1972-ben már érződött a farmeros, hosszú hajúak, bőrdzsekisek szűk kis világában, hogy lassan kevés lesz a viseletforradalom. A vasfüggönyön áthatolt lázadó muzsika, a mozikban bemutatták a Szelíd motorosokat, illetve a Halálfejeseket, közben mindenki tudta, beszélni nem, csak suttogni lehet. Szombathelytől 40 kilométerre leszedték az embereket a vonatról, mert hátha disszidálni akar, miközben a bőrös lázadó nyugati hippi kommunára vágyott.
Ha mindent tiltanak, ami onnan jön, akkor tegyünk ellene innen. Ha kötelező a vörös zászló, akkor vegyük elő a mienket. Mert azt is tiltják, sőt, a rendőrök miatta vernek. Amerikai ideák, magyar zászló. Minden keveredve, kuszálva, hasonlóképpen, mint most. Csak most már látunk, nem csak nézünk, a vándor visszatért, mert nincs hova, nincs tovább, nincs menni az újba. Mert nem a másé kell már általunk átvetten, kultúrája, eszméi, életmódja, hanem a mienk. Az ősi, a 100 százalék magyar. Ez a kérdés, választhatunk!
Ma Budapesten történések zajlanak. Úgy is mondhatni, ünnepségek és tüntetések. Az ünnepség a 1848-as forradalomnak szól, hőseinek, az egykori dicsőséges történéseknek, társadalomépítő kicsi epizódoknak. Az ünnep, a főhajtás mellett megjelenik a jelen árnya, hiszen éppen úgy áhítozunk a szabadságra, mint eleink, éppen úgy lazítani akarunk a birodalmi függésen, mint ők tették. Ma tehát ünnepségek és tüntetések zajlanak. Az ünnepség nem olyan, mint öt évvel ezelőtt, amikor még Budapestet uralta a várospusztító, de már nem is olyan, mint amikor a 70-es években általában a lélekben ünnepeltek az emberek, és csak kevesen bátorsággal az utcán.
Mi, az örök lázadók természetesen tüntetünk, mert az ünnepség a szabadságról, a függetlenségről szól, és most sem vagyunk sem szabadok, sem függetlenek. Ma mások is tüntetnek azonban. Azok, akik az előbbiekre hivatkoznak és pontosan ezt akarják aláásni. A világtörténelem legkétszínűbb időszakát éljük, amikor a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget hazudozók azok, akik mindezeket a legjobban elvetik, illetve csak saját maguknak akarják. Européer horda vonul végig Budapest meghatározó utcáin a Keletitől az Astoriáig, hogy csillagos lobogók takarásában hazudozzon a többségiek szemében 48 szellemiségére hivatkozva, és közben a gúnyos mosoly mögött már felrémlenek az újabb láncok.
Az utcán 48-ban, 72-ben, 73-ban és 74-ben. Más birodalmak ellen megy a harc? Lehet, hogy zászlója más, a célja a régi, de követelése soha nem látott méretű. 48-ban elegünk volt a tartomány szerepből, most a gyarmatiból. 72-ben is a birodalom ellen lázadtunk, de leginkább önmagunkért. Utazásért, fogyasztási cikkekért, hogy retorziók nélkül olyanok lehessünk, amilyenek a filmvászonról visszaköszönő hőseink. Akkor ösztönösen tűztük ki a kokárdát, mert nem tűrt, tiltott jelkép volt, hanem a hatalom által eltaposandó.
Most kokárda-reneszánsz van, különböző csoportok versengenek,hogy melyiké a nagyobb. Mert a szabadság megközelítés is más, és mást is jelent a mai Magyarországon különböző ideológiai csoportoknak, rétegeknek. Ma ünneplés és tüntetés lesz. Az utóbbit nézzük csak. Az egyik fél azért tüntet, hogy erősödjön a birodalmi hatás, dobjuk szemétre a múltat, magyar valónkat, legyünk toleranciabajnok européer polgárok, aki mindenhol jól akarja érezni magát, de sehol nincs otthon. A másik más akar lenni. Az ami: egy szabad és független, ezeréves ország lakója, egy történelmi ősnép fia. A fő birodalmi törésvonal most itt húzódik. 48-ban azt kérdezték őseink: rabok legyünk, vagy szabadok. Most azt kérdezzük, rabszolgák legyünk, vagy hazánkat, területünket , életterünket megvédeni, és átengedni nem akaró harcos magyarok. Mert mára már nem csak a láncokról szól a történet. A hegyről, a földről, a vízről és a területről.
Koldus Kálmán – Hunhír.info