Lényege az, amit a neve mutat: előremondó, vagyis olyan valaki, aki kényszerítően megszab, előír, a társadalmi együttélés során szabály és irányelv mértékét, nagyságát meghatározza, aki törvényeket hoz, ítélkezik és azoknak érvényt szerez.
Erdély fővárosa háromnegyedes többséggel szavazott Klaus Iohannisra a 2014. november hó 16-ai országos választáson a román államelnöki jelöltre. Húszezren tüntettek hajnalig Kolozsvár főterén, hogy hétfőn a járókelő emberek arcára mosoly üljön. Ezzel a választással Romániának látványosan megnőttek EU-s felemelkedési esélyei. A „német kapcsolat” már egyszer gazdagon gyümölcsözött Románia számára, hiszen az „újsághirdetéssel” verbuvált Hohenzollern királyi dinasztia röpke fél évszázad alatt egy jelentéktelen kis államot – a Kárpátokat kifliszerűen ölelő Moldva és Havasalföld egyesült fejedelemségét – egyszeribe a Tiszától a Dnyeszteren túlig terjedő európai nagyhatalommá növelte. Akkor is és most is az ortodoxia nélkül. A legtöbb emberben, nemzetben iszonyatosan nagy a hajlandóság prófétaiságra.
Legyen szabad azt a látszólagos ellentmondást állítanom, hogy a jövendőt előre megmondó, bibliai értelemben Isten által ihletett személy, aki a zsidókat a Messiás (emberfölötti szabadító) eljövetelére készítette, az iszlám alapítója Mohamed, vagy az isteni akarat, szándék közvetítője, Isten kiválasztott embere, látnok fogalma nem meríti ki teljességgel azt a küldetést, mellyel a keresztény tanítás így is fogalmaz a prófétára vonatkozóan: ”a beszélő ember az isteni ember.” Nem jósol – ez babonaság. Létparancsokat ad, a fejlődés új követelményeit látja meg, s éppen ezért az életnek mindig egy új mozzanatát revelálja (fedi fel).
Új világ a régi helyén – szállóigévé vált regénycím hozza közel a – Kálvin-év és a kálvinizmus során – dr. Ravasz László református püspök, politikus, gazdasági szakember, miniszterelnök egyéniségének ma is nagyon fontos üzenetét, aki személyében és szolgálatában arra hívja fel a figyelmet, attól függetlenül, hogy hol élünk, egy magyar református egyházban, és egy magyar nemzetben gondolkodjunk. Ravasz Széchenyi egyéniségében mutatja be a Prófétát, mint ahogyan az Ige és ember úgy egymásra születtek, mint a kova és az acél, mint a láng és az olaj. Hornyánszky Gyula A szó hatalma írásában „Apollonius arra a kérdésre, hogy a bölcsnek miként kell beszélnie, úgy felelt, hogy törvényhozó módjára: mert a törvényhozónak az a feladata, hogy amiről meggyőződött, azt parancsként adja a tömegnek tovább.” Az az ember, aki azt, amiről meggyőződött, parancsként adja a tömegnek tovább: a p r ó f é t a .
Csak alapérzésként tudnunk kell, hogy az a víz, amely zuhantában elborít a felhőkben termett. A próféta nem egy nép tulajdona, nem egy érzelem hőse, hanem állandó világtényező, aki nélkülözhetetlen az egyetemes emberi élet tökéletes megvalósulásában. A próféta tehát az, akiben szenvedéllyé válik egy új életigazság. Nem a próféták teszik az igazságokat, hanem az igazságok a prófétákat. Minden egyes próféta akkorára nő, amekkora az igazsága. Az igazság fejleszteni hivatott. Ha majd túlnőnek önmagukon ezért saját súlyuk alatt, vagy korszakuk alatt összeroskadnak. A prófétában mindig – mindenek előtt – a faj életösztöne szólal meg, s egyéniségében eddig ismeretlen lehetőségek módjait vetíti maga elé. A prófétának második vonása, hogy tökéletesen a „hordozta gondolat” hatalma alatt áll. Ebből aztán az következik, hogy a próféta az ősbizonyságok embere. Bizonyos igazsága felől, mert azzal annyira egybefonódott, hogy az ellenkezőjét még elgondolni, megérteni sem képes. Prófétaság és szkepszis: hit és kételkedés nem férnek meg egymás mellett. A próféta nem bizonyít, nem cáfol, hanem kijelent. Előtte a dolgok igazságokká lesznek és az igazságok dolgokká. Végül a próféta: bizonyos az eredmény felől.
Igen, mert a próféta sohasem veretik le, a próféta mindig győz, azért, mert olyan igazságok teremnek prófétákat, amelyeknek diadalmas életerejük van és a próféta személye tulajdonképpen ez igazság diadalmas életerejének a vetülete.
A „szenthajdankor” prófétái ismeretlen messzi magasságokból ereszkedtek alá s ajkukon mindig érzett annak a távoli, ismeretlen világnak illata. A mai modern próféták is messziről jöttek: akik fennjárnak, azok alulról: akik alant szólnak, azok felülről: akik magasságra tanítanak, idegenből, akik nyugat felé hajtanak, azok keletről. Azután a próféta akkor jön idejében, ha korainak, vagy későinek tartják jövetelét, akkor van ideje aktuálissá tenni egy életigazságot, mikor a jobbacskák már-már a kétségbeesés és a reményvesztettség hálójába kerülnek, de a tömeg még nem látja a veszedelmet, mert amikor már a tömeg is látja a veszedelmet, késő, nagyon késő! A prófétát vagy az összeomló világ temeti romjai alá, vagy pedig saját súlya alatt roskad össze: nem bírja el a saját nagyságát. Széchenyi István ilyen próféta volt. Nem szónok, nem író, nem politikus, nem államférfiú, mindezeknél több is, kevesebb is: p r ó f é t a. Mert akkor a magyarnak mindenek felett eszményekre volt szüksége. Akárcsak ma! Azért, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!
Aki világosságban él, érti a világosságot és a sötétséget is: de aki a sötétségben él, annak nincs fogalma a világosságról. Csak a jövendő teszi széppé az embert.
.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
