Lassanként, de nem fájdalommentesen 70. esztendő telt el az égbekiáltó történelmi magyar tömegmészárlás óta. Az 1944-ben kivégzett 13 ártatlan áldozatról az idén is valószínű megemlékeznek Erdélyben az erdővidéki Szárazajtán.
Úgy történt akkor, hogy az iszonyatos év szeptember elején, a borzadály havában a falu közelében tartózkodó német csapatok, felvették a harcot a bevonuló román és szovjet csapatok, valamint a román Maniu-gárdisták ellen, és több román katona is elesett. Majd a felelősséget a lakosságra hárították. Ezt torolták meg a németek kivonulása után a faluba érkező román szabadcsapatok. 1944. szeptember 26-án – miután két embert már hajnalban, saját otthonukban agyonlőttek – a falu 16 és 60 esztendő közötti magyar lakóit az iskola udvarára terelték, ahol egy előzetesen összeállított lista alapján kezdődött el a mészárlás. További hét embert végeztek ki a tömeg előtt, kettőt pedig, a 21 éves Nagy Sándort és testvérét, a 25 éves Nagy Andrást baltával lefejezték. A 45 éves Nagy D. József tíz lövés után is életben maradt, ő később hunyt el, míg a 38 éves Tamás Lászlóval az összegyűltek közé leadott sortűz végzett.
Csak 1990-ben lehetett első alkalommal megemlékezni a vérengzésről, ugyanakkor tartották – 46 év után – az elhunytakat megillető egyházi temetési szertartást is – írja Böjte Ferenc író a Székely Hírmondó tudósításában azzal kiegészítéssel, hogy szeptember 26- án vasárnap, a délelőtti istentisztelet után a falu központjában található emlékműhöz vonulnak, ahol felelevenítik a szörnyű nap eseményeit, és elhelyezik a kegyelet koszorúit.
Itt olvassuk el a Szárazajta vértanú lakosai levelét, melyet az ott élők 1946. november 13-án írtak, így Nagy G. István, Nagy D. József, Elekes Lajosné, özv. Szép Béláné, Gece Béláné, Németh Gyuláné, özv. Málnsi Józsefné, Nagy Lina, Tamás Lászlóné, Szabó Benjaminné, Fábián Sándorné: „Mi, kiknek hozzátartozóit a Maniu gyilkos gárdái 1944. szeptember 26-án a legembertelenebb módon megkínozták és kegyetlenül lefejezték, csak azért mert magyarok voltak, FELHÍVUNK minden becsületes magyar embert, hogy őrizkedjen az emberi mivoltból kivetkőzött gyilkosoktól, akik életünket és családunkat szerencsétlenné tették. Maniu és pártja Szárazajtán bebizonyították, engesztelhetetlen ellenségei népünknek. Innen, Szárazajtáról, tudja meg az egész ország magyarsága, hogy az ártatlanul lemészárolt testvéreink átka száll minden olyan magyarra, aki ezek után még Maniu cinkosaira szavaz. Még a csontjaikat is ki fogja vetni a szabad székely föld magából, ha maradék népünket is a bárdos hóhérok kezére akarják juttatni. Mi a Magyar Népi Szövetségre szavazunk, amely megmentett a gyilkosoktól és oda hatott, hogy a bűnösök elvegyék méltó büntetésüket.”
Nem tartozom a reményvesztett lelkek közé, és mindig vallottam, hogy sem a szellemet, sem a szellem alaktalan talaját: magát a népet, semmiféle népet nem lehet kiirtani. Most azonban (…) bevallhatjuk: van egy mód, amely biztos a szellem és a nép kiirtására: ha ugyanis mi magunk közrejátszunk ebben – fogalmazta meg a ma is érvényes üzenetét Tamási Áron.
A politika – a mai politikát is ideértve! – nem a lehetőségek művészete. Rubik Ernő üzenete is szól a Székelyföld népének: ”Nem érzem eldöntendő kérdésnek azt, hogy melyik országban éljek. Ez a probléma születésemkor eldőlt. És most, hogy a fél világot bejártam, csak azt mondhatom, sehol másutt nem szeretnék élni. Utazni, tapasztalni, élményt szerezni, azt igen. De élni nem.” Ezért ragaszkodunk ehhez a földhöz, a hazához mely valójában nagyon sokszor nem más mint a választás kényszere: a végzetes és a kellemetlen között. „Európának egységes kontinenssé kell válnia, a múlt olyan előítéleteit, valamint területi és vallási konfliktusait pedig, amelyek a történelem folyamán annyi emberéletet értelmetlenül kioltott, egyszer s mindenkorra meg kell végre szüntetni.” (Sir George Solti) „Egy-egy népet a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít. Magyar az, kinek nyelve és esze magyarul forog.” (Illyés Gyula)
Az édesapának könnyelmű és bűnös életvitelű fia nagy gondot, fájdalmat, nagy szomorúságot okozott. Valahányszor a fiú valami bűnt követett el, – az édesapa mindig egy-egy szeget vert az ajtófélfába. Idők múltán az ifjú megtért és szakított korábbi életmódjával. Ekkor az apa a szegeket sorban kihúzta az ajtófélfából, végül odahívta a fiát és így szólt: „Lásd fiam, hála Istennek, a szegek már mind kinn vannak.” A fiú azonban sírva fakadt és így kiáltott fel: „Igen atyám, a szegek, a szegek kinn vannak, de a helyei ottmaradtak!”
A kereszten Jézust nem a szegek, hanem a szeretet tartotta. A valamikori fájdalom “szegekhelye” pedig mindenkori figyelmeztetés.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
