megóvása, megvédése, megőrzése. Új utakat tárhat fel a tapogatódzó és kereső emberek számára a tétlenségünkből felrázó tudat a „lángolj és világíts”? Igen! Kortársaink lelkében világosság gyúlt, s amit tudatunk valamiféle ellentmondásától félthetett, arról kiderült, hogy az – az ezeréves keresztény tanítás – a szándék egységesülése felé tart.
Mai életünk tragikumában – ahol az ember, rendkívüli sikerei ellenére, be van szorítva a társadalmi kényszer satujába és kétségbeesés mardossa – Georges Bernanos regényíró, kutató reményt és optimizmust ébresztően azt tanítja, hogy erőfeszítéseink nem vesznek el, mint a folyó vize a homokban: hogy nem pusztító zuhatag erejét növelik csak, de magukban hordozzák – cselekvési vágyaikkal együtt – annak biztosítékát, hogy ezek az erőfeszítések a Szeretetben teljesednek be. Ez a látásmód önmagában is növelhette volna bátorságát magyarságunknak. Valljuk meg, ami mögöttünk van, azt már tudjuk, – ha nem is értjük teljes egységében – , de ami előttünk áll a Kárpát-medencén belül, csak az egész magyar együttes erőfeszítésének enged. Ha egyszer megtanultuk, hogy legfontosabb dolgainkban nem számíthatunk másokra, akkor mindent megtanultunk, amit a földön tudni kell. (Albert Camus) Az adott helyzet azt hirdeti, hogy győztesen kerülhetünk ki az idejében történő összefogással. Az új körülmény, új emberi felelősséget igényel!
„Csak két formában gondolható el a tudatára ébredt emberiség közös sorsa – tanítja Pierre Teilhard de Chardin /1881-1955/ jezsuita szerzetes, kiemelkedő gondolkodó – vagy evilági, vagy transzcendens.” Kockázatok és félreértések lehetőségei nem homályosítják el azt a tényt, hogy lehetséges teljes embernek lennünk úgy is, hogy részt vállalunk a világ pozitív erőfeszítéseiből, de ugyanakkor keresztények maradunk. Lehetséges-e úgy lelkesednünk az emberi feladatokért, hogy orcánk pirulása nélkül szemlélhessük a megfeszített Krisztus arcát? S végsősoron: lehet-e úgy ragaszkodnunk Istenhez, hogy szeretjük a világot? Olyan kérdések ezek, amelyekre majdnem minden civilizáció, amely a miénket is megelőzte, megválaszolt. Ismerte értékeit és azt az emberi mintaképet, amit magának választott.
Nem tisztem a megítélés, de annál a hatalomnál fogva, amelyet az Igéből vettem, méltatlanként is vallom: sokszor a jussunkat kaptuk, mert gonoszok és ostobák voltunk. Ez az igényesen személyes és hitelesen vallásos gondolat nem tetszett és nem is fog tetszeni mindenkinek, de a szigorú kritikának is tudnia kell, hogy a vezetőknek a vezetettekről is el kell számolniuk. Ne legyünk bölcsebbek az Istennél, aki az népét hitben akarja vezetni és vezettetni.
Isten teremtő munkája az ember által – felfedezéseivel és nagy erőfeszítéseivel – folytatódik a történelemben, s ez a teremtő tevékenység fog életre kelni a megmerevedett keresztény intézményrendszer fojtogató, szűklátókörűségéből. A tudomány frontvonalában dolgozók mindig alapkutatásokat végeztek. Egy-egy zseniális kutató és a köré csoportosult tudományos iskola ezt a frontvonalat mind előbbre tolhatja. Megemlítem Maxwell egyik egyenletét, amelyikkel az elektromágneses hullámok létét megjósolta, vagy gondoljunk a tömeg-energia összefüggését megadó E=mc 2 formulára. Gyakorlati szempontból e két képlet többet hozott az emberiségnek, mint milliónyi ember tevékenységének évszázadokon át összegzett termelési értéke – figyelmeztet Gyarmati István. Értékelni kívánjuk ezért mi is a világunk szépségeit, természetes az emberi alkotás örömét és az életkedvet.
Az egyén élete a kapcsolatokban van; a nemzet jövője a nemzedékek kapcsolatában rejlek. A Trianon szellemi tartalmát a nagyon kevés lehetőséget nyújtó körülmény zárta, rekesztette ki a tudatból, – de a nemzedékek közti kapcsolat növelésével – az ügy eredeti jelentése birtokában, most a nemzettudat méltó helyére került.
A hit és a szeretet, akárcsak a lángolj és világíts, átalakítólag hatnak az egész természetre, de a lakott helyre is, a szomszéd népekre és nemzetekre, mert nincsen alkalmazott tudomány; – tanítja Louis Pasteur – csak a tudomány alkalmazása. Az egyén és közösség átalakulásának első mozgatója a Szeretet, melynek mindenkori hírnöke a kereszténység. Jó ezt a lángoló és világító ifjúságunknak is tudni.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
