Henry Ford egyszer karon ragadta gyárának szakszervezeti vezetőit, és megmutatta nekik a legújabb robotokat: kárörvendő vigyorral mondta nekik, hogy „na, ezeknek próbáljatok sztrájkot szervezni”. „Maga pedig ezeknek próbáljon meg autót eladni” – hangzott a válasz. Vagy­is: vissza az egyensúlyhoz! Mert egyébként a munka alkonya egyúttal a Nyugat alkonyává is válhat.

Bogár László: A munka alkonya

Lassan kereken húsz éve lesz, hogy Jeremy Rifkin amerikai közgazdász megírta nagy visszhangot kiváltó művét

Lassan kereken húsz éve lesz, hogy Jeremy Rifkin amerikai közgazdász megírta nagy visszhangot kiváltó művét, amelynek a The end of work címet adta, amit talán úgy fordíthatnánk, hogy A munka alkonya. A mű azt – a nyugatias modernitás évszázadaiban egyre inkább elmélyülő folyamatot – elemzi, amelynek lényege, hogy a technoevolúciós „forradalmak” nyomán egyre kevesebb ember állít elő egyre több terméket.
Az ebből eredő foglalkoztatási feszültségeket először a mezőgazdaság versus ipar, majd a 20. században a primer és szekunder szektor (mezőgazdaság és ipar) versus tercier szektor (szolgáltatások) folyamat hidalta át.

Rifkin azonban az 1995-ben megjelent könyvében arra hívta fel az olvasó figyelmét, hogy a legújabb, a mindent elsöprő elektronikai és informatikai „forradalom” után már nincs hová „átmenni”, ezért roppant méretű és tartós foglalkoztatási feszültségekre kell számítani.

Ráadásul már 1995-ben először ő tette szóvá azt a – mindezzel párhuzamosan végbemenő folyamatot –, amelyben a GDP-n belül a munkaerő-tulajdonos többség jövedelemalapját jelentő bérek aránya folyamatosan csökken.

Nemcsak arról van szó, hogy egyre kevesebb ember jut munkához, hanem arról is, hogy a tartósan stagnáló vagy éppen hosszú távon csökkenő reálbérek is hozzájárulnak a jövedelmek térvesztéséhez.
Érdemes kicsit átgondolni, hogy mennyiben bizonyultak megalapozottnak Rifkin húsz évvel ez előtti aggodalmai.

Azt minden különösebb vizsgálódás nélkül is rögzíthetjük, hogy az alapvető trendek sokkal inkább Rifkin igazságát támasztják alá, és nem a kritikusokét.

Az Economist című globális gazdasági hetilap legutóbbi infografikája szerint a munka és ezzel párhuzamosan a munkából származó jövedelmek részaránya folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Az elmúlt ötven évben a legfejlettebb nyugati országokban a munkajövedelmek aránya a GDP-n belül hatvanöt-hetven százalékról ötvenöt-hatvanra csökkent. Nagy-Britanniában és Németországban kicsit kevésbé, Japánban és az Egyesült Államokban jelentősebben. A két, az Economist által vizsgált, gyorsan iparosodó, „feljövőben” lévő gazdaságban ennél is gyorsabb a hanyatlás, Dél-Koreában kilencven százalékról hetvenre, Mexikóban hatvanról negyven százalékra csökkent a munkajövedelmek részesedése.
A kelet- és közép európai országokban az elmúlt ötven évben még ennél is gyorsabb volt a csökkenés, átlagosan hetvenöt százalékról negyvenötre süllyedt a munkajövedelmek aránya. Magyarországon a térségen belül is a legjelentősebb visszaesés zajlott le, hetvenöt százalékos szintről negyven százalék alá csökkent, tehát lényegében megfeleződött a részesedése a nemzeti jövedelemből. Nagyon fontos körülmény az is, hogy a legjobban kereső jövedelmi csoport – leginkább a legfelső három százalék –, jelentősen emelte részesedését, a legalacsonyabb jövedelmekkel rendelkezők pozíciója pedig még ezeknél az átlagszámoknál is nagyobb mértékben romlott.

A fenti számokból kiolvasható, hogy ha például Magyarországon a munkajövedelmek aránya megfeleződött (hetvenöt százalékról harmincnyolcra csökkent), akkor mindeközben a tőkejövedelmek aránya huszonöt százalékról hatvankettőre, vagyis két és félszeresére nőtt.

A probléma mélyén tehát olyan makrotársadalmi összefüggések húzódnak, amelyek az egész globális hatalomszerkezettel, illetve a globális erőforrás-szivattyúk működésével vannak kapcsolatban. A legtöbb perifériális, illetve Magyarországhoz hasonlóan félperiferiális ország esetében ugyanis ezt a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a tőketulajdonosok meghatározó csoportjait a centrum országainak transznacionális óriásvállalatainak lokális telephelyei jelentik.

Vagyis a lokális („bennszülött”) munkavállalói csoportoktól elszívott jövedelem egyúttal az egész lokalitás erőforrás áramlási rendszeréből kikerül. Dél-Koreában például jelentős a munkajövedelmek térvesztése, de ennek haszonélvezői döntően a hazai, időközben transznacionálissá lett óriások, mint például a Samsung. Ezek az erőforrások legalább nem hagyták el az országot.

Rifkin húsz évvel ez előtt írt könyvében finoman céloz ugyan arra, hogy a probléma legmélyén igen érzékeny hatalomgazdasági összefüggések húzódnak meg, de ezért alapvetően az automatizálást, leginkább az informatikai-elektronikai forradalmat kárhoztatja. Többször is megjegyzi, hogy az akkor már húsz éve tomboló neoliberális forradalom brutálisan megnövelte a tőke és a munkaerő mobilitási képességében fennálló, egyébként is igen jelentős aszimmetriát.

Mert a tőke a liberalizálás, deregulálás segítségével szinte korlátlan globális mozgásszabadságot kapott, a munkaerő azonban csak óriási áldozatok és kockázatok árán képes élni ezzel a „szabadságával”, ha tud egyáltalán.

Tagadhatatlan, hogy az elmúlt évszázadokban a gépek, majd a gépeket gyártó gépek, végül a gépeket tervező vezérlő-működtető gépek tömeges elterjedésének társadalmi következményeit a nyugatias modernitás egyre kevésbé képes kezelni. Az automatizálás és a robotika azonban csak a technikai felszín, a mélyben a megoldhatatlan hatalmi, erőforrás-elosztási kérdések húzódnak meg. Ezt jól illusztrálja az az anekdotába illő eset is, amely arról szól, hogy Henry Ford egyszer karon ragadta gyárának szakszervezeti vezetőit, és megmutatta nekik a legújabb robotokat: kárörvendő vigyorral mondta nekik, hogy „na, ezeknek próbáljatok sztrájkot szervezni”. „Maga pedig ezeknek próbáljon meg autót eladni” – hangzott a válasz. Vagy­is: vissza az egyensúlyhoz! Mert egyébként a munka alkonya egyúttal a Nyugat alkonyává is válhat.

mho

Hunhír.info