Az ezeréves lengyel-magyar történelmi kapcsolatok különösen szép fejezete az a gondoskodás, ahogy a magyar állam fogadta a lengyel menekülteket 1939 őszén, Lengyelország összeomlása után. A magyar kormány még azt német ajánlatot is visszautasította, hogy az ekkor már névleg független Szlovákia autonóm tartományként csatlakozhatna a Magyar Királysághoz, amennyiben Magyarország támogatja a lengyelek elleni hadjáratot.
Az 1939 áprilisától kezdve egyre feszültebbé váló német-lengyel viszony megítélésében a magyar kormány kezdettől fogva világos álláspontot fogalmazott meg. Április végén diplomáciai úton Csáky István külügyminiszter a német kormány tudomására hozta, hogy Magyarország semmilyen módon nem hajlandó közreműködni Lengyelország elleni katonai akcióban, még infrastruktúrájának átadásával sem.
A magyar kormány ezt az álláspontját 1939 nyarán többször megismételte. Még azt német ajánlatot is visszautasította, hogy az ekkor már névleg független Szlovákia autonóm tartományként csatlakozhatna a Magyar Királysághoz, amennyiben Magyarország támogatja a lengyelek elleni hadjáratot. Magyarország 1939 márciusa, Kárpátalja visszacsatolása óta határos volt Lengyelországgal.
A hadműveletek során Magyarország tartotta magát a háború előtt tett ígéretéhez. Amikor a német kormány szeptember 9-én a Kassa-Homonna-Lupków vasútvonal használatának engedélyezését kérte Magyarországtól, a magyar kormány Horthy Miklós kormányzó részvételével megtartott ülésén utasította vissza a kérést, noha német követelésre végül hivatalos nyilatkozatot az ország semlegességéről nem adott ki. Jellemző, hogy a hadjárat során a magyar sajtó a lengyelek tragédiáját emelte ki.
Az első lengyel menekültek szeptember 10-én érték el a magyar-lengyel határt, majd a lengyelek katonai helyzetének fokozatos romlásával egyre nagyobb tömegben érkeztek Magyarországra. A lengyel kormány már szeptember 12-én kérte a magyar kormányt a menekültek megsegítésére. Végül szeptember 18-án Teleki Pál miniszterelnök utasítására megnyitották Kárpátalján a határt, így a lengyel menekültek szabadon átléphettek Magyarország területére. Szeptember második felétől már teljes lengyel katonai alakulatok lépték át rendezett, zárt alakzatban a határt, a magyar oldalon pedig Magyarország semlegességéből következően lefegyverezték és megfelelő ellátásban részesítették a katonákat. Komoly problémát csupán a polgári menekültek és az egyedül érkező katonák azonosítása okozott.
A katonai menekültek helyzetét egy 1936-ban elfogadott és a magyar jogrendbe illesztett egyezmény szabályozta, ami szűkszavúan rendelkezett a polgári menekültekről is. Az egyezmény értelmében a határt átlépő, lefegyverzett alakulatokat az ország belsejében létrehozott táborokba szállították, ahol elkülönítették a katonákat az ország lakosságától. 1939 októberének elején már 91 lengyel katonai tábor működött Magyarországon, később 140-re emelkedett számuk.
Ezek a katonai táborok meglehetősen laza szabályok szerint működtek: noha a magyar honvédség felügyelete alá tartoztak, a bentlakók elhagyhatták a tábor területét, ráadásul még a magyar átlagfizetést meghaladó napidíjat is kaphattak, később pedig akár munkát is vállalhattak. A táborok helyének kijelölésekor is nagy gondossággal jártak el, kerülve az olyan falvakat, ahol esetleg erősen németbarát érzelmű volt a lakosság.
Az országba érkező polgári személyekre más, még lazább szabályok vonatkoztak: őket csak névleg helyezték el „táborokban”, valójában magánlakásokban, panziókban és szállodákban kaptak szállást, noha a polgári menekültek sorsa elvileg a szigorú rendőri felügyelet és az internálás lett volna. A helyi polgári közigazgatás vezetője volt a „táborparancsnok”, itt kellett jelentkezniük a polgári menekülteknek előbb naponta, később csupán tíznaponta. A polgári menekültek minden költségét a magyar állam fedezte, s ők is kaptak a magyar átlagfizetést meghaladó napidíjat.
Hunhír.info – origo nyomán
Hunhír.info
