Lámfalusi Sándor (1953-) bankár azt állítja, hogy a „politikában és a gazdasági életben nincs olyan, ami száz százalékig biztos lenne”; Galileo Galilei pedig így igazítja a tévedések sorait: „Légy azért hálás annak, aki megszabadít tévedéseidtől, és ne haragudj, mint akit kellemes álomból ébresztenek fel.”
Lényeget érintő tudat: a valóság legfőbb pontjaival bír, az érvelés eleme pedig bizonyíték, mint a test tömegének középpontja, s a háromszög súlyvonalainak metszéspontja – súlypont – mind a természet, mind az ismeret világában.
Útravalónak szánták a bölcsességeiket, többnyire közmondásaikat, rövid rigmusaikat és nagyrészt versikék formájában nagyon gyorsan vitte sokfelé a szájhagyomány. Könnyű megjegyezni és az életre alkalmazni az ilyen mondásokat: „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát”, vagy „Aki másnak vermet ás, maga esik bele”. Ez az egyszerű, de komoly axioma-gyűjtő gondolat indított dravida (Indiában, különösen annak déli részén élő népcsoport) kutatás felé. Valójában az élet minden területére rengeteg ilyen közmondást és tanítást adtak tovább az utódoknak. A dravida népek nagy műveltsége a világ minden részére átöröklődött; írásos kultúrájuk rendkívül fejlett és széleskörű volt, és még ma is él. Nagyon érdekes, hogy a dravidáknak már Kr.e. harmadik évezredben lejegyzett saját etikai (erkölcsi) rendszerük volt, ami még tovább visz vissza az időben a szájhagyományt követve. Az általános és vallási tanításokon keresztül – természetesen – nemcsak a tanulságok jutottak el hozzánk, hanem a szavak is. Az ily módon hozzánk érkezett szavak beépültek nyelvünkbe és részévé váltak annak.
Később ez a nyelv, ezek a közmondások és tanítások tőlünk is továbbjutottak, továbböröklődtek más fejletlenebb népek felé; hiszen őseink sokfelé kalandoztak, sok helyre eljutottak és sok más néppel voltak élő kapcsolatban. Így nem csoda, ha szavaink bekerültek: manysi, cseremisz, ugor és csuvas nyelvek szókészletébe. A dravida nyelvekből több mint háromezer szót vezettek le szarértőink és ez a nyelv ad magyarázatot a nyelvtanunk olyan furcsaságára is, amiket más nyelvben nem lehet fellelni (kétféle igeragozás!)
Csak a szavakon nincs irányjelző tábla – panaszolná a nyelvtörténész, ami bizonyítaná, hogy a szavak jutottak el hozzánk – és nem fordítva. Erre a kérdésre az öreg dr. Baedecker – beszélte a budapesti skót találkozó egy estélyén, hogy Szibériában utazása alkalmával egyszer egy érdekes bírói tárgyaláson volt jelen, melyen két pásztor versengett egymással egy juh birtoklásáért. Az egyik pásztor bepanaszolta a másikat, hogy nem akarja neki kiadni bárányát, mely elszaladva a nyájától, csak annak a nyája közé tévedt, ahol „ottfogták”. Egészen biztosan felismerte tulajdonát az idegen nyájban, de a pásztor, akitől visszakövetelte, nem volt hajlandó azt neki kiszolgáltatni. A bíró megidézte a feleket és szigorúan megparancsolta a bepanaszlottnak, hogy a kérdéses juhot hozza magával. Megjelentek a bíró előtt, aki azt kérdezte a panaszostól, hogy az elhozott bárányban felismeri-e a maga tulajdonát? „Igen, ez az én elveszett bárányom, és határozottan felismerem”, – felelte a kérdezett. A másik pásztor pedig a bíró faggatására azt mondotta, hogy a juh az övé és őt hamisan vádolja a juhásztársa. Az igazságot így sokáig nem lehetett kideríteni, mialatt a juh szoborként állott a középen. Végre azt parancsolta a bíró a vádlott juhásznak, hogy szólítsa magához a juhot. De a juh meg sem mozdult szavára. A másik pásztor, szokása szerint, egy éleset füttyentett. Alig hanzott el a fütty, a bárány vidám ugrással ott termett az igazi gazdája oldalán, kinek a bíró odaitélte a juhot, a hamis pásztort keményen megbüntette. Eddig a történet.
Igen sokáig lakott együtt, egy fedél alatt két jó barát. Békességüket soha semmi meg nem zavarta. Egyszer az egyik örvendezve el is emlegette békességük állandóságát. A másik azzal magyarázta ezt, hogy soha nem szoktak vitatkozni. Majd félig tréfásan hozzátette: „próbáljunk egyszer egy kis vitát rendezni.” Nosza megpróbálták! Sikerült! S a vita heve úgy elragadta őket, hogy a legkomolyabban összevesztek, egymást durván megsértették s kénytelenek voltak az eddigi békés együttlakást megszüntetni…
Igencsak messzire kell elmennünk, hogy saját nyelvi igazságainkat megtaláljuk: „Vedd hasznát amíg éred a drága időnek, mert az elveszett napok vissza nem jönnek – Cucor Gergely 1870” olvasom ma a Hogyan mehetsz előre! (iránytű fiataloknak) egyfejta írásból. Mert a mi Czuczor Gergelyünk (Andód, 1800. december 17. – Pest, 1866. szeptember 9.), aki a magyar nyelv súlypontjának a mai napig is értékes nyelvészeti főművével A magyar nyelv szótára (1862-1874), beírta nevét az édes anyanyelv hangjának meghallására: „belefüttyentett” a finnugor bizonytalanságba.
A magyar bencés szerzetes, költő, nyelvtudós, a Magyar Tudományos Akadémia tagja magas színvonalra fejlesztette a nemzeti eposz és a ballada műfajokat. Méltán nevezhetjük művelődéstörténészek kutatása nyomán, sok verse népdallá válása folytán ideális szövegírónak. A Riadó című verse miatt, mely a szabadságharc idején indulóvá nőtte ki magát, még a bitófát is elképzelték e jobbágysorsból lett nagyszerű hősünknek , aki a nemzeti öntudat örök súlypontjává vált.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
