Tudom, Vologya, kicsit ciki, hogy tegezlek, de maradjunk annyiban: azt hiszem, a szabadságukhoz egész életükön keresztül ragaszkodó emberek között egyértelmű lehet a tegeződés. Kérdezhetnéd, miért nem tisztellek meg azzal, hogy anyanyelveden köszöntelek legalább pár szó erejéig. Nos, be kell vallanom, hiába tanultam oroszul 13 éven keresztül, bizony alig emlékszem valamire. Hogy miért? Azért, Vologya, mert kötelező volt tanulni egy megszálló állam nyelvét, és ami kötelező, ami felülről irányított, az sohasem lesz szerethető, kedvelt, vagy elfogadható. Én akkor így is lázadtam egy idegen hatalom ellen, amely hazámra telepedett. Hatalom ellen, berendezkedés ellen. És most egy hatalom, egy berendezkedés képviselőjét üdvözlöm szívemből. Nem én változtam, a világ változott, és az az egykoron utált valami változott, amely most számomra a szabadságot is jelképezi.
Tudod, Vologya, az orosz embereket csak hallomásokból ismertem, halvány emlékképek élnek bennem arról, hogy megjelennek utcánkban a csillagos tankok, apám nyakába vesz és fedezékbe vonul, lohol velem, aztán a kötelezőség időszaka, amikor isteníteni kellett mindent, ami szovjet, ami keleti, ami ahhoz a rendszerhez kötődik, amelyben te is születtél. Én nem akartam idegen rendszert isteníteni, nem akartam elfogadni azt, hogy mások, idegenek mondják meg, hogy mit tehetek, hova utazok, mert az élt a köztudatban, hogy ami nálunk van, az nektek köszönhető. Igaz, gyermekkorom kedvenc helyszínén, ahol erőitek állomásoztak, füstös kocsmák mélyén találkoztam egy pár katonatiszttel, akik nem tűntek emberbőrbe bújt farkasoknak, és a több centi vodka emberközelbe hozta azt, amit a lelkemben embertelennek tartottam.
Tudod, Vologya, én a rendszereteket tettem felelőssé azért, hogy nem utazhatok a hőn áhított Nyugatra, nem vehetek részt a színes hippifesztiválokon, és ha megcsonkított hazám nyugati végei felé tartok, leszednek a vonatról. Haragudtam rátok, Vologya és borgőzös állapotban ezt ki is fejeztem, aztán el is csendesítettek pár hónapra az állítólag a szuronyaitok árnyékában tevékenykedő honfitársaimnak köszönhetően az erre rendszeresített helyen.
Aztán sikerült átlépnem végül is a szögesdrótot, pár évet csavarogni a szabad világban, amire annyira áhítottam, aztán hazajönni akkor ide, amikor ti elmentetek. Mikor megérkeztem, még bennem volt a félsz, hogy visszatértek, aztán új szelek kezdtek fújni Magyarország egén.
Vologya, én bevallom neked, ami itt alakult 25 év alatt, az sokkal szabadságkorlátozóbb, sokkal irányítottabb és felülről vezényelt, mint amikor a háttérben ti voltatok. Sokkal vadabb kötelezőségek, és most lehet, hogy nem kell emlékműveket kötelezően koszorúzni, vagy idegen nyelveket tanulni, de sokkal jobban meghatározzák, hogy kit szabad szeretni és gyűlölni, kire szabad emlékezni és kit kell megvetni, és sokkal jobban be akarnak hatolni a lélek rejtett bugyraiba.
Tudod, Vologya, én választhattam, hogy az úgynevezett szabad világban élek, vagy visszatérek ide, az általam remélt szabad világba, amiről azt hittem, hogy semmi külső erő fejlődésébe, irányulásába bele nem szólhat. Aztán a több évtizedes csalódás után már időrendben is megjelentél te a színen vagy öt évvel ezelőtt, és egyre inkább kezdted azt megtestesíteni, amire a régi keleten, majd az elért nyugaton elgondoltam.
Vologya, a választás lehetősége nagy erő. Én úgy érzem, hogy most te vagy az az ember, aki jelenthet valamit egy olyan másik embernek, aki egész életében semmi más nem akart lenni, csak szabad. Ott van országod, amely egyre szimpatikusabb, és azért, mert abba az irányba halad, ami pont az ellentéte annak, mint amibe minket belekényszerítenek. Ez a Nyugat, amelyet most annak neveznek, egy rohadó világ, Vologya, amelyben minden föloldódik, minden, amit az ember génjeiben hordoz és takar, helyette egy összekuszált massza az egész, kötelezően irányított fájdalommal és mindennek a felrúgásával, ami érték, rend és tradíció.
És ott vagy te, akit kineveztek most patás ördögnek, mert nem akarsz ennek az erőszakos szemétdombszemléletnek megfelelni, és szembeszállsz egy olyan birodalommal, amely százszor jobban robottá tenne mindenkit, mint ahogyan azt a te országod akkori vezetői tették.
Vannak persze olyan kérdések, amelyek a múltból nyugtalanítanak, mondhatni fájdalmasak, de az idő oldja a sérüléseket, az idő közel hozhatja egymáshoz a vélt, vagy valós ellenségeket. Biztos lennének vitáink a múlt értelmezéséről, biztos mindketten ragaszkodnánk saját igazunkhoz, de most ott tartunk, hogy legfontosabb kérdés a jövő. A jövő, amely gyermekeink sorsát rendezheti, határozhatja meg, és a felgyorsult időben gyors választásra kényszerít. Rabok legyünk, vagy szabadok minden szempontból. Most te nekem a szabadságot képviseled.
Isten hozott magyar földön.
G. Kirkovits István – Hunhír.info