Felejtsünk el mindent gyorsan a keddi nappal kapcsolatosan, amely gazdasági szerződésekről, világpolitikai játszmákról, sőt még világrendek harcáról szól. Az orosz elnök látogatása elleni liberális őrjöngés és a hétfői csürhevonaglás reakciójaként kedden egy olyan történelmi pillanat következett be Magyarországon, amelyre az elmúlt száz évben nemigen lehetett példa. Az orosz nagykövetség előtti szimpátiatüntetésre és az esti belvárosi vonulásos gyertyagyújtásra olyan eltérő világnézetű, vallású, történelemszemléletű, politikai irányultságú, társadalmi állapotú emberek közös térben való létezésére került sor, ha csak rövid időre is, amely egészen a mai napig elképzelhetetlennek tűnhetett minden gondolkodó ember számára.
Az orosz nagykövetség előtti tömegben szemlátomást ott volt a magyar nemzeti érzelmű nyugdíjas, a volt munkásőr, a korábbi Hollán utcai antirasszista tüntetés hírportálunk által is felismert arca, a bős-Nagymarosi vízlépcsőért foggal-körömmel kiálló reális zöld, a thürmerista, az egykori német-magyar fegyverbarátság erejében hívő, a magyar nacionalista vagy a szélsőjobbos. Ott volt ifj. Hegedűs Loránt református lelkész, valamint az ateista. Ha hozzávesszük a Magyarországon élő orosz anyanyelvűeket és azokat az Ukrajnából ideköltözötteket, akik az ukrán kormánycsapatok által támadott régiókban tudják szeretteiket, akkor tényleg azt mondhatjuk, hogy nemzetközi is volt ez az együttlét.
Minden bizonnyal más körülmények között ezek az emberek a legjobb esetben is legfeljebb passzív ellenállással viszonyultak volna egymáshoz, de az, hogy minden korábbi ellentétet, beidegződést alárendeltek valaminek, az ebben az őrjöngő, gyűlölködő időszakban hihetetlenül felemelő. A kulcsszó pedig nem volt más, mint egy alapvető emberi igény: a békevágy. Nem a harc, a háború és a sok-sok járulékos vesztesége, lelki-szellemi-ideológiai síkon, hanem egyszerűen az, hogy megőrizve mindenkinek a maga valóját, nem kéne már minden pillanatot a gyűlöletnek és a szembenállásnak uralnia a világban.
Furcsa paradoxon a Putyin-ellenes tüntetés résztvevőinek, a magukat humanistáknak vallók köztéri őrjöngése, és az ilyen-olyan szélsőségeseknek mindkét oldalról kikiáltott képviselőinek a békés egymás mellett élést is szimbolizáló közös fellépése. Nem kell identitást változtatni, nem kell személyiséget, múltat tagadni, de egy kicsi rendezvény is lehet óriási lépés a magyar és az igazi európai jövő felé, amelyet pont azok akarnak derékba törni, akik a toleranciáról, az emberi jogokról, az idegengyűlöletről papolnak.
Az, hogy egy olasz fiatalember veszi a fáradságot, és NO NATO-jelvénnyel az orosz követség elé megy, és azt fogalmazza meg, hogy nem akar több szenvedést, erőszakot látni Európában, minden bizonnyal sokkal szimpatikusabb az átlagember számára, mintha egy Magyarországon élő olasz fiatalember például színes fesztiválon, papi reverendába öltözve, hatalmas kereszttel a nyakában uszít a vallásos érzelmű emberek ellen. Mert ugye ilyenre is volt példa. A liberális oldal kikiáltotta hősnek, a véleménynyilvánítás szabad bajnokának, az ellenoldal pedig szemére vetette a kereszténygyalázást. Itt, az orosz nagykövetség épülete előtt olybá tűnt, hogy nem a szembenállás, hanem az az egyvalami határozza meg a jelenlétet, hogy emberek különböző csoportjai között is lehet valami egyetértés, valami minimum. Úgy is mondhatjuk, nemzeti minimum. És még úgy is mondhatjuk, hogy nemzetek közötti minimum.
Ez a furcsa, évtizedek alatt sem tapasztalt érzés keríthetett hatalmába mindenkit, hogy noha mustrálgatták egymást az öltözékük alapján is eltérő szubkultúrák képviselői, senki sem érezhette ellenséges közegben magát. A világban zajló események, az oroszországi és az ukrajnai helyzet mintha rádöbbentette volna az embereket arra, hogy békében élni, a konfliktusokból kimaradni jelentheti az építést kezdetét. Ez már elég alap ahhoz ugyanis, hogy lehessen vitatkozni, érveket ütköztetni, de legfeljebb ellenfelek és nem ellenségek között. Az ellenségkép spontán lebontása valami nagyon belső, nagyon a mélyben meglévő igény szerint fogalmazhatódott meg az emberek lelkében ott, az orosz követség előtt. Valami olyasmi talán, mint amikor az első világháborúban, karácsonykor, az egymást gyilkoló katonák pár napra nem besorozott hadfinak, hanem az apró örömöket is értékelő embernek bizonyulva felfüggesztették az öldöklő csatározásokat.
Ez a dolog egyik oldala. A másik ennél kevésbé szentimentálisabb, de ez is az ember belsejéből fakadó. Ne akarja külső hatalom, erő, bármi ráerőszakolni az egyénre a saját nézetét, parancsait, életszemléletét és történelemfelfogását. Ne legyen erőszak, legyen helyette vita, legyen helyette érvek ütköztetése, és legyen végre fogadókészség a kompromisszumokra. A szakadár régiókban lakó, az ukrán kormánycsapatok által támadott, hozzátartozóját védő ember megmentőként tekint Putyinra. Éppúgy, mint az a szír fiatal, aki bízik elnökében, és úgy véli, hogy nélküle már más hatalmi konstrukció lenne országában. A Belvároson, az úgynevezett Eurázsia Népszövetség Mozgalom szervezésében végigvonuló, rendkívül békés, szolid orosz tüntető meg az elesett, meghalt rokonaiért gyújt gyertyát, és csak amiatt háborog teljesen joggal, hogy az ukrajnai orosz anyanyelvűek fajdalmairól, szenvedéseiről semmit sem beszél a kettős mércés nyugati média.
És még valami, ami részese sajnos mindennapjainknak. A sok átverés, a levegőbe ment, súlytalan szavak, a kiüresedett kapcsolatok oldalfüggetlen jelenléte is már feszegeti a lelki elviselhetőségi korlátokat. Hogy a dolgok mögé kell először nézni, egyből megkérdőjelezi, igaz-e a mások szájából elhangzott mondat. Mert a szabadságot, a humánumot és a toleranciát hirdetők, a multikultúra felkent papjai vizet prédikálnak, bort isznak… Sok ez már az átlag emberi lelkiségnek, sok a tudatalattinak is. Államférfi – mondta egy jól öltözött, a magyart törve beszélő orosz hölgy Putyinról szinte misztikus áhítattal. Államférfi vagy más? Esetleg a belső vágyakozás csilingelő villamosa?
Hogy legyen valami alattunk, amire mindannyian felkapaszkodhatunk, közben pedig nem kell félteni másoktól értékeinket… A remény, hogy tolvajok nem szállnak fel úgysem erre a villamosra… Nem tudom, bennem is ez az egész egy lassan nyilvánvalóvá váló vágymorzsa… Nem tudom, hogy micsoda, de felbukkant… Mondjuk úgy is, hogy az igazságosság tesz szabaddá… Talán ez a villamospálya.
G. Kirkovits István – Hunhír.info
