Könnyen gyanúba keveredhet az, aki nem Putyin szám­lá­já­ra írja az ukrán válság ki­rob­ban­tá­sát. Karácsonykor az 1918-as polgárháború során el­me­ne­kült orosz arisztokraták örökösei levélben fogalmazták meg aggályaikat. Ha a jog­rend melletti hangzatos szavak nem elegendők — ír­ták —, akkor a nyugatiak kettős mércét alkalmaznak. A kettős mér­ce alapján kimondják, hogy Oroszország a maga nem­ze­ti céljaival kirekeszti ma­gát Európából, veszélyes, imperialista ragadozó.

Nemcsak a fehér tisztek hő­si­es harcát hagyta cser­ben az antant — s árulta el Kolcsak admirálist, akit ma Moszk­vá­ban a pol­gár­há­bo­rú hőseként tisz­tel­nek —, de negyedszázad múltán a jaltai e­gyez­mény titkos záradéka alapján a szövetségesek újabb bűnöket kö­vet­tek el. A Sztálin ellen fel­lá­zadt vlaszovistákat és kozákokat kiadták a SZMERS-nek és az NKVD-nek. Nyikolaj Tolsz­toj gróf, az 1931-ben szü­le­tett s angollá lett történész és költő Jalta elárultjai címen írt a már­tír­sors­ra került mintegy hetvenezer kozákról, akiket feleségestül, gye­re­kes­tül „bi­zán­ci csellel” juttattak az angolok szovjet kézre…

Könnyen gyanúba keveredhet az, aki nem Putyin szám­lá­já­ra írja az ukrán válság ki­rob­ban­tá­sát. Karácsonykor az 1918-as polgárháború során el­me­ne­kült orosz arisztokraták örökösei levélben fogalmazták meg aggályaikat. Ha a jog­rend melletti hangzatos szavak nem elegendők — ír­ták —, akkor a nyugatiak kettős mércét alkalmaznak. A kettős mér­ce alapján kimondják, hogy Oroszország a maga nem­ze­ti céljaival kirekeszti ma­gát Európából, veszélyes, imperialista ragadozó. Hát nem kép­te­len állítás, ha a tényeket néz­zük? Moszkva mégis „bizonyítékok nélkül bű­nös­nek ta­lál­ta­tott, miközben más országokkal szemben (a nyugatiak) nagy óvatosságot ta­nú­sí­ta­nak, még emberjogi téren is”. Az aláírók közt o­lyan nagy családok leszármazói találhatók, a­kik­nek őse a világirodalom nagyja volt, mint a Pus­ki­no­ké és Tolsztojoké vagy olyan neves had­ve­zé­rek voltak, mint Kutuzov és Szuvorov.

A levelet aláírta több balti orosz–német bárói család sarja, akinek elődei a cári vezérkarban szolgáltak, köztük Rennenkampf grófnő: az ő dédapja az első világháborúban azt a hadsereget vezette Kelet-Poroszországban, amelynek hatalmas véráldozata nélkül nyugaton a franciák aligha tudták volna tartani a Marne folyó vonalát. Németország ellen szükség volt az orosz hadseregre, a németek 1918. évi veresége után viszont a Nyugat cserbenhagyta a bolsevikok ellen harcoló Fehér Gár­dát – a panasz jogos.

Az 1991 utáni szétesés annyira megrázta az orosz népet, hogy a mai napig elevenen érzi az elveszett birodalom „fantomfájdalmát”. A levél fájlalja, hogy az európai politikusok „naponta rágalmazzák a mai Oroszországot, vezetőit, elnökét, s büntetésekkel sújtják”, s nem gondolnak arra, hogy a második világháborúban sem lehetett volna legyőzni a németeket Oroszország nélkül. A dolog érdekessége, hogy az orosz arisztokrácia 1918 óta napjainkig összetart, s megrögzötten antikommunista. Az uralkodó család leszármazottai, a Romanovok a dinasztikus hagyományok ápolására még 1979-ben Családi Társaságot hoztak létre. (Nem mellékesen: a Rurik-ház, vagyis az első, a viking dinasztia mellékága él ma is.)

Túl a kettős mérce alkalmazásán — a kijevi demokrácia és a putyini tekintélyuralom szem­be­ál­lí­tá­sá­val — van egy lelki törésvonal is az oroszok és az ukránok között. A kijevi Európa-bajnokság előtt az oroszok elkészítették a maguk filmváltozatát a legendássá vált harmadik félidőről A meccs címen. Köztudott, a filmen a németeket legyőzi egy kijevi csapat, amelynek tagjait kivégzik. A mérkőzés emlékét egy gránitblokk őrzi az ukrán fővárosban. Levéltári dokumentumok alapján kiderült, hogy az 1942 augusztusában lejátszott, az ukrán FC Start és a Flakelf (Wehrmacht) csapatai közötti 5–3-as mérkőzés után az események egyáltalán nem a legenda szerinti kivégzéssel fejeződtek be. Az is kiderült, hogy német katonacsapatok és ukrán együttesek közt — a­kik­nek bajnokságát engedélyezték a meg­szál­lók — több mint százötven mérkőzést rendeztek. Az orosz filmrendező, Maljukov a legendát vitte színre, de orosz felfogásban: a filmben szereplő kollaboránsok mind ukránul beszéltek. Kijevben felháborodtak, s az Európa-bajnokságon nem engedték meg A meccs bemutatását. Az eset, mint egy szeizmográf, jól mutatta oroszok és ukránok közt azt a lelki törésvonalat, amelyre a mai katonai konfliktus épül.

Van egy harmadik momentum is az oroszok megítélésében, amit a Nyugat nem vesz fi­gye­lem­be, s ez a bolsevikok elleni küzdelem, amit a fe­hé­rek kezdtek el, s mint Szol­zse­nyi­cin művei bizonyítják, leg­na­gyobb vesz­te­se­i is ők voltak. Nemcsak a fehér tisztek hő­si­es harcát hagyta cser­ben az antant — s árulta el Kolcsak admirálist, akit ma Moszk­vá­ban a pol­gár­há­bo­rú hőseként tisz­tel­nek —, de negyedszázad múltán a jaltai e­gyez­mény titkos záradéka alapján a szövetségesek újabb bűnöket kö­vet­tek el. A Sztálin ellen fel­lá­zadt vlaszovistákat és kozákokat kiadták a SZMERS-nek és az NKVD-nek. Nyikolaj Tolsz­toj gróf, az 1931-ben szü­le­tett s angollá lett történész és költő Jalta elárultjai címen írt a már­tír­sors­ra került mintegy hetvenezer kozákról, akiket feleségestül, gye­re­kes­tül „bi­zán­ci csellel” juttattak az angolok szovjet kézre. Sokukat még a szlo­vén hegyek közt lőt­ték agyon. A szomorú és meg­döb­ben­tő akciót angol részről Lord Aldington, Thatcher asszony későbbi tory mi­nisz­te­re haj­tot­ta végre. A jaltai világrend szétesésekor Tolsztoj be­pe­rel­te Aldingtont. A pert a gróf elvesztette: a lordot a bíróság fel­men­tet­te a há­bo­rús bűnösség vádja alól.

Ami pedig az antikommunisták cserbenhagyását illeti, abban Amerika az an­go­lo­kat is meg­e­lőz­te, kiszolgáltatva a Kuomintang nemzeti had­se­re­gét Mao néphadseregének, majd a dél-vietnamiakat az északi Giap tá­bor­nok­nak. Ilyen csúnya játékokat fölöslegessé vált szö­­vet­­sé­ge­se­i­vel még Richelieu bíboros sem engedett meg magának, amikor nagy­ha­ta­lom­má tette a francia királyságot.

Tamáska Péter – Magyar Hírlap

Hunhír.info