Pár hét múlva az EU Parlament választás irányt szabhat az öreg kontinens nemzetei, államai további fejlődésének. Az induló pártok közül most is inkább a jobboldal tűnik esélyesnek. Kérdéses, végiggondolták-e az indulók, hogy egy egészen új arculatot kell adni Európának, sok vonatkozásban új utakon elindítani az öreg kontinenst.
Az életben semmi sem véletlen, ez a politikára is vonatkozik. Elnézést kell kérni a tisztelt olvasóktól, e cikk látszólag heterogénnek tűnő tematikákat fog egybe.
Első gondolatkörként a magyar közélet elleni még mindig alaptalan vádakat érintenénk. Mivel nincs más mondanivaló, a liberálisok a német megszállás emlékműve kapcsán indítanak támadást Magyarország ellen. Karl Pfeifer osztrák publicista ívet formál a “magyar antiszemitizmus” 1938-2014 közötti történtéről most megjelent könyvében.
Az Élet menete vasárnapi rendezvényei előadói még mindig a hazai antiszemitizmus veszélyeiről beszéltek, lényegében minden alap nélkül. Felvonulásukon feltűntek a balliberális oldal vezetői, lényegében részükről legitimálva túlzó megállapításaik.
A Terror Haza előtti hivatalos megemlékezés összeállítóitól csak azt szeretnem megkérdezni, miért csak id. Antall József alakjára történt megemlékezés? Szerintük tehetett-e volna ő bármit Horthy Miklós, Kállay Miklós és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter támogatása, egyetértése nélkül?
A nemzetközi viszonyok bizonyos kérdései értelmezéséhez feltétlenül szükségesek bizonyos példák, tanulságok, elemzések Európa történetéből.
A 40 éves évforduló kapcsán nem elkerülhető az utalás, emlékezés 1974. április 25-re, a vörös szegfűk tavaszára. Az afrikai háborúkba belefáradt a portugál hadsereg szembefordult az egyébként jó vonásokat is felmutató Salazar-Caetano rendszerrel. (E rendszer a gazdaság jelentős szektorait állami tulajdonban tartotta, fejlett szociálpolitikát, korporatív érdekképviselet vezetett be.) Antonio de Spinola tábornok Portugália és a jövő művében belátta a gyarmatbirodalom fenntarthatatlanságát. Megfogalmazta, az afrikai gyarmati háborúkban ha győznek is, azért halnak meg portugál katonák, hogy másnap újak essenek el. Az egész gyarmatbirodalom nem érte meg az áldozatot. A hadsereg kapitányai ––itt a középvezetői tiszti-főtiszti csoportról van szó – szervezkedni kezdtek.
1974. március 15-én egy gyalogezred kísérletet tett a rendszer megdöntésére, azonban e kísérletet még leszerelték. Április 25-én rádióban 0.25 kor elhangzott, a Grandola villa morena (Grandola, a napbarnította város) című népszerű dal, mely jelre a Santaremben állomásozó Lovassági Iskola páncélosai Lisszabonba vonultak, az 1926 óta fennállt rendszer utolsó államfője, Amerigo Tomas tengernagy lemondott. Az új államfő a cvikkeres Antonio de Spinola tábornok lett, aki az államcsínyt előkészítette.
Adott pillanatban mindez az európai szabadság illúziójaként mutatkozott. Portugáliában sokszereplős, plurális parlamentáris demokrácia alakult ki. Akkor gimnazistaként érdeklődve figyeltem az átalakulást, a folyamatokat, a páratlanul intenzív belső küzdelmeket. Barátainkkal rokonszenvünk a szovjetbarát Alvaro Cunhal kommunista vezető, vagy a szélsőbalos Otelo Carvalho törekvéseivel szemben fellépő, az MFA (Fegyveres Erők Mozgalma) többségét megjelenítő képviselő Antunes őrnagy 1975 augusztusi állásfoglalásával, aki a nemzeti értékek, a demokratikus szocialista fejlődés útján akarta továbbvinni az országot. Szerencsére az ultrabal és a moszkovita kommunisták politikailag vereséget szenvedtek.
1974-75 után megindult a Portugál Tengerentúl dekolonizációs folyamata. Az új Portugália elengedte volt gyarmatait (Angola, Mozambik, Bissau-Guinea, Kelet-Timor, Zöld-foki szigetek, Macau). Tudjuk, Kelet-Timor 1975-2001 között indonéz megszállás alatt állt, 2001 után szabadulhatott fel. Az 1976-os alkotmány Portugáliát demokratikus, szociális államként határozta meg. Ekkoriban még hátulkötős lehetett a felmenőit tekintve az inkvizíciót és a már említett sok tekintetben jó Salazar-rendszert megúszó Rui Tavares, aki a magyar szocialista EP-képviselők ihletésére hordott össze minden képtelen ostobaságot, rágalmat hazánkról.
Ujlaky István, az ismert történész 1989-ben Szovjetunió az utolsó gyarmatbirodalom című cikkében logikusan prognosztizálta a Szovjetunió mint az utolsó (kontinentális) gyarmatbirodalom felbomlását.
(A tengerentúli és a kontinentális gyarmatosítás annyiban különböznek, hogy az előbbi mint a portugál stb. tengeren átkelve hódít meg más népeket, az utóbbi a cári és utóda, a szovjet rendszer kontinentálisan halad előre és hódít.) A szovjet birodalom felbomlása a következő években a szovjet alkotmány adta közjogi lehetőségek mentén be is következett.
Vegyük azonban figyelembe, hogy a gyarmatbirodalom minősítés az esetleges utódállamokra is vonatkozhat, melyek területeihez a Szovjetunió a nyugati szövetségesek és a sztálini rendszer elvtelen kompromisszumai réven jutott. A szovjet világbirodalom utódállamaiban, maradványaiban is fennmaradtak az örökölt problémák. Csak definíció kérdése, hogy az elvtelen nagyhatalmi kompromisszumokkal létrejött területszerzések gyarmatbirodalomnak vagy hódításnak minősíthetőek-e? Ukrajna új vezetése, az őket támogató globális tényezők sem tudnak megoldást találni e problémákra.
Az EU-választáson induló politikai erők nem biztos, hogy számot vetettek az alapvető kérdésekkel. Ezek a 2000 éves európai keresztény, a majd több mint 1000 éves nemzetállami identitás, kultúra továbbvitele, a globalizációval szembeni gazdasági megerősödés, a rend, a szociális biztonság, az emberi méltóság fenntartása, az őshonos kisebbségek autonóm jogai, identitásuk fennmaradása. Ezek az elvek a lényegesek, amúgy nagyjából mindegy, hogy mi a neve az induló pártoknak. Egyébként mindezt főként a jobboldal képviseli.
Tehát láthatjuk, a nemzetközi politika viszonylataiban, egy nemzeti társadalom életében egyaránt léteznek, fennállnak az objektív igazság elvei, törvényszerűségei. Mit is várhatunk konkrét társadalompolitikai tekintetben a választástól?
Március 27-én a Hunhíren írtam le néhány gondolatot a hazánkban magát baloldalnak minősítő politikai erők várható vereségéről. Ez április 6-án beigazolódott, azonban vezetőik a mai napig nem nem képesek felfogni, tudatosítani saját vezetői felelősségük, vagy pártjuk programbeli-koncepcionális tévedéseit. Egy ilyen, heterogén, a bukott neoliberálisok és a megélhetési kleptokrácia által fémjelzett, irányított, sokszor lejáratódott vezetői garnitúra nem képes olyan baloldali értékeket felmutatni, mely hitelesnek tűnhet. Vidéken sokkal komolyabb, felelősebb, értékesebb vezetőket találhatnának.
Vereségük után is fenntartják a neoliberális dogmákat, megtudhatjuk, hogy Mesterházy nem rendpárti. Hát akkor ki és mi? Egyenrangúan viszonyul a bűnözőkhöz és a becsületes emberekhez?
Az MSZP egy része és különösen szövetségeseik még mindig az éjjeliőr állam neoliberális nótáját fújják, nem igazán van mondanivalójuk a szociális kérdésekben.
Természetesen lehet példaként vitatni a jelenlegi közmunkát, lehetne jó ötleteket adni hatékonyabbá tételére, de erre semmi válaszuk nincs. Éppúgy mint általában a nemzet, a jogállam, a magyar oktatás, a gazdaság fejlődési irányai stb. kérdéseire. Az igazi baloldali, demokratikus politika választ keresne az egzisztenciavesztő, a bizonyos tekintetben a biológiai hanyatlás szélén álló, vagy az országot elhagyni kényszerülő rétegek problémáira, integrálva őket a nemzeti közösségbe.
Nem tudom, hogy az MSZP jelenlegi vezetői rendelkeznek-e minimális fogalmakkal például a francia szocialisták múltjáról. 1980-ban François Mitterand elnök – aki évtizedekkel azelőtt a Vichy-rendszer tisztviselője is volt – szocialista kormányával nacionalizálta a francia energetika és nehézipar fontos csoportjait, jelentős szociális reformokat vezetett be. Ma Francois Hollande elnök javítja a foglalkoztatást, szociálpolitikai intézkedéseket vezet be. Ő rendpárti, ugyanis hatóságai hazaküldik az illegálisan tartózkodó, beilleszkedésre képtelen cigányokat a Balkánra.
Mint ahogy előző írásomban példákat hoztam a két világháború közötti időszakból, most is szeretném ezt megtenni. A világgazdasági válság évei körüli szegénységen, emberi szenvedésen sokan megpróbáltak segíteni, közöttük a szociáldemokraták, a hozzájuk kötődő polgári radikálisok. A szakszervezetek szociális segélyezést folytattak, értelmiségük a fővárosban, a vidéki nagyvárosokban a kalandor emigrált vezetőiktől megszabadult polgári radikálisokkal együtt (Somlyó Bódog, Hevesy Iván, Supka Géza, Horváth Árpád, Czakó Ambró) egészségügyi, szociálpolitikai programokat szerveztek a munkásoknak.
A korabeli, valóban szociáldemokraták (Mónus Illés, Peyer Karoly, Kéthly Anna, Szeder Ferenc) is rendkívül sokat dolgoztak a munkásság életviszonyai javításáért. A kezdetben a szociáldemokratákkal együttműködő, e kérdésekben Kassákkal is dolgozó Kassai Ferenc útja a nyilas mozgalomba vezetett.
Az MSZDP tevékenysége viszont a falusi szegénységre nem terjedt ki. Hazudna bárki, aki tagadná, hogy a magyar falu szegényei problémáit a népiek, falukutatók mellett a nyilasok, nemzetiszocialisták is jelentős mértékben felvállalták, de a Bartha Miklós Társaság, a Turul Szövetség úgyszintén.
Kezdetben ezen irányzatok együtt haladtak, nem különültek el egymástól. Együtt indultak Matolcsy Mátyás, Féja Géza, Erdélyi József, Németh László, Oláh György, Rajniss Ferenc, céljuk a vidéki szegénység felemelése volt. Később a pártkötődések véleménykülönbségeket teremtettek. A szociális gondolat e széles palettáját a teljesség igénye nélkül kiegészíthetnénk az újkonzervatív Mihelics Viddel, a nemzeti radikális Bajcsy-Zsilinszky Endrével.
Úgy látszik, a ma magukat baloldalnak vagy liberálisnak minősítő flaszterkoptatók sem a múlttal (a balodalival sem), sem pedig az alapvető problémákkal nincsenek tisztában. Eszükbe sem jut a problémák közelről történő vizsgálata, majd megoldása. A mai hazai balliberális értelmiség jelentős részét Kodolányi idézetével jellemezhetnénk legjobban: “Közösségi morál helyett uralomra tör az egyéni inmoralitás… Átveszi sivár uralmát a “carpe diem” elve, a pillanatnyi haszon, kényelem, az önző érvényesülés cinikus világa.” Persze, nemcsak őket jellemzi e felfogás…
Említett, előző írásomban idéztem Gianni Alemannót, Róma polgármesterét, aki az európai fejlődés jövőjét a hazai gazdaságot erősítő, lehetőség szerinti piacvédelemben, a nemzeti identitás, a rend és a jogállam, védelmében, a társadalmi szolidaritásban látja. Nem véletlenül indult pályája az MSI-ből (Olasz Szociális Mozgalom).
Bizonyos, hogy Európa szavazópolgárai fel fogják ismerni a helyes irányt.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
