Lassan beigazolódik gróf Teleki Pál, Európát Magyarországgal politikai-földrajzi kölcsönhatásban szemlélő elmélete, miszerint a közép-európai térség balkanizálódásához (gazdasági, politikai és kulturális) a rossz határok és az új államoknak még rosszabb szerkezete vezet.

A csak zászlólobogtatás, szózaténeklés melegágya a félelmetes, önmagába gördülő múltidézésnek, mely legfennebb a szándékossággal félreértelmezett és magyarázott irredentizmusnak kölcsönöz valamelyes hitelt. Az első világháború után, illetve a trianoni békeszerződés következtében elveszített területek visszaszerzése, név szerint Felvidék /a mai Szlovákia/, Kárpátalja, Erdély, a mai Vajdaság, Horvátország területe, amit Délvidék néven említenek, Muravidék, Őrvidék /Burgenland tartomány, Ausztria része/ a Kárpát-medence magyarságának eszmei kitüntetett feladata, s az elszakított területek a nemzettestben nemzetrészi tartozékok.

Következésként, magyarnak lenni nemcsak származást és gyökeret, hanem egyszersmind magatartást jelent. Ezzel a nemzettudattal kell elhatárolnunk magunkat az irredentizmus minden válfajától, de egyben elismernünk, támogatnunk és azonosulnunk kell egy szellemi magyar haza létével. A nemzeti önazonosság formálásának, védelmének stratégiája az érintett országok kisebbségpolitikájának is függvénye. E tekintetben a mai magyar kormány még csak az összefogást ösztönző silány gazdasági potenciálját sem érvényesítette.

Utóörökös lesz, aki a tulajdonképpeni történelmi eseményekhez nem szorosan tartozó, de az Európai Unió tagállamának valamelyikében él és a magyarság önazonosságjegyeit felvállalja. Egy új Európában egyetlen közösségnek, vagy egyetlen egyednek sem lenne szabad tartania az üldöztetéstől, hátrányos megkülönböztetéstől: félelem és szorongás nélkül kell élnie, mert emberi, állampolgári jogait és kötelezettségeit ugyanúgy gyakorolja, mint a többségi, államalkotó nemzet polgára.

A Kárpát-medencében többséget képező, nemzeti önazonosság jegyeit magára vállaló magyarság egyetlen lehető túlélési megoldása az autonómia. Ennek őszinte megvallása, a kérdés újraértékelése az a feladat, amelyet tartoznak felvállalni mind a mindenkori magyar kormány, mind pedig a civil szervezetek és valamennyi gondolkodó ember. A kifejezésre allergiás tünetekkel reagálók minden eszközt felhasználnak arra, hogy gyengítsék, esetleg megsemmisítsék a szándékot. A mi feladatunk, hogy a különböző egységteremtő gondolatokat olyan átfogó rendszerbe illesszük, amely lehetővé teszi a magyar nemzet sorsának megfordítását.”

Mert ha mi magunk sem hiszünk nemzetünk lehetséges feltámadásában, akkor önmagunkról mondunk le arról, amit Istenbe és Hazába vetett hittel, kemény munkával elérhetünk”- vallja a nemzetstratégia lényegéről Zabolai Csekme Éva, majd hozzá teszi “…mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják.” /Deák Ferenc/

Csak a hosszú távú cél az, ami a múltból a jövőre irányítja huzamosabb ideig összpontosított figyelmünket. A hosszú távú cél az, amit minden politikusnak, társadalmi szervezetnek, sajtónak, tanulmányi intézetnek vagy egész egyszerűen minden egyénnek szem előtt kell tartania döntéshozataloknál, programok megvalóstásánál, cikkek, könyvek, tankönyvek és tanrendek írásánál és kialakításánál. Más szóval minden politikai, gazdasági, kulturális és egyéb cselekedetet ennek a hosszú távú cél elérésének kell alávetni és minden lehetőséget meg kell ragadni ahhoz, hogy célunkhoz egy lépéssel közelebb kerüljünk. A jó politika ugyanis a rések politikája. Ez annyit jelent, hogy ha felfedezünk egy rést, akkor oda betesszük a lábunkat és azt tovább feszítjük.

Sajnos ez ismeret hiányában a közel húsz esztendő alatt több ilyen lehetőséget nem használtunk ki. A tanulságos múlt figyelmeztet arra, hogy a kölcsönös megegyezésekkel, engedményekkel járó megegyezés sem járható út. Mint ahogyan az amerikai indiánok régi szokásaik szerint próbálnak élni jóval a spanyolok bejövetele után. Békésen legelnek a tehenek és a bölények, szabadon vágtatnak a lovak. Hagyományos törzsi nyelven szólalnak meg a tibeti szerzetesek. Iskolázott, egyetemet végzett sikeres diplomások visszatérnek a vidékre, majd vállalkoznak, tanítanak, turistákat vezetnek körbe, előadásokat tartanak… olvasom a folyóiratokból a látszatvilág “szépen festett omladozó ház” nosztalgikus vidékképét, de köztudott, hogy a ”csonka kárpótlás” a hatalom részéről semmiképp nem feledteti a gyarmatosítók embertelen megnyilvánulásait. Hogy a bennszülött lakosság nagy részét kiirtották, elvették földjeiket és rezervátumokba zárták őket.
.
Igen! Van hosszútávú cél: a magyar nemzet megmaradása, lelki, szellemi, erkölcsi, társadalmi, gazdasági és kulturális felemelkedés és újraegyesítés az önrendelkezési jog alapján. A programban megjelölt három rész, a megmaradás, felemelkedés és újraegyesülés, egymástól elválaszthatatlan. Az amerikai indiánokkal, vagy tibeti szerzetesekkel, de még világsikert biztosító akkreditált programmal sem lehet azonosítani azt a Kárpát-medencei magyart, aki mindennél jobban vigyáz a szentistváni hagyományok érzés- és gondolatvilágára, a szülőföld romantikus szikláira, zuhogó vízeséseire, fatornyos és erődtemplomaira. De őrzi fantomfájdalmával a múlt ódon várromjait, a maga lábán állni akaró jellemarcát, önmagát!

Amint látjuk és nap mint nap tanúi vagyunk annak, hogy a nemzetközi tanácskozó testületek korrekt és rendszeres tájékoztatása egymagában nem vezet azonnali és kézzelfogható eredményre. Ezért az EU rendszerfejlesztési mulasztásért ma még senki sem vonható felelősségre. De egy nemzet érdekében is, “aki tudna jót cselekedni és nem cselekszi, bűne az annak” /Szentírás/ A spirituális, kulturális hídépítés elsődleges feladatában oroszlánrészt vállaló intézmények, történelmi egyházak, alapítványok, hagyományápoló egyesületek a magyar identitás megőrzésével, vagy csak az Erdély magyarságát méltóságában ért súlyos csorba kiigazításával, felmérhetetlenül sokat tettek és tesznek.

Hadd idézzem Glatz Ferenc, Magyar Történettudományi Intézet igazgatójának e tárgyban tett nyilatkozatát, hogy a helyi intézmények és az értelmiségi réteg együttműködésére kell összpontosítani, ezen belül a közös kistérségi stratégia kidolgozására és a régióközi projektek sikeres megpályázására. Példaként a német-francia megbékélést említette – kritikus párhuzamban – a román-magyar szembeállással, miként a két népet a közös gazdasági érdek összefogásra ösztökélte, míg ez utóbbiban a politika gerjeszti a feszültséget. A határok fölötti nemzeti összetartozás alapvetően a mi dolgunk és nem mások ellen történő…

Ma úgy érezzük, mintha a nyelv életre kelt volna.

Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info