Könnyen gyanúba keveredhet az, aki nem Putyin számlájára írja az ukrán válság kirobbantását. Karácsonykor az 1918-as polgárháború során elmenekült orosz arisztokraták örökösei levélben fogalmazták meg aggályaikat. Ha a jogrend melletti hangzatos szavak nem elegendők — írták —, akkor a nyugatiak kettős mércét alkalmaznak. A kettős mérce alapján kimondják, hogy Oroszország a maga nemzeti céljaival kirekeszti magát Európából, veszélyes, imperialista ragadozó.
Nemcsak a fehér tisztek hősies harcát hagyta cserben az antant — s árulta el Kolcsak admirálist, akit ma Moszkvában a polgárháború hőseként tisztelnek —, de negyedszázad múltán a jaltai egyezmény titkos záradéka alapján a szövetségesek újabb bűnöket követtek el. A Sztálin ellen fellázadt vlaszovistákat és kozákokat kiadták a SZMERS-nek és az NKVD-nek. Nyikolaj Tolsztoj gróf, az 1931-ben született s angollá lett történész és költő Jalta elárultjai címen írt a mártírsorsra került mintegy hetvenezer kozákról, akiket feleségestül, gyerekestül „bizánci csellel” juttattak az angolok szovjet kézre…
Könnyen gyanúba keveredhet az, aki nem Putyin számlájára írja az ukrán válság kirobbantását. Karácsonykor az 1918-as polgárháború során elmenekült orosz arisztokraták örökösei levélben fogalmazták meg aggályaikat. Ha a jogrend melletti hangzatos szavak nem elegendők — írták —, akkor a nyugatiak kettős mércét alkalmaznak. A kettős mérce alapján kimondják, hogy Oroszország a maga nemzeti céljaival kirekeszti magát Európából, veszélyes, imperialista ragadozó. Hát nem képtelen állítás, ha a tényeket nézzük? Moszkva mégis „bizonyítékok nélkül bűnösnek találtatott, miközben más országokkal szemben (a nyugatiak) nagy óvatosságot tanúsítanak, még emberjogi téren is”. Az aláírók közt olyan nagy családok leszármazói találhatók, akiknek őse a világirodalom nagyja volt, mint a Puskinoké és Tolsztojoké vagy olyan neves hadvezérek voltak, mint Kutuzov és Szuvorov.
A levelet aláírta több balti orosz–német bárói család sarja, akinek elődei a cári vezérkarban szolgáltak, köztük Rennenkampf grófnő: az ő dédapja az első világháborúban azt a hadsereget vezette Kelet-Poroszországban, amelynek hatalmas véráldozata nélkül nyugaton a franciák aligha tudták volna tartani a Marne folyó vonalát. Németország ellen szükség volt az orosz hadseregre, a németek 1918. évi veresége után viszont a Nyugat cserbenhagyta a bolsevikok ellen harcoló Fehér Gárdát – a panasz jogos.
Az 1991 utáni szétesés annyira megrázta az orosz népet, hogy a mai napig elevenen érzi az elveszett birodalom „fantomfájdalmát”. A levél fájlalja, hogy az európai politikusok „naponta rágalmazzák a mai Oroszországot, vezetőit, elnökét, s büntetésekkel sújtják”, s nem gondolnak arra, hogy a második világháborúban sem lehetett volna legyőzni a németeket Oroszország nélkül. A dolog érdekessége, hogy az orosz arisztokrácia 1918 óta napjainkig összetart, s megrögzötten antikommunista. Az uralkodó család leszármazottai, a Romanovok a dinasztikus hagyományok ápolására még 1979-ben Családi Társaságot hoztak létre. (Nem mellékesen: a Rurik-ház, vagyis az első, a viking dinasztia mellékága él ma is.)
Túl a kettős mérce alkalmazásán — a kijevi demokrácia és a putyini tekintélyuralom szembeállításával — van egy lelki törésvonal is az oroszok és az ukránok között. A kijevi Európa-bajnokság előtt az oroszok elkészítették a maguk filmváltozatát a legendássá vált harmadik félidőről A meccs címen. Köztudott, a filmen a németeket legyőzi egy kijevi csapat, amelynek tagjait kivégzik. A mérkőzés emlékét egy gránitblokk őrzi az ukrán fővárosban. Levéltári dokumentumok alapján kiderült, hogy az 1942 augusztusában lejátszott, az ukrán FC Start és a Flakelf (Wehrmacht) csapatai közötti 5–3-as mérkőzés után az események egyáltalán nem a legenda szerinti kivégzéssel fejeződtek be. Az is kiderült, hogy német katonacsapatok és ukrán együttesek közt — akiknek bajnokságát engedélyezték a megszállók — több mint százötven mérkőzést rendeztek. Az orosz filmrendező, Maljukov a legendát vitte színre, de orosz felfogásban: a filmben szereplő kollaboránsok mind ukránul beszéltek. Kijevben felháborodtak, s az Európa-bajnokságon nem engedték meg A meccs bemutatását. Az eset, mint egy szeizmográf, jól mutatta oroszok és ukránok közt azt a lelki törésvonalat, amelyre a mai katonai konfliktus épül.
Van egy harmadik momentum is az oroszok megítélésében, amit a Nyugat nem vesz figyelembe, s ez a bolsevikok elleni küzdelem, amit a fehérek kezdtek el, s mint Szolzsenyicin művei bizonyítják, legnagyobb vesztesei is ők voltak. Nemcsak a fehér tisztek hősies harcát hagyta cserben az antant — s árulta el Kolcsak admirálist, akit ma Moszkvában a polgárháború hőseként tisztelnek —, de negyedszázad múltán a jaltai egyezmény titkos záradéka alapján a szövetségesek újabb bűnöket követtek el. A Sztálin ellen fellázadt vlaszovistákat és kozákokat kiadták a SZMERS-nek és az NKVD-nek. Nyikolaj Tolsztoj gróf, az 1931-ben született s angollá lett történész és költő Jalta elárultjai címen írt a mártírsorsra került mintegy hetvenezer kozákról, akiket feleségestül, gyerekestül „bizánci csellel” juttattak az angolok szovjet kézre. Sokukat még a szlovén hegyek közt lőtték agyon. A szomorú és megdöbbentő akciót angol részről Lord Aldington, Thatcher asszony későbbi tory minisztere hajtotta végre. A jaltai világrend szétesésekor Tolsztoj beperelte Aldingtont. A pert a gróf elvesztette: a lordot a bíróság felmentette a háborús bűnösség vádja alól.
Ami pedig az antikommunisták cserbenhagyását illeti, abban Amerika az angolokat is megelőzte, kiszolgáltatva a Kuomintang nemzeti hadseregét Mao néphadseregének, majd a dél-vietnamiakat az északi Giap tábornoknak. Ilyen csúnya játékokat fölöslegessé vált szövetségeseivel még Richelieu bíboros sem engedett meg magának, amikor nagyhatalommá tette a francia királyságot.
Tamáska Péter – Magyar Hírlap
Hunhír.info