Oszlopunk megérkezett egy ilyen “büntetés alatt álló” faluba, ahol csontvázzá aszott emberek sorfala között haladt át autónk. Perzselőn tűzött az augusztusi nap, szomjúság kínzott, s egy pohár vizet kértem a főtéren. Tolsztoj-szakállú aggastyán merítette meg a kulacsom alját a friss, hideg vízzel, és földig hajolva adta át nekem.

– Zbogom! – mondtam az orosz regényekből jól ismert köszöntéssel. – Istennek hála! – hangzana magyarul.
– Zbogom! Zbogom! – tört fel az aggastyán torkából, szinte túlvilági hangon. – Zbogom! Hát megint van Istenünk! – zokogta a szerencsétlen ember, akinek a vörös évtizedek alatt még csak a száján sem volt szabad kiejtenie Isten nevét.

Patakzó könnyekkel a szemében térdre esett, és boldogan megcsókolta az anyaföldet. S ahogy elment egyre hallottam szavát, ahogy sírva-ujjongva mondogatta: Zbogom! Zbogom!… Szinte becézte a rég nem hallott szót s lelke ujjongott, hogy végre ismét szabad az egek urához imádkoznia…”

Lovik Károly
Haditudósító, 2014/2

Azon ismerőseimnek ajánlom ezt a II. világháborús visszaemlékezést, akiknek nem mindig sikerül elkülöníteni a szovjetet az orosztól.
Incze Béla – HVIM – Facebook

Hunhír.info