Nyugat- és Közép Európa népei, társadalma majd egy generációja számára lényegében ismeretlen jelenség volt a háború. A nyugat-európai nemzeti-állami átrendeződés záró periódusa 1859 és 1870 között lezajlott, felnőtté vált egy generáció mely számára a háború csak a történelemkönyvek lapjairól volt ismerős. Nyugat- és Közép-Európa országaiban eddig soha nem látott technikai, gazdasági, kulturális, civilizációs folyamatok zajlottak le, a kor embere elképzelhetetlen, páratlan lehetőségek előtt állt.
E folyamat Nyugat-Európánál jóval gyorsabb és látványosabb ütemben és formában zajlott le az Osztrák-Magyar Monarchiában, különösen Magyarországon. A korabeli Európa minden országát többé-kevésbé jellemző szociális problémák mellett hazánk hatalmas fejlődést, teljesítményeket ért el: „Az egész ország lüktet a munkától, élettől, energiától.”, írta egy hazánkban alkotó angol művész.
Háborúk csak az Európa peremvidékeinek tekinthető Balkánon zajlottak, vagy az öreg kontinenstől messzi földrészeken. Európa a prosperitás, a fejlődés kontinensének látszott. Tudjuk, 1914-re Európában két állig felfegyverzett hatalmi csoportosulás állt szemben egymással. A Központi hatalmak szövetségi rendszere a XIX. század második felében szerveződött meg, az Antant pedig 1893 és 1907 között. Néhány semlegességét komolyan értelmező állam kivételével lényegében majd minden fontosabb európai állam részévé vált valamelyik szövetségi csoportnak.
Az Antant államai mögött jóval jelentősebb gazdasági, demográfiai potenciál állott, mint a Központi hatalmak mögött. Elfogadhatóak azon értelmezések, melyek szerint Európa és a Közel-Kelet feletti gazdasági befolyás, uralom megszerzése volt oka a feszültségek folyamatos erősödésének. Bizonyára a német gazdasági befolyás erősödése váltotta ki az Antant vezetőiben a háborús fellépés igényét.
Természetesen, még Nyugat-Európában is, de főként Közép-Kelet Európában és a Balkánon jelentős mértékben fennálltak a megoldatlan nemzetiségi kérdések, igazságtalan határok. A századelőn felerősödő, szembenálló nacionalizmusok, az irredenta ideológiák messze nem kizárólag az etnikailag indokolt területek megszerzését tűzték ki céljukként.
Magyarország számára különösen fontos a történelmi elemzés, szembenézés. Ugyanis talán Magyarország esetében voltak a legtragikusabb, máig ható érvényű következmények. 1919-20 körül a győztes államok, az Osztrák-Magyar Monarchiát, ezen belül hazánkat minősítették, mint a háború kirobbanása talán legfontosabb felelősét, melyet a világtörténelem legigazságtalanabb békeszerződésével büntettek.
Herczeg Ferenccel együtt nyugodtan kimondhatjuk: „Nem Magyarország kezdeményezte a világháborút, mint a szarvasbika sem kezdeményezi a vadászatot, melynek végén kiterítik.”
Az Osztrák-Magyar Monarchia semmiképp nem volt érdekelt a háborús konfliktus kirobbantásában. Már egy évszázada is, mint a Habsburg-birodalom Közép-Európa stabilitását biztosította a pánszláv expanzió ellen. 1914-re jelentős számú kisebbség élt a területén, a délszlávok, a románok, az olaszok a nemzetük közösségét összefogó állam felé orientálódtak. A nemzeti állam hiányában élő, három részre felosztott Lengyelország galíciai részén élő lengyelség felismerte, hogy a Monarchia a nemzeti identitásuk kizárólagos védelmezője és nemzeti egységük esetleges támogatója. A csehek talán joggal sérelmezték a trialista koncepciójuk visszaszorítását, azonban a viszonylag fejlett és gazdag Cseh Királyság területén kiterjedt, szinte teljes politikai jogokat és szabad nyelvhasználatot élveztek.
A Magyar Királyság volt a legkevésbé érdekelt a háborúban. A Horvátország nélkül 282000 négyzetkilométernyi területén az 1910-es népszámlálás alapján 18 millió lakos élt, melynek 55 százaléka volt magyar. Szeparációs szándékot csak a délvidéki szerbek és az erdélyi románok esetében lehetett feltételezni, a többi nemzetiség látszólag lojálisnak tűnt.
Mindezen szempontokból egyértelműen megállapítható, hogy a magyar állam és vezetése 1914 nyarán semmiképp nem volt érdekelt sem a háborús konfliktus kirobbantásában, sem pedig etnikai összetétele miatt semmiféle területi növekedésben. A magyar állam egyébként európai viszonylatban kiemelkedő jogokat biztosított a nemzetiségeknek. Franciaország, Oroszország nemzeti kisebbségei közel sem kaptak olyan jogokat, mint amelyeket a magyar állam biztosított./horvát autonómia, nyelvhasználat, közigazgatási, egyházi autonómia a többi nemzetiségnek 1868-tól/. Ennek ellenére főként a francia és brit szabadkőművesség folyamatosan támadta hazánkat.
A szarajevói és a ragúzai hadtest hadgyakorlatát követően, a Fekete kéz terroristái már szinte feladták célkitűzésüket, mikor a trónörökös pár autókonvoja egy rossz irányba fordulást követően előttük torlódott fel, és állt meg az Appel-rakparton. A céljait már feladó Gavrilo Pricip és bűntársai azonnal akcióba léptek, lövéseik kioltották a trónörökös pár életét, saját sorsukat is megpecsételték. 1914 június 28. délutánja volt.
A gyilkos merénylet magában még nem kellett, hogy a világháború kirobbanásához vezessen. Ugyanakkor azonban nyilvánvaló volt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia előbb-utóbb pontot akar tenni a szerb provokatív politikai törekvésekre. A főként a Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök vezette közös katonai vezetés már korábban is preventív háborút tervezett Szerbia, mint Oroszország által patronált és befolyásolt állam ellen, mely szerinte potenciális kockázatot jelentett a
Monarchia létére. A Balkán-háborúkban bizonyos tekintetben kivérzett, meggyengült ország elleni akciót egyszerűen, könnyen kivitelezhetőnek, megoldhatónak minősítették. Mint a „szerbiai katonai sétát” nevezték az elképzelésük szerint könnyen és gyorsan lebonyolítható akciót, melynek révén Szerbia politikai irányvonalát az 1903 előtti, lojális irányba tervezték igazítani.
Az 1914 július 7-ei koronatanácson egyedül Tisza István magyar miniszterelnök fejezte ki ellenérveit a katonai fellépéssel szemben. A Szerbia elleni fellépés első lépéseként a koronatanács a terrorizmus további lehetőségeit megelőzendő, ultimátum küldése mellett döntött. Maga a katonai nyomás vagy az ultimátum még különösebb problémát nem jelenthetett, a Monarchia ezt már eredményesen alkalmazta 1913 áprilisában, majd októberében is, mikor a Szkutari-válság időszakában így tudta elérni a Szerbia által megszállt albániai terület kiürítését.
Az ultimátum azonban a szerb szuverenitást sértő, a belügyekbe beavatkozást is igénylő követelésekkel lépett fel. Más megoldást egyébként nehezen lehetett volna találni a Monarchia ellen irányuló terrorizmus és irredenta törekvések visszaszorítására. A szerb vezetés eleve elutasítóan viszonyult az Osztrák-Magyar Monarchia igényeihez, maga mögött érezve hatalmas ortodox-szláv patrónusát. Senki sem gondolhatta, hogy egy elméletileg könnyen megoldható diplomáciai konfliktusból világháború fog kinőni.
A tragédia lépcsőfokai egymást követték. A német biztosítékok, Románia semlegességének feltételezett hatására Tisza István is elfogadta a gyors katonai megoldás, pacifikálás lehetőségét. Az ultimátum elutasítását épphogy átvevő, az érdemi egyeztetést elkerülő belgrádi nagykövet Giesl báró 25-én elhagyta Belgrádot, Zimonyba utazott. A diplomáciai kapcsolat megszakadt. Három nap múlva megtörtént a hadüzenet.
Július 28-án elrendelték az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének részleges mozgósítását, melyet néhány nap múlva a teljes mozgósítás követett. Július 29-én, II. Miklós, minden oroszok cárja a cári hadsereg számára is elrendelte a mozgósítást. Embermilliók mozgósítása már nem egy akár nagyobb hadgyakorlatot, hanem háborút jelentett. E ponttól már nem lehetett visszaút, a nagyhatalmak és a kisebb államok szövetségesi kötelezettségüknek megfelelően csatlakoztak a háborúba bekapcsolódó felekhez. Az Osztrák-Magyar dunai flotta már 28-án megkezdte Belgrád bombázását, ezzel kezdetét vette a négy évig tartó világégés. A dualista monarchia hadserege számára a vezérkar stratégái több háborús helyzet, konfliktus lehetőségét, variációját dolgozták ki. Megnevezésükre betűjelzéseket alkalmaztak.
A legveszélyesebbnek mindenképp az R, vagyis a Russland verzió tűnt. A cári Oroszország a Monarchiához képest is gigantikus hatalomnak tűnt. 170 milliós lakossága, kontinensnyi területe alapján a korabeli világ egyik legerősebb hatalma volt. Ez vonatkozott hadereje létszámára is. Az orosz államot a század első évtizedének belpolitikai viharai, a hadsereget pedig a japán háború tépázták meg. Ennek ellenére félelmetes és hatalmas erő volt. A pánszláv, ortodox propagandisták átitatták az orosz közvéleményt a cárizmus a szláv népeket felszabadító, missziós hivatásának eszméivel. Az Osztrák-Magyar Monarchiával fenntartott látszólagosan jó viszony ellenére erőteljes katonai felkészülést, kémtevékenységet folytatott. Utóbbira érdekes példa az 1913-ban kipattant Redl-ügy. Az orosz katonai felkészülést, a csapatmozgásokat megkönnyítette a századelőn a Közép-Európa felé kiépült vasúthálózat.
Az olasz irredentizmus támadásával az I-Italien verzió, az oroszbarát balkáni államok fellépésével a B-Balkán verzió számolt. A Russland-Italien-Balkán verziók együttes megjelenésével senki sem számolt. Ennek megfelelően egyszerűsítve a vezérkar a haderő 3/5 részét tervezte az oroszok ellen alkalmazni/A-Staffel/ és csak kisebb részét a déli hadszíntereken /B-Staffel/.
Olaszországhoz hasonlóan a Monarchia katonai vezetése több esetben sürgette a preventív háborút a balkáni államok ellen. Mint már utalás történt rá, Európa egyik legjobban szervezett, felépített hadseregével rendelkezett. A hadsereg 16 hadtestbe szerveződött, meghatározó részét a közös, K.u.K. egységek alkották, melyeket az 1868-as törvény értelmében a magyar Honvéd és Népfelkelő, valamint a birodalmi Landwehr és Landsturm egységek egészítettek ki. A K.u.K. 16 hadtestének félmilliós békelétszáma a mozgósítással 3,5 milliósra emelkedhetett. A háborúban mintegy 8 millió ember öltötte fel a szürke egyenruhát.
A háború kirobbanásakor a tüzérség 2154 könnyű, 112 közepes tábori löveggel, 296 könnyű hegyi löveggel rendelkezett. Az erődlövegekből 206 közepes és 72 db. nehéz állt rendelkezésre. A löveggyártást folyamatosan biztosította a Skoda-gyár, ahol megindult a rendkívül hatékony 30 és feles lövegek gyártása is. A lovasság és a gyalogság többnyire Mannlicher kézifegyverekkel rendelkezett, a géppuskákkal történő ellátottság az európai hadseregek átlagának felelt meg. Az I. világháború harcászatában még kevésbé számított a 7 léghajó és a 36 repülőgép. A viszonylag jelentős hadiflotta 15 sorhajóból, 3 nehéz- és 9 könnyűcirkálóból 25 rombolóból, 80 torpedóvetőből, 6 tengeralattjáróból állott. Az osztrák-magyar hadsereg a háborút a 16 hadtestbe osztott 48 hadosztályával kezdte meg, ezekből 32 volt közös, 8-8 honvéd és Ladwehr. Egy hadtest 2 közös és 1 honvéd, vagy Landwehr hadosztályból állott. A háború kirobbanása esetén az adott hadtestet a hadtestkörzet hadköteleseiből egészítették ki.
Miután augusztus 1-én Németország szövetségesi kötelezettségei miatt hadat üzent Oroszországnak, 1914 nyarára Szerbia és az Osztrák-Magyar Monarchia konfliktusa világháborúvá mélyült. A magyar közvélemény kezdetben lelkesen azonosult a háborús célokkal a mozgósítás pillanataiban, először Szerbia megbüntetésével, majd az orosz támadás kivédésével. A családtagok által búcsúztatott katonavonatok tömegével indultak a frontokra. A cári haderő célja a duklai hágón keresztül a Magyar Alföldre történő betörés volt Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg tervei szerint. A kezdeti lengyelországi sikerek/Krasnik, Komarow/ után a cári gőzhenger vette át a kezdeményezést. Maga Bruszilov a cári, később bolsevik tábornok is elismerte, hogy a Kárpátok előterében a magyarok minden stratégia pontot a legnagyobb elszántsággal védelmeztek. A főként magyar alakulatok akadályozták meg 1914 decemberében, a Limanow-nál lezajlott, csodának nevezett ütközetben, hogy az óriási túlerőben lévő orosz csapatok áttörjék a frontot.
Az 1915 májusától indult sikeres hadműveletek eredményeképp a német és osztrák-magyar csapatok felszabadították Lengyelországot. 1915 május 23-án szövetségesi hűségét felrúgva Olaszország hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának és 1918 novemberéig véres hadszíntérré változott a Tiroltól egészen az Adriáig húzódó félkörív. A hegyeket soha sem látott magyar katonák óriási elszántsággal és bátorsággal törték meg a szintén elszánt és hősies olasz tömegrohamokat a Doberdó fennsíkján, az Isonzó karsztján.
Nyugaton az első német villámháborús tervek kudarca után többnyire állóháború alakult ki, azonban kis területekért is, példaként Verdunnál 1916 elején, mindkét oldalon százezrek haltak meg. Keleten a hatalmas cári hadsereg is kimerült, utolsó sikeres támadását, az 1916 júniusi Bruszilov-offenzívát követően. A kedvező pillanatban rúgta fel Románia 1916 augusztusában a Hármas Szövetséghez fűződő szövetségesi kötelmeit. Miután ígéretet kapott határai majd a Tiszáig terjedő kiterjesztésére négy hadseregéből hármat- mintegy 450000 katonát támadásra indította Erdély ellen, ahol csak a szervezés alatt álló 1. osztrák-magyar hadsereg alig 30000 katonája állt. A magyar csapatok a németek megérkeztéig sikeresen fékezték a támadást. A szövetséges ellentámadás eredményeképp 1916 decemberére eljutottak a Fekete-tengerig.
A Központi hatalmak 1916 végén és 1917 elején békeajánlatot tettek az Antantnak, azonban a vérontás ekkor nem érhetett véget. A Francia-Nagykelet szabadkőműves páholy 1917 júniusában állást foglalt a háború folytatása mellett. Oroszország ugyan a forradalom miatt kiesett a háborúból, az USA viszont belépett az Antant oldalán.
1918 nyarára érvényesült az Antant katonai-gazdasági-demográfiai fölénye, a Központi hatalmak az ősz folyamán kapitulációra kényszerültek. A győztes nagyhatalmak téves értelmezései, a környező államok mohósága következtében hazánkat büntették az igazságtalan békeszerződések közül messze a legigazságtalanabb békediktátummal, melynek hatásai ma is sújtják a magyarságot. Bizonyára a következő négy évben az aktuális évfordulóknak megfelelő megemlékezésekre, tudományos konferenciákra, művészi megemlékezésekre fog sor kerülni.
A mai magyarok számára nemcsak a történelmi tények reális megismerése, hanem identitásbeli és morális szempontok miatt is fontos az 1914-18 közötti élet, történelem újragondolása, hiszen sok tanulságot vonhatunk le. Bajcsy-Zsilinszky Endre szerint az 1918-ig tartó majd fél évszázad: „..legalább a hold hideg és élettelen tükrözésében hozott volt némi hírt nekünk az egykori nagy magyar nap fényéből és melegéből.”
A magyar katonák páratlan hősiességet tanúsítottak a frontokon, az olasz hegyek között, az orosz mezőkön. A német parancsnokok, de mér az ellenség is elismeréssel beszélt róluk. Sok fiatal érettségi, diploma előtt kiment a frontra, hazatért levizsgázni, majd visszatért a hősi halálba. A petrozsényi bányászok műszakváltáskor, a tárnákból kilépve vették a kezükbe a fegyvert a határ védelmében.
A veszteség tragédiái a legfelsőbb vezetők családjait sem kímélték. Így estek el fiatal tisztként Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök fia Herbert, Kövess Hermann tábornok fia Albert. Sorsuk az lett, mint a Monarchia több mint 1 millió katonájának, akik mintegy fele magyar volt. Az egész Monarchiát megrázta, mikor a 38-as ezred századosa Farcádi Sándor Domokos a szerb fronton megkötött házassága után halt hősi halált 1914 augusztusában. Ezrével sorolhatnánk a példákat…
A háború ellenére a hátország élete megszorításokkal ugyan, de rendes mederben folyt. Működött a gazdaság, a vasutak, az iskolák, színházak, sportélet. A társadalom páratlan áldozatkészségről tett tanúbizonyságot. Az állam, a városok, községek, az egyházak, az iskolák folyamatosan gyűjtöttek, segítettek a hadseregnek, a bevonultak családtagjainak. Az állam jó irányításával az ellátás mindenütt elfogadható volt. A kiskunfélegyházi gimnázium tanulói levelező irodával segítették a hadbavonultak és az esetleg írni-olvasni nem tudó hozzátartozók levelezést.
A magyar társadalom, állam jelesre vizsgázott szervezettségből, fegyelemből, szolidaritásból. Jó példa ez a jelen csak önmagára gondoló emberének, akitől az élet ma nem vár el önfeláldozást, legfeljebb csak csekély fegyelmet, összetartást, szolidaritást, hagyományai, öröksége felismerését. Csak azt lehet kívánni, hogy a Bajcsy-Zsilinszky Endre által említett hajdani magyar nap e szellemben világítsa be honfitársaink gondolatiságát.
Mi lehet a 100 éves évforduló tanulsága Európa számára? Feloldani az általa teremtett hajdani igazságtalanságokat, biztosítani az őshonos kisebbségek kollektív jogait, az egykori nemzeti, keresztény, demokratikus értékei, a munkára épülő gazdaság révén az élet új lehetőségeit biztosítani polgárainak. Melynek legfőbb elemei a munka, a szociális biztonság, a nemzettudat, a vallás, a kultúra, a sport, a környezetvédelem lehetnek. Csak így, és minden résztvevő fél részleges igazsága tiszteletében lehet tisztességesen visszatekinteni a száz éve történtekre.
Károlyfalvi József – Hunhír.info