Létrejött egy lényegét tekintve napjainkig változatlanul működő társadalmi réteg, a kollaboránsok rétege, amely saját haszna és a hatalmi posztok fejében mindig is biztosította a külföldi érdekek érvényesülését a nemzeti érdekek ellenében. Függetlenül attól, kiket kell kiszolgálnia, hisz ez a világpolitika hullámozgásainak megfelelően mindig is változott.

A magyar társadalom tagjainak jelentős része még ma sem tekinti jelentős problémának a termőföld-tulajdonlás kérdését. A földhöz való ragaszkodást valamiféle ósdi, régvolt érzelmi megnyilvánulásnak tartja. Nem véletlen, hogy amikor végre lehetőség nyílt rá, hogy a helyben lakó falusiak visszaszerezzék őseik földjét, sokan még a jogosultságot biztosító kárpótlási jegyeket sem vették fel. Illetve ha fel is vették, igyekeztek azokon minél hamarabb túladni, akár fillérekért is.
Hirdetés

A kollaboránsok haszna

Hosszú, legalább fél évezredre visszamenő története van annak, hogy ez nálunk – ellentétben más európai országokkal – így alakult. A korai magyar közösségekben ugyanis a föld, amin élünk, gazdálkodunk, ami a hazánk és otthonunk, s ami befogadja testünket, szakrális értéket képviselt, az ország szuverenitását megtestesítő Szent Korona tulajdona volt. A föld felett közvetlenül pedig az uralkodó rendelkezett, aki a koronát viselte. A föld aktuális birtokosai a földért cserébe kötelezettségeket vállaltak magukra. Kötelesek voltak fegyverrel is megvédeni a földet és a föld népét. A köznép pedig adókat fizetett, hogy a szuverenitás legfőbb bástyája, az állam működni tudjon.

A már korán birtokosokra és elszegényedőkre tagolt társadalmat Werbőczy István törvényei osztották ketté végképp a 16. században. Megfosztva a föld népét maradék szabadságától. A korai európai kapitalizálódás fuvallataként a birtokosok ugyanis felfedezték a földben a hasznot termelő tőkét, a szegényebb rétegekben pedig a tőke hozadékát növelő ingyenes munkaerőt. Ennek a helyzetnek az állandósításához volt szükség új törvényekre, a tömegek alávetésére. A társadalom efféle végzetes megosztottsága vezetett az ország önrendelkezésének elvesztéséhez, hosszú évszázadokra. Gyorsan kialakult egy olyan társadalmi réteg, amely boldogulásának zálogát nem a szuverenitás megőrzésében, illetve visszaszerzésében, hanem az idegen betolakodókkal való haszonelvű együttműködésben, azaz a kollaborációban látta. A mindenkori külföldi betolakodók mindig is igyekeztek megerősíteni e réteget, s a helyi hatalomba segíteni. Létrejött egy lényegét tekintve napjainkig változatlanul működő társadalmi réteg, a kollaboránsok rétege, amely saját haszna és a hatalmi posztok fejében mindig is biztosította a külföldi érdekek érvényesülését a nemzeti érdekek ellenében. Függetlenül attól, kiket kell kiszolgálnia, hisz ez a világpolitika hullámozgásainak megfelelően mindig is változott. Amikor az ország felszabadult a török hódoltság alól, a hódítás előtti birtokosai csak részben tudták visszaszerezni régi földjeiket, mert azokon megjelentek már az idegen hadiszállítók, akiket az új hatalom rögvest a privilegizált tulajdonosi osztályba iktatott, és bevont a hatalomgyakorlásba is. Az 1848-as törvényekkel – bár adtak szabadságjogokat az alávetetteknek –, nem járt vagyon. Ugyanakkor viszont megszűnt a föld szakrális jellege, s az adásvételek és hitelfedezetek tárgya lehetett. Az sem véletlen, hogy ez a törvény volt az egyetlen, amelyet a szabadságharc után az önkényuralom ugyanúgy változatlanul hagyott, mint az 1867-es kiegyezés. Évszáza­dok teltek el úgy, hogy az egyik oldalon kevés számú, hatalmas területekkel rendelkező, növekvő arányban idegen tulajdonosok, a másikon pedig a nincstelenek, vagy azok a törpebirtokosok álltak, akik olyan kis földdel rendelkeztek, amelyből megélni nem tudtak.

Évszázadok során több próbálkozás ellenére sem történt érdemi változás a birtokelosztásban. A veszélyt, amelyet a termőföldhöz való érzelmi kötődésben fedezett fel a második világháború után a kommunista hatalom, erőszakos kollektivizálással akarta megszüntetni. Csak ezen az úton tudta a frissen földhöz juttatott rétegeket szövetkezetekbe kényszeríteni.

Elmaradt reprivatizáció

Ma visszatekintve, joggal állítható, hogy a rendszerváltozáskor mód lett volna az évszázados paraszti földvágy kielégítésére, de mindenben az „öt évszázados gyakorlat”, vagyis a vidéki tömegek földtől történő további elidegenítése folytatódott. Ha valamiben, akkor legalább a földügyben létrejöhetett volna a természetben történő reprivatizálás. Saját példámmal bizonyíthatom, hogy a felmenők birtokait nyilvántartó kartonok rendelkezésre álltak, épek, sértetlenek voltak. Az én esetemben 1932-es bejegyzési dátummal. A föld azonban a spekulációnak leginkább kitett instrumentumok, azaz a kárpótlási jegyek s olyan juttatási papírok révén került új tulajdonosokhoz, amelyeket „vatta szövetkezeti-alkalmazotti papíroknak” neveztünk. Azok jártak jól, akik idejében és főként olcsón le tudtak csapni a „piacon” ezekre a papírokra. Baj volt, hogy a tulajdon szentségét hirdető új rendszer már indulásakor megtagadta a reprivatizációt, nem csak az ipari és más tulajdonok területén, a földtulajdon terén is. Ezek után már végképp nem véletlen, hogy a kommunizmus negyven éve alatt együtt felhalmozott társadalmi vagyon lebontásakor sem járt a közembernek semmi. Eltérően más, térségbeli országoktól, ahol nemcsak ingyenes vagyonjuttatás történt, hanem olcsó hitelek is jártak ezzel. Több mint nyilvánvaló, hogy – a korábbi történelmi példákhoz hűen – a hazai kollaboráns réteg irányításával ment végbe a tulajdoni rendezés a rendszerváltozás után.

Ezzel magyarázható, hogy a rendszerváltozás előtt folytatott nyilvános egyeztető tárgyalásokról hiányzott a tulajdoni kérdések ügye. A titkos alkuk viszont megköttettek. Negyedszázad kellett ahhoz, hogy ki lehessen értékelni a tapasztalatokat. A kollaboránsok által vezérelt átalakítás „eredménye” évtizedes gazdasági pangás lett, ami azzal járt, hogy a jövedelmek rendszerváltás előtti szintre süllyedtek, a társadalom humán szövete pusztulásnak indult, aggasztó vált a népességfogyás, krónikusan rossz egészségi állapot kezdte jellemezni a társadalom tagjait. Mondani sem kell, mindennek az ellenkezőjét várták a magyarok a rendszerváltozástól. Évszázados, és kiváltképpen az utóbbi fél évszázad keserű tapasztalatai kellettek ahhoz, hogy a földtörvény úgy sikerüljön, amilyen lett. Olyan egyébként, mint más, épeszű európai országokban, ami elvileg lehetővé teszi minden olyan európai polgárnak a föld megszerzését, aki ezt a földet magáénak vallja annak hagyományaival együtt, s aki e földből él, verejtékezve dolgozik e rögökön, tehát ezáltal tisztességes magyar polgárrá is válik. Az évszázados, kollaboránsok által segített spekulációt azonban kizárja. (Nem csak a törökök kiűzése, de 1849 után is több, a szabadságharc ellen küzdő hadvezér jutott nálunk földhöz. Ismert Haynau és Puchner generális birtokszerzése.)

A földtörvény a huszonnegyedik óra utolsó fertályában született ahhoz, hogy lábunkat a világban és hazánkban megvessük. Ez az érzelmi vonatozásokon túl nagyon is gyakorlatias kérdés. Csak hazai tulajdonú földön van esélyünk arra, hogy a vidéket ismét talpra állítsuk, annak természetes létalapját a mezőgazdaságot és a ráépülő élelmiszeripart újraépítsük, a hozzá tartozó, hajdan százezrekre menő munkahellyel. Ez egyben új külpiacaink bővítésének is és a hazai közönség egészséges élelmiszerrel történő ellátásának is záloga.

Ötszáz évnyi tapasztalat

A föld alatti javakhoz is csak így juthatunk. A rendszerváltozás utáni klientúra bagóért adta át építőanyag- (homok, kavics) és más bányatermékek lelőhelyeit bányateleknek, vagy koncesszióba külföldieknek, ahonnan most drága pénzért vásárolhatunk. Szólni kell a földben rejlő hatalmas édesvízkészletekről, mert az egészséges víz komoly világpiaci árucikk lett. Nem mindegy, hogy hazai vagy külföldi cégek húznak abból hasznot. Hasonló a helyzet ott, ahol hő- és gyógyvizeket fedeztek fel. Nyilvánvaló, hogy lakásokat és ipari üzemeket is csak a földre lehet építeni.

A földkérdést és –tulajdonlást a mai és várható világgazdasági helyzet is új, nekünk kedvező megvilágításba helyezi. A világ iparosodó vagy már iparosodott államai törekszenek a saját lakosságuk élelmezéséhez szükséges termőterületeket birokba venni. Nem Kína az egyetlen hatalom, amely milliós nagyságrendben bérel termőföldet afrikai országokban és másutt. Az ukrán „EU-integráció” mögött is ott ez a szempont. Kontinensünkön Ukrajnában található a legnagyobb összefüggő kiterjedésű, magas termelékenységű termőföld. No, de az európai szemléletmód szerint a termőföld egyszerű tőkejószág, tehát adásvétel tárgya. Egy lerongyolódott országban pedig olcsón lehet majd földet is venni. Nálunk is volt már megdöbbentő mélyen a föld ára, amikor még százezer forintba sem került egy hektár. Az ukránok gazdaságának EU-konformmá tételéhez hiányzik legalább 50-100 milliárd euró. Helyette megkapják az IMF-et, és tollba mondott szándékleveleket kell majd írniuk. Lehet, hogy a jó termőföldjüket is szabadon áruba kell bocsátaniuk, és cégeknek is lehetővé kell tenniük a tulajdonlást…

Legalább fél évezrednyi keserű tapasztalatunk, valamint a közeljövő várható világgazdasági történései mind arra figyelmeztetnek bennünket, hogy vigyázzunk a földünkre, mert az túlélésünk legfontosabb záloga. Az a hazánk, amit szeretni, védeni nem csak elemi kötelességünk, lét­érdekünk is.

Boros Imre – MHO

Hunhír.info