…Szolnokon a felakasztottak hozzátartozóinak a zsidó származású Szamuely parancsára végig kellett haladniok az akasztófák előtt, számtalan esetben akasztás előtt a hóhérok magánkedvtelésből kitolták az áldozatok szemét, összeszurkálták testüket, utolsó perceiket őrült kínzásokkal gyötörték meg. Egy Telek Ilona nevezetű orvosnő kisérte rendesen a gyilkos csapatot, hivatalos minőségben, a bekövetkezendő halálesetek megállapítása céljából. .
Ez a teljesen abnormis, férfias külsejű nő, kinek arcát és mellét erős szőrözet borította, leírhatatlan dolgokat művelt a kivégzettekkel..
Szamuely és a köréje csoportosult válogatott gazemberek, gyilkosok és haramiák az áldott magyar vidék legderekabbjainak ezreit pusztították ki, s ebben a rettenetes munkájukban a diktatúra jobbérzésű harcosai, sem az egyre csak fellobbanó, de hirtelen kialvó ellenforradalmak, sem az antant-missziók ismétlődő jegyzékei nem akadályozhatták meg őket.
A triumvirátus másik tagja Korvin (Klein) Ottó, a belügyi népbiztosság politikai nyomozó-osztályának vezetője volt. Ő nem vérengzett közvetlenül — legfeljebb egy-két vidéki kirándulás vérfürdőjében vett részt személyesen — ellenben sunyin, gyáván, mások mögé lapulva, alantasaira hárítva a felelősséget, gyilkoltatta le kiszemelt áldozatait. Fery Oszkár, Borhy, Menkina csendőr-törzstisztek, a két Hollán meggyilkolása az ő lelkét terheli, állandóan listákat készített, túszokat fogatott össze, kémnőket tartott, akik behatolva a polgári társadalomba, fogságba juttatták azokat, akik vigyázatlanok voltak és könnyelműek. Titkos utasításai, melyeket alantasainak — a terroristák vezérének, a vörös őrség parancsnokainak, vallatóinak és nyomozóinak adott — épp oly kegyetlenek voltak, mint Szamuely véres és borzalmas cselekedetei. A főrendiházban székelő „belügyi politikai nyomozó osztály” az ő rendelkezése alatt állott, s jóformán teljesen az ő lelkét terheli a május 2-ki túszok listájának összeállítása is.
Borzalmas éj volt az Budapesten, a teherautók szünet nélkül szállították az ágyaikból kirángatott polgárság legjobbjainak százait, akiket összezsúfolva, szennyes cellákban, egymás hegyén-hátán zártak össze, anélkül, hogy csak egy is valami bűnt követett volna el tényleg a diktatúra ellen. A Markó-utcai törvényszék előtt nagy tömeg csőcselék táborozott fáklyafénynél, polgári ruhás proletárok fegyverrel és derekukra övezett patrontáskával üvöltöztek az előcsarnokban, ha egy-egy újabb szállítmány érkezett, s minduntalan megjelent közöttük László Jenő, a fővádbiztos, bort és szivart osztva szét a söpredéknek. A tábori konyhák szakadatlan főzték az ételeket, és hajnalig tartott a majdnem népünnep jellegű vidám virrasztás, melynek során fenyegető üvöltés, gúny és szitok köszöntötte a szuronyos és kézigránátos terroristák kíséretében érkező új és új áldozatokat. Minden emberi idegzet egy évet öregedett és romlott akkor éjjel Budapesten.
Ezen az éjszakán kezdődött az a kálvária, mely a Markó-utcai törvényszék celláiba bezsúfolt ártatlanok életében sötét és kegyetlen emlék lesz mindhalálig. A vasrácsok között hol egy puskacső rémlett be tétován, és „lőj a kutyák közé!” hangzott fel kívülről; hol egy rohamkés villant meg az ajtónyílásban. Az udvarról fegyverropogás csattant fel, aztán kinyílott az ajtó, és véres zsebkendővel jött be néhány elvtárs a foglyok közé.
— Azokkal már végeztünk, reggel majd ti jöttök sorra! — mondták kegyetlen röhögéssel, és tényleg mindenki biztosra vette azokban az órákban, hogy a holnap reggel „utolsó” reggel lesz mindnyájunknak.
A cellák őrei válogatottan kegyetlen gazemberek voltak. Minduntalan sorba állították, megszámolták a foglyokat:
— Holnap lesz a kivégzés! — mondogatták egymás közt.
— Elhalasztjuk az akasztást, mert úgy rendelték, hogy agyon kell lőni a burzsuj kutyát, — ilyen és ehhez hasonló kijelentések vigasztalták a foglyokat. Ételnek moslékot adtak nekik, piszkos csajkában, mágnások, írók, képviselők és bankigazgatók dideregve, étlen-szomjan, összezsúfolva, megrémítve és agyongyötörve —, hozzátartozóik pedig félőrülten az ijedtségtől és bizonytalanságtól, kétségbeesve virrasztottak az éjszakában.
Korvin (Klein) Ottóval a diktatúra bukása után a gyűjtőfogház egyik cellájában találkoztam. A púpos és halottsápadt ember a rabágyon feküdt, púpját mélyen a párnába ásva és izzó gyűlölettel tekintve rám, mikor a cellába beléptem. Szemei szúrósak és gonoszak voltak, pillantása sötét, cinikus és hátborzongató. Őrjöngött örömében ez a beteg, törpe és nyomorék ember, mikor akkor éjjel Budapesten ismeretlen szenvedések felé indultak legjobbjaink, és a két Hollán már kicsavart végtagokkal, orvul agyonlőve, s a Lánchídról gyilkosaiktól a Dunába lökve, halottan és némán úszott le a fekete vízen. Minden emberi gonoszság sötét tüze ott villogott a Klein Ottó szemében, mikor rámtekintett, s minden emberi gonoszság eszembe jutott, mikor rápillantottam.
Ez az ember volt a titkos mozgatója a fővárosban titkon és gonoszul működő banditáknak, ez volt a titkos halálraítélője a gyanútlan polgárnak, ez volt sötét kutatója, réme, veszedelme az ellenforradalmi szervezkedéseknek. Ez volt az, ki tolvajnyelven, zsidó zsargonban írt utasításokat alantas gyilkos közegeinek a foglyokat kísérő aktákra, ez volt állandó titkos összeköttetésben Csernyvel és a vörös őrség hírhedt rablóvezéreivel: Schön Gáborral, Jancsikkal, Juhásszal stb.
Különösen Csernynek adott sok munkát Klein Ottó, s itt meg kell emlékeznünk Csernyről és gárdájáról: a Lenin-fiúkról, akik közvetlen elkövetői voltak mindannak a kegyetlenkedéseknek és gyilkosságnak, amely a diktatúra alatt Budapesten és a vidéken rémületbe kergette az egész lakosságot.
Cserny már a diktatúra előtt szervezett Kun Béla anyagi segítségével egy kommunista tengerész-századot. Ez a titkos szervezkedés a kommunisták uralomra jutása pillanatában vált nyilvánossá, Cserny százada volt magja a Lenin-fiúk csapatának, kik mindjárt az első pillanatokban összeraboltak vagy 25 gépkocsit, elfoglalták az oktogon-téri Batthyány-paIotát, megrakták munícióval, élelemmel, kapuja elé gépfegyvert és aknavetőt állítottak — szóval otthonosan és kedélyesen berendezkedtek a főváros kellős közepén.
A palota előtt állandóan táboroztak elállítatlan motorral a gépkocsik, egy-egy népbiztosi telefonüzenetre négy-öt legény autóra kapott, s mikor visszatértek: rendesen valamely ismert „burzsuj” kuporgott a kézigránátos gazemberek foglyaként az automobilban. Budapest a legfantasztikusabb mendemondákkal volt tele a Lenin-fiúk gazságairól, s ma már tudjuk, hogy minden mendemondának volt alapja, s hogy a Lenin-fiúk gaztettei, kegyetlenségei és gyilkosságai túlhaladtak minden emberi fantáziát.
Fekete bőrkabátban, dús fegyverzettel, hivalkodva jártak kaszárnyájuk, majd később az általuk őrizett Szovjetház és a parlament előtt. Nagyrészük szibériai zsidó volt, de akadt közöttük minden foglalkozásbeli, hivatásos gyilkos, rovott múltú betörő leginkább. Cserny nagy tekintélyt tartott közöttük, s némi romantikus lendülettel játszotta a forradalmi vezért, de mikor elfogatása után lekopott róla a vörös és hamis máz: ő is társainak közönséges gonosztevői színvonalára süllyedt, legfeljebb vallomásában, beismerésében és halálában volt bátrabb és férfiasabb, mint társai.
A Lenin-fiúk fegyver- és élelmiszerkutatás ürügye alatt gyakran jártak rabolni a polgárokhoz. Egy helyen egy mérnököt és feleségét ágyban lőtték agyon, mikor a mérnök tiltakozni próbált az erőszak ellen. Az általuk elfogott politikai bűnösöket a legvadabb kegyetlenségek közt igyekeztek vallomásra bírni, a cikk elején említett szörnyűségek korántsem mendemondák, hanem való igazságok. Ha egy-egy osztaguk vidékre rándult, teljesen fékezhetetlenek voltak. Egyik faluban megtörtént, hogy az ellenkező parasztot felakasztották, feleségével az akasztás után halotti tort készíttettek, s az asszonyt is odakényszerítették a lakomához. Vacsora után az asszonyt is felakasztották gyermeke szeme láttára, s végül a gyermeket is kivégezték.
A Batthyány-palota és a parlament pincéjében a legrafináltabb és a legszörnyűbb kegyetlenkedéseket követték el a foglyokon, akik félholtan kerültek ki kezeik alól, s gyötrelmeik közt olyan dolgokat is vallottak, amit soha eszük ágában sem volt elkövetni. A Lenin-fiúk naponta kaptak friss foglyokat a vörös őrségtől, vagy Korvin utasítására maguk szereztek egyet-kettőt, s Isten irgalmazott annak, akik kezükbe került. Tűszúrásokkal, karcsavarásokkal, gumibotokkal, rúgásokkal kínozták az embereket, papírvágókést, vagy rohamkést dugtak a védtelen ember torkába és testébe. Az áldozatokat a kínzás előtt levetkőztették, s aztán szegestalpú csizmával táncoltak az alattuk vergődő, meztelen emberi testeken.
Mikor a vörös hadseregben a fegyelem lazulni kezdett, a Lenin-fiúk egy része, mint tábori csendőr, a vörös katonák közt is kegyetlenkedett. Gépfegyvert állítottak fel a hadsorok mögött, s egy-egy lankadó rohamot puskatüzzel élesztettek hátulról — régi orosz mintára. Egy alkalommal az egyik elégedetlenkedő gyalogezredből harminc embert felakasztottak, sőt Gödöllőn Böhmnek, a „vörös marsallnak” udvari vonatára is rálőttek — kedvtelésből, vagy időtöltésből — ki tudja? Mindenesetre meg kell állapítanunk, hogy úgyszólván minden tettükről tudtak feletteseik, csak hivatalosan nem vették tudomásul kegyetlenkedéseiket. Így aztán a külföldi jegyzékek jóideig eredménytelenek maradtak, intervenciók és fenyegetések hiábavalók. Végre, mikor a két Hollán eltűnése után egyre több és több gaztettük került napvilágra, kisebb csoportokra osztották fel őket, s más név alatt, más helyen — ugyanúgy garázdálkodtak továbbra is. (Elég talán annyit megjegyezni, hogy a front mögötti vésztörvényszék elnöke is Szamuely volt.)
A két Hollánt a Lánchíd közepén lőtték agyon éjjel, mikor a túszok összefogásának éjszakája volt, s a hídról a Dunába lökték őket, hogy gaztettük titokban maradjon. Dobsa zászlóst, kit ártatlanul vittek be a vörös őrségre, a legszörnyűbb kínzások közt végezték ki, aztán éjjel a Dunába lökték holttestét. A Pest alatti dunamenti községek népe nap nap után halászott ki akkoriban holttesteket a habokból. Fery, Borhy és Menkina csendőrtisztek is a Lenin-fiúk kínzókamrájában haltak szörnyű halált, s holttesteiket ugyancsak éjjel adták át kegyetlen közönnyel a sötéten hömpölygő Duna hullámainak. Szamuely akasztóvonatának vérengző őrsége és legénysége szintén a Lenin-fiúk egyik osztaga volt, a június 24-i ellenforradalom kitörése után pedig a szovjetházban székelő csapatuk lepte el a Duna-partot, ők gyilkolták le akkor este Berend Miklós egyetemi tanárt, s aztán kirabolták a halottat. A Lenin-fiúk cimborái lőtték agyon a vörös őrségen Lemberkovits századost, az ellenforradalom egyik vezérét és két tiszttársát, ők gyilkolták meg Madarász orvostanhallgatót, azért, mert az ellenforradalom éjszakáján, mikor minden lámpát el kellett oltani a lakásokban, ő nem vett tudomást a parancsról, hanem még késő éjjel is szigorlatra készült és világított — amit aztán ellenforradalmi cselekedetnek minősítettek.
A Lenin-fiúk vontak kordont az Oktogon-téren, mikor az ellenforradalom vezetőit a tér négy lámpavasára akarták felakasztatni a népbiztosok, s a rettenetes aktus csak azért maradt el, mert az olasz misszió és Romanelli olasz alezredes erélyesen közbevetette magát. Sokat tett a foglyok és halálraítéltek kimentése ügyében Haccius Rudolf, a genfi Vörös Kereszt svájci képviselője is. A Lenin-fiúk járták be a diktatúra utolsó napjaiban páncélos automobillal a várost, halálra rémítve az agyonéhezett és agyongyötört lakosságot a gépfegyveres kocsikázással, s akkor egészen nyíltan terveztek egy kétezres lista szerint végrehajtandó tömeges „burzsujgyilkolást”, augusztus 5-ikére és 14-ikére, ami azonban — hála Istennek — elmaradt a hirtelen és alaposan megérdemelt összeomlásban.
Ezek a szörnyetegek itt, Európában, az 1919-ik esztendőben, nagyhatalmak és erős kultúrnépek tőszomszédságában, egy kultúrország előkelő és gazdag fővárosában négy és fél hónapig garázdálkodhattak, anélkül, hogy elzárt határainkon keresztül mentő szó, tiltó fenyegetés, segítő kéz, tiszta fényű fegyver kívülről fenségesen és erősen megfenyegette volna őket. A legbarbárabb gyötrelmek, a legvadabb kegyetlenkedések, a középkort messze túlszárnyaló kínzások az egész művelt Nyugat tudomása és indolens asszisztenciája mellett úgy pusztítottak itt, vörösen, kétségbeejtőn és megalázón, mintha egészen természetes dolog volna az, hogy Magyarországon nem számít az emberélet. Négy és fél hónap szörnyűsége kellett ahhoz, hogy a mentő kéz megmozduljon, de ebben sem volt köszönet: ez a kéz aztán önzőn magához kaparított mindent, amit még a vörös gyilkosok meghagytak, s ma itt heverünk szédülten Európa szégyenpadján, koldusan, kifosztva, a bolsevizmus fertőzésétől terhelten és elátkozottan.
De örök szégyene marad Európának, hogy pillanatok alatt nem végzett ezzel az egészen közönséges rablóbandával, mely a tömegekkel el tudta ugyan hitetni, hogy „eszmét” szolgál, önmagában azonban annyira hitvány és hazug volt, hogy inkább a teljesen ájult polgári társadalom gyöngesége támogatta, mint a proletárság ereje s az eszmébe vetett hite és meggyőződése. Csak az, aki végigszenvedte az egészet, s ökölbe szorított kézzel, kétségbeesve látta, mint gyötrik és pusztítják a szélhámos Kun Bélák és Pogány Józsefek, a rablógyilkos Szamuelyk és Klein Ottók ezt az országot, — csak az vághatja fölényesen Európa szemébe: hogy Európa ezerszer bűnösebb volt abban, hogy Magyarországon megtűrte a bolsevizmust, mint Magyarország abban, hogy kaput nyitott a bolsevizmusnak…
Huszár Károly
Hunhír.info