Legrövidebben az énlelkű ember félelmét, – hogy a többiek nem becsülik – a Biblia fogalmazza meg: „Aki felmagasztalja magát, megaláztatik”, merthogy nem rendelkezik a tökéletességhez szükséges bátorsággal.
Lelkületében összezsugorodik, hivalkodóvá válik, mint az a grófnő, aki azt a nyilatkozatot tette a kommunizmus idején egy társaságban, hogy ő kész bármit is elszenvedni ezekben a nehéz időkben, kész volna koplalni, fázni, rongyokban járni, csak egyről nem lenne képes lemondani – a parfümről.
Ugyanilyen értékes bibliai hely szerint „Aki közületek uralkodni akar, legyen mindnyájatok szolgája”. Ami itt, természetesen nem azt jelenti, hogy az embernek uralkodnia kell. Ellenben arra emlékeztet, hogy ha nagy akarsz lenni, akkor igenis bátorságra van szükséged, hogy szolga is tudj lenni, vagyis hogy az emberek között élj, engedd, hogy dorgáljanak, félreismerjenek, mindenféle bírálatot gyakoroljanak feletted. A nagysághoz szükséges belső képesség és erő csak akkor fejlődik ki, ha valóban tudunk szolgálni és az ügy miatt bármit eltűrni. Ezt az igazságot a politikai és társadalmi életünk nehéz évtizedei alatti sok példa is bizonyítja. Így a sok-sok megfélemlítéssel járó dresszúra (lélektelen fegyelmezés!) nemzeti kisebbségben történt nevelési sugallat, hogy 1. „Nem vagy képes semmire sem”. 2. „Nem segíthet senki”. 3. „Azért legjobb, ha nem kívánok semmit, nem vállalok semmi feladatot. Mert ha valamit kívánnék, azért helyt kellene állanom. A sült galamb nem repül a számba” – nagyban a súlyos sorscsapások melegágya volt. Ennek dacára sikerült a „küszöbön” átlépni.
Előfordulhat – mondja Vető Lajos tovább –, hogy egész népek sodródnak bele ilyen lelki magatartásba. Ilyen irányú például a hinduk vallásossága. Az élet szerintük nem méltó a megélésre, és hogy kívánkozzunk utána. Amivel persze csupán kudarcukat, egyéni félelmüket és gyávaságukat palástolják. Félelem és szorongás fog el valahányszor arról szerzek tudomást, hogy a megismerés szép gondolatával hozzánk jönnek – még hívogatjuk is! – a nagy világvallás vezetői vagy képviselői. Miért? Mert mi, a „vasfüggöny” mögött élők még mindig nem ismerjük tökéletesen hitünket. Tudnunk kellene, hogy a keresztyén tan egészen más alapon áll, mikor azt hirdeti: küzdened, alkotnod kell, alakítsd és kívánd is a világot. Uralkodj a földön! Törj előre és győzd le az akadályokat! Haladj magas célok felé! A keresztyén ember leküzdi a pesszimizmust. Igenli az életet. A keresztény vallás tehát az indiai vallásokkal ellentétben aktív kultúrának az alapja.
Csupán fordítói szakmunkát felvállaló Vető a szépséges magyar nyelvünkön tolmácsoló Zur Nieden Ernst Éneddel beszélgetek könyvének ismertetése során is fontosnak tartotta a lélektani kifejezések pontos értelmét. Az „Én” az egyes ember maga, lelkének a legbelseje, lényege: az alany. Az „Én-ember” az, akinek az élete középpontjában saját maga áll. A „Mi” a közösség képviselője. A „Mi-ember” az „Én-ember” merő ellentéte. Közösségi, a másokért élő, önzetlen ember. „Énlelkű” saját „Énje” körül forgó, önző. „Énlelkűség” (beteges) életstílus, melynek az „Én” áll a középpontjában. „Mi-lelkű” az énlelkű ellentéte, közösségi. „Mi-lelkűség a közösségi ember életstílusa, melynek középpontjában mások: az embertárs, nép, Isten áll. Mondd az igazat, mondd a kellemeset; de ne mondd az igazat, ha kellemetlen, s ne mondd a kellemest, ha nem igaz. Ne mondd a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót. Írásában a jellem megfélemlítése mellett a túl szigorú nevelés helytelen és káros mivoltáról így vallott: Egy férfi keresett fel. Tanácsot kért fia nevelésére vonatkozólag. Azt mondta: „Azt tanultam, hogy jó, ha az ember gyermekeinek az akaratát idejekorán összetöri. Nos, mindig azon fáradoztam, hogy a fiam akaratát összetörjem. Sokat kívántam tőle. Gyakran keményen megbüntettem. És lám, mit értem el vele!?”
Következtetések: Az akarat nem arra való, hogy azt mi összetörjük, hanem hogy kifejlesszük. Az összetört akarat életképtelenné tesz. Az emberek java része egyáltalán nincs tudatában annak, hogy egész életük, gondolkodásuk milyen tisztázatlan fogalmakon, önellentmondó vagy semmitmondó frázisokon, ellenőrizhetetlen érzelmi egyoldalúságokon és igen kényelmesen beidegzett, száz százalékos hazugságokon épül fel – állítja Szentkuthy Miklós. Az akaratot összhangba kell hozni a közösséggel. A közösségi ember legyőzi az énlelkűséget és mi-lelkűvé válik.
Igen nagy, égbekiáltó bűnökről elmondhatjuk nagy fennen, hogy mi nem vagyunk részesek bennük, de mikor arról hallunk, hogy hivalkodó beszédünkért számot kell adnunk, akkor ezzel szembesülve mindannyiunknak el kell ismernünk a magunk bűnösségét. „Nehéz elhinni, hogy valaki igazat mond, ha tudjuk, hogy mi az ő helyében hazudnánk” – vélekedik Henry Louis Mencken. Erre válaszol találóan Jozeph Joubert: „Aki soha sem vonja vissza, amit állított, önmagát jobban szereti az igazságnál.”
Pedig, Isten előtt ez is égbekiáltó bűn, hiszen azt olvassuk (Mt.12:36), hogy minden hivalkodó szó fölhangzik trónusa elé s még az ítélet napján is megcsendül vád gyanánt ellenünk. A hivalkodó beszéd elleni küzdelem hiábavaló, mert telve vagyunk dicsekvéssel és dicsekedéssel. A kérkedés amúgy haszontalan időtöltés. A hivalkodó, öntelt szívünk a régi marad, mivel „a szívnek teljességéből szól a száj”. Nemcsak fényes epolett de új szív kell ahhoz, hogy bizonyságot tevő, alázatos, okos, szelíd, kedves, barátságos és igaz legyen a magyar beszéd.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
