Legtalányosabb egyensúlyra utaló összhanghatározó: a zenében egyidejű hangzás, a dolgok, tényezők és színek esetében egymást kiegészítő viszony és a társadalomban az embereket összekötő szeretet és összefogás patrónája a görög mitológia halhatatlan istennője, a szépség, vidámság, és művészet – eszményi rend védőszentje – maga a harmónia.
Ugyanis a saját előző állításával össze nem egyeztethető ellentétpárként a híd szerepét felvállaló abszolút biztosíték a közösség eredményes működését célzó szabály, – az egymást kölcsönösen föltevő és kizáró fogalom között – a fegyelem. Ez a szabályokkal biztosított rend eredményezheti mind a cselekvésbeli, mind a magatartásbeli tudatos rendszerességet és mértéktartást. A fegyelem hiánya a harmónia szomorú sorsa. Pozitív és negatív töltetű feszültség (az egymást kölcsönösen föltevő és kizáró jelenség) viszonya, amelyben az egyik fogalom, vagy ítélet tagadja azt, amit a másik állít – nem a harmónia, mint kötelezettség teljesítésének biztosítására letétbe helyezett erkölcsi óvadék. A magyar összefogás, magyar igazság és egy nemzetben gondolkodás előfeltétele az összhang, a tudatos harmónia. Marionettire emlékeztető bábfigurák polgárháború rémét sejtető bizonytalanságba sodorhatják az egyensúlyát vesztett társadalmat. A félelem és bizonytalanság hírverésével a lélekben élő tűz megnyítását késleltetik.
Csupán társadalomkritikával foglalkozni nem tisztem, de több ízben tettem utalást, hogy a feszültséget megelőzni és nem fokozni kell. Az egyre szaporodó kisebb tömörüléseknek, pártocskáknak új elvárásokkal kell szembenézniük és ezek feszültségével is kell számolnunk. Mindennel számolnunk kell, mert nem lehetünk a világ, vagy éppen Európa hajótöröttjei. Egyensúlyra, gazdasági, társadalmi és lelki egyensúlyra van szükségünk. A politikai életben is harmóniát kell teremteni. Ide olyan okos és bölcs emberekre van szükség, akik tudják, hogy „A romok között takarítani kell és építeni. Az új polgár, ha van ereje és erkölcse az élethez, életformát adhat egész Európának. Tehát nem a „csinovnyik-polgár”, akinek egyetlen becsvágya, elismerésre irányuló törekvése, hogy minden maradjon úgy, ahogy van…, aki a megnyomorított lelkű kishivatalnok, – az orosz realizmus irodalmának jellegzetes figurája. (Összezsugorodik a rang előtt, hogy megszűnik embernek lenni – mondja Csehov) És nem a kistőkés, aki szentül hiszi, hogy a papírok elébb-utóbb emelkednek majd… És nem az élvező kispolgár, akinek vágyálma mindenfajta kielégülés… És nem a kapzsi és tudatlan birtokos polgár, aki hajlandó minden emberit feláldozni a „biztonságáért”… Hiszek abban a másfajta polgáriasságban, mely felépítette Európát, mely a legnemesebb életformát adta az emberi világnak, s melynek egyik pudvás és ernyedt kései nemzedéke eladta és elárulta mindazt, amit az ősök építettek.” – írja Márai. Hiszek, mert hinnem kell a magyar néplélek harmóniájában…
Így az előkelő hölgy is, aki belecsömörlött az életbe, elhatározta, hogy öngyilkos lesz. A céltalan élet nem lehet tiszta. Hogy feltett szándékában senki meg ne akadályozhassa, kifelé igyekezett a városból. Kifelé önmagából. A város szélén egy cipészműhelyből vidám ének hallatszott, melyből szokatlan béke és öröm sugárzott felé. Kíváncsi volt, hogy egy alagsorban ki énekelhet így…, ilyen gyönyörűen… Belépett. Egy púpos cipész ült munkája mellett és énekelt. A hölgy felindultan rászólt: „Hogy énekelhet ilyen vidáman.., aki ennyire nyomorult?” – „Téved asszonyom, volt a szelíd válasz, én királyi gyermek, az élő Isten gyermeke vagyok.” Nem verhet le minket a fölismerés, hogy a nagyság mulandó – mondja Goethe – ellenkezzőleg! Ha látjuk, milyen nagy volt, ami elmúlt, arra buzdíthat, hogy magunk is teremtsünk valami jelentőset, s ez aztán, ha rommá válik is, utódainkat nemes tevékenységre sarkallja, amiben elődeink sem lankadtak soha.
Akkor hát, mi más adhatná meg az emberi élet méltóságát, mint a hit, hogy valamihez ért, valamit jól el tud végezni, amire másoknak szüksége van.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
