Ugyan mi volt Magyarország lobogó nemzeti érzést keltő lelki tüze, ha nem a reményt elhamvadni nem engedő, újjászületést remélő Erdély öntudata, a török hódoltság rettenetes, nemzetrontó időkben? Ekkor született meg a gondolat, a nemzeti és a keresztény eszme szellemében győzhetünk. A keresztény gondolat súlyosabb érv, erősebb forrasztó mint minden sokat hangsúlyozott földrajzi és gazdasági szükség. Vendégszerető házigazdája volt a Kárpát-medence magyarsága minden üldözöttnek, menekült légyen az tatár, török, vagy orosz elől. A török idők liberalizmusát megszenvedtük, mert az akkor reánk szakadt szerbek sok nehézséget okoztak nekünk. Ez is egyfajta tartás, magatartás. A “Csodavárással ne ámítsátok magatokat” /Gömbös Gyula/ intelem a mai napig érvényes a zsidókérdéssel kapcsolatban, mert szándékos félremagyarázást vélek felfedezni, s talán a rosszmájúság vagy rossz lelkiismeret jele, ha valaki a keresztény valláserkölcsben az antiszemitizmust látja. A magyar zsidóságnak azonban – mondta Teleki Pál – kötelessége lett volna, hogy a szemetjét, a nemzetietleneket, a gonoszokat és erkölcsteleneket maga közösítse ki magából, hogy mindazokat kilökje kebeléből, akik vallásban egyek vele, de nemzetiségben nem.
Lehetett úgy is mártír, hogy zokszó nélkül tűrte súlyos betegségét, vagy azért, mert nem adta tovább az őt ért rúgásokat – mondja Kamarás István Mari nénije Íme, az ember könyve Társaink tükrében című írásában. Az az erkölcsi érzék, amellyel a saját tetteit és gondolatait megítéli: értékérző képesség – a társadalmilag helyesnek vélt szabályok szerint – erkölcsi ítéletalkotás. Magatartást irányító, annak megítélését segítő, eszmei síkon érvényesülő, bensővé lett külső hang, a lelkiismeret. Aki a saját hangjának felismerésére és engedelmességre képtelen, önvizsgálatra alkalmatlan, hanyag és felületes, kimeríti a lelkiismeretlen fogalmát.
Lelkiismeretlen az, aki nem hallgat a lelkiismeretére – egészen egyszerűen. Szapolyai levágatta Dózsa fejét, és vaskoronát tétetve rá, elküldette azt egy Seghedinonak nevezett földre, éspedig azért, mert az a föld nagyon kedves volt számára, mivel féltette vagy szerette, hiszen ez /ti. Dózsa/ és a felkelés vezetői nagy rettegést keltettek abban a birodalomban – jegyzi Marino Sanuto világkrónikájának Magyarországot illető tudósítása. Így a Juhász Gyula Dózsa feje című versében foglalt Parasztfelkelőknek szilárd bázisa helyett, Istvánffy Miklós történetíró szerint 3000 szegedi halász ragadott fegyvert a felkelők ellen. A csanádi káptalan is ide menekült féltett kincseivel együtt – ebben az összefüggésben válik érthetővé az olasz krónikás híradása is: ”mert ez a föld /Szeged/ nagyon kedves volt számára /Szapolyainak /.” A Petőfi által is megénekelt „izzó vastrón” sem hiteles. De hiteles a lelkiismeret, hiteles a méltóság: „… de szellemét a tűz nem égeté meg!”
Ugyan mi volt Magyarország lobogó nemzeti érzést keltő lelki tüze, ha nem a reményt elhamvadni nem engedő, újjászületést remélő Erdély öntudata, a török hódoltság rettenetes, nemzetrontó időkben? Ekkor született meg a gondolat, a nemzeti és a keresztény eszme szellemében győzhetünk. A keresztény gondolat súlyosabb érv, erősebb forrasztó mint minden sokat hangsúlyozott földrajzi és gazdasági szükség. Vendégszerető házigazdája volt a Kárpát-medence magyarsága minden üldözöttnek, menekült légyen az tatár, török, vagy orosz elől. A török idők liberalizmusát megszenvedtük, mert az akkor reánk szakadt szerbek sok nehézséget okoztak nekünk. Ez is egyfajta tartás, magatartás.
A “Csodavárással ne ámítsátok magatokat” /Gömbös Gyula/ intelem a mai napig érvényes a zsidókérdéssel kapcsolatban, mert szándékos félremagyarázást vélek felfedezni, s talán a rosszmájúság vagy rossz lelkiismeret jele, ha valaki a keresztény valláserkölcsben az antiszemitizmust látja. A magyar zsidóságnak azonban – mondta Teleki Pál – kötelessége lett volna, hogy a szemetjét, a nemzetietleneket, a gonoszokat és erkölcsteleneket maga közösítse ki magából, hogy mindazokat kilökje kebeléből, akik vallásban egyek vele, de nemzetiségben nem. A legádázabb viszályok mindig olyan tanok és dogmák között dúltak, amelyek nagyon kevéssé különböztek egymástól – olvassuk a filozófia történetből; minthogy ha valamivel úgymond elvben egyetértünk, az a legudvariasabb formája az ellenkezésnek. Talán ez is a közösségi méltósághoz tartozik.
Ítélkeznünk tájékozottságunkhoz mérten illik, az indulatok tévútra vezetnek – mondja Horatius. Igen szívesen idézem Szent István király Szent Imre fiának címzett végrendeletéből, hogy csak a többnemzetiségű ország lehet erős, – igaz az is, hogy a történelem alakulása folytán, legtöbbször szabadságharc volt az osztályrészünk…
A huszonegyedik századi ember akkor követi el a legszörnyűségesebb bűneit, amikor azt hiszi, bűneivel olyan világ eljövetelét segíti elő, amelyben immár lehetetlen lesz a bűnt újból elkövetni. Ezt a pereczi megfogalmazást lehet kiegészíteni, hogy a mai magyar szösszenet szövődményét csak akkor oldja meg a világ nagyhatalma, ha a trianoni kedvezőtlen kimenetelű döntésben – ennyi idő elteltével – nem nyöszörögteti az elszakított országokban élő magyarság képviselőit, hanem az anyaországgal együtt hoz korszerű történelmi döntést.
Hogy ne szorongjon a méltóság!
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
