Fogarasi havasokon és a hágókon beszivárgott oláhok 1918-ra annyira megerősödtek, hogy a nagyhatalmak segítségével rabolhattak maguknak egy országot. De mi 94 év egy több ezer éves nép történelmében? Háromszáz év múlva arra sem emlékezünk, hogy volt valamikor valami Trianon, aztán pár évig idegenek kaparintották meg a Szent Korona testét. December 1-je a területtolvaj oláhok nagy nemzeti ünnepe, 1918-ban ezen a napon mondta ki egy román nemzetgyűlés Erdély elrablását.
A székely nemzetgyűlés a Magyar Királyság mellett tette le a voksát, de ez nem hatotta meg a tolvaj, rabló bandát. A mocskos antant Trianonnal az oláhoknak adta ajándékba az ősi magyar területet. A világ bármely szegletében élő magyarnak, székelynek ez a gyászos dátum örök mementó kell, hogy legyen a nem nyugszunk bele szellemében. A világtörténelem legnagyobb igazságtalansága a magyar tragédia, amely semmi mással össze nem hasonlítható. Erdély elrablása része a trianoni folyamatnak, amelyben keresztre feszítették a világ egyik legrégibb népét, nemzetét, országát, és ezzel egy olyan, a világ további sorsát is meghatározó helyzetet teremtettek, amely a Mindent vissza! megvalósulásáig csak örökös ellentétek forrása lehet. Egy ország elrablása egy másik nemzeti ünnepe. Amíg Európa, illetve a világ nem oldja fel ezt a kibékíthetetlen ellentétet, addig nem léphetünk át egy hőn óhajtott jobb időszakba.
A december 1-jei gyűlést megelőzően a Központi Román Nemzeti Tanács november 30-ra előzetes ülést hívott össze azzal a céllal, hogy tisztázzák a küldöttek között lévő, Erdély jövőjére vonatkozó fontosabb kérdéseket. A fő törésvonal a román államba való beolvadás módjára vonatkozott, nevezetesen hogy Erdély sajátságos történelmi fejlődése és tradíciói révén önigazgatásából mit kíván és tud majd megőrizni az új Nagy-Románia keretein belül. A Ion Flueras vezette szociáldemokraták minél több önállóság megőrzését kívánták, míg főként a bukaresti emigráció a nagy román állam kereteibe való teljes beolvadás hívei voltak. A szociáldemokraták, mivel a Vasile Goldis által összeállított, kilenc pontból álló rezolúciótervezet szövegében benne maradt az, hogy a történelmi fejlődés során kialakult különbségek áthidalása miatt a volt magyar területeknek autonómiát kell adni, valamint hogy a demokratikus elveket a leendő Romániában is tiszteletben fogják tartani, azt végül is elfogadták. 133 választókerületből mintegy 600 küldött volt jelen a december elsején megtartott nagygyűlésen, akik kiegészültek az egyházak, a szociáldemokraták, a Gyulafehérvárat akkor már megszállás alatt tartó román hadsereg, valamint a bukovinai és besszarábiai nemzeti tanácsok képviselőivel. A hivatalos küldöttek összlétszáma így 1228 fő volt. A nagygyűlésen Vasile Goldis felolvasta az előző éjszaka elfogadott, 9 pontból álló rezolúciókat, melynek első pontja a következőket tartalmazta:
„Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői 1918. november 18-án (december 1-jén) nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárt kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával.” A rezolúciók 3. pontja teljes nemzeti szabadságot hirdetett az együtt lakó népek számára azzal, hogy biztosította számukra az anyanyelven való szabad kormányzást, a saját közigazgatás létrehozását, a népesség számarányának megfelelő arányban való részvételt az ország kormányzásában, valamint a felekezeti autonómiát.
A gyulafehérvári román nemzetgyűlés egy olyan állásfoglalást is tett, amely szerint nem ismerik el a belgrádi katonai konvencióban kijelölt demarkációs vonalat, hanem azt a vonalat tekintik határnak, amely a Szamos folyónak a Tiszába való ömlésétől Szegedig húzódik, jogot formálva ezáltal a korábban Aradon deklarált 26 magyarországi vármegye feletti hatalom gyakorlására. Így válik Erdély elvesztésének folyamatában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés meghatározó állomássá.
Az időközben létrejött román Kormányzótanács december 14-én adta át I. Ferdinánd román királynak a rezolúciók szövegét, amelyre a román király a következőképpen reagált: „A regáti, besszarábiai és bukovinai, ma már egyesült románok nevében mély elismeréssel fogadom a Kárpátokon túli testvéreinknek azt az elhatározását, amely befejezi a minden románok nemzeti egyesülését, és a román királyságnak a Tiszától a Dnyeszterig terjedő összes, románok által lakott területeit örökre egységesnek nyilvánítom. (…) Éljen az örökre egyesült Nagy-Románia!”
December 24-én a Monitorul Oficial című hivatalos közlönyben két királyi dekrétum jelent meg. A 2671. számú királyi rendelet törvénybe iktatta a gyulafehérvári rezolúciók egyesülési rendelkezését (I. pont), a másik, a 3632. számú rendelet pedig hat törvénycikkben szabályozta a királyi román kormány és a Kormányzótanács viszonyát, jelentősen csökkentve utóbbi hatáskörét. A gyulafehérvári pontok és az erdélyi románok önigazgatásra vonatkozó elképzelései tehát már a kodifikáció során megsérültek, minthogy az egyesülési ponton kívül az összes többi általános, demokratikus és kisebbségi jogok biztosítása kimarad belőle.
Nézzünk csak egy részletet a Gyulafehérvári kiáltványból:
“Az új román állam megalakításának alapelveiként a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket:
1. A teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára.
Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország
kormányzásában.
2. Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezetének. “
Sylvester Lajos: Gyulafehérvár, 1918. december 1
Ezen a bizonyos napon, 1918-as évet datálva, Gyulafehérváron tartották a románok a nagygyűlésüket, melyen a gyűlés 1228 delegátusa elfogadta Erdély egyesülését a Román Királysággal. A gyűlés egy 200 tagú Nagy Nemzeti Tanácsot választott, melyben 30 szociáldemokrata is helyet kapott az automatikusan tanácstaggá váló püspökök és a kiemelkedő értelmiségiek, kiválasztott gazdag polgárok mellett. A nagy tömeggyűlés a nemzetőrség és román katonák által gondosan biztosított vármezőn zajlott le, ahol a különvonatokon, szekereken és gyalog érkező parasztsággal és kisebb számú munkássággal ismertették a határozatot. Az egybegyűltek – a román hagyomány szerint százezer ember – áhítattal, egyhangú lelkesedéssel fogadták a rezolúció kihirdetését.
A történelemírások folyamán azonban megfigyelhetjük, hogy 1918. december 1., Románia nemzeti ünnepe nem olyan súllyal szerepel a közép-kelet-európai térség históriájában, mint ahogyan ezt az iskolában, a nagy állami és civil szervezésű ünnepségkavalkádban láthatták-hallhatták. Erdély Romániával való egyesülésének eseményeinek leírására egy nagy merítésű históriai megjelenítésre és értékelésre lenne szükség, hogy objektív tényfeltárásra teremtsen lehetőséget, az elhallgatott vagy mellőzött események számára is helyet szorítson, és a korabeli magyar vonatkozású történéseket is a vizsgálódás tárgyává tehesse.
Érdekes meglátása van egy francia történésznek, Catherine Durandinnak, aki A román nép története című monumentális munkájában (Budapest, Mecenas Könyvek, 1988) éppen az 1918. december 1-jei gyulafehérvári események mai interpretálása kapcsán világít rá, hogy: ,,A román történetírás pedig arra törekszik, hogy kizárja a román állam szerepét és minimalizálja a nagyhatalmak súlyát, s ehelyett a népet emlegesse: októberben és novemberben valóságos autonomista mozgalom bontakozott ki, a falvakból induló helyi kezdeményezések a régi renddel való szakítás jegyében fejlődtek ki.”
1918. december 1-je román nemzeti ünneppé nyilvánítása ennek a folyamatnak a betetőzése, az esemény exponálásában a legmagasabb csúcs. Ebben a megközelítésben a korabeli román politikai élet bizonytalanságai, a válságok, a megosztottságok kihullnak az emlékezetből, és a gyulafehérvári történelmi aktus a tömegek, a román nép egészének a műveként jelentkezik. A történészek ,,megfeledkeznek” arról például, hogy akkor szóba került Erdély autonómiája is az ókirálysággal való egyesülés keretei között.
A magyar történetírás, amennyiben nem Erdély története a tárgy, az 1918. december 1-jei gyulafehérvári eseményeket a Trianonhoz vezető út egy mozzanataként értékeli, az időszak egészéből a Kárpát-medencében zajló harci cselekményekre és a szövetségesek, majd a nemzetközi élet diplomáciai manővereire összpontosít. Gyulafehérvár egy esemény a sok közül, a történeti folyamat elemzésében a szövetségesek függetlenségi és elszakadási mozgalmakat támogató politikájának jut döntő szerep.
A gyulafehérvári gyűléssel kapcsolatos döntés november 21-én születik meg, a küldöttek sorra járják a megyéket, hogy mozgósítsák a szavazókat, december 1-jén százezernél több tüntető jelenik meg az 1228 küldött támogatására, ahol kikiáltják az egyesülést. A kormányzó tanács elnöke Maniu lesz, Bukarest december 24-én iktatja törvénybe a gyulafehérvári aktust.
(MNO, Háromszék archívum)
Hunhír.info