Az elmúlt két-háromszáz év során a globális véleményhatalmi diktatúra sikeresen terjesztette el a végzetes téveszméket, illetve azt, hogy aki meg meri kérdőjelezni a fennálló létszerveződési módot, az gyűlöletbeszél és/vagy összeesküvés-elméleteket gyárt. Természetesen gonosz szándékkal. Nekünk a bábok mozgatóit, a bábmestereket, vagyis a „zsinórpadlás urait” kellene megtalálnunk, ami nem egyszerű feladat.
Kenneth Rogoff, a Harvard Egyetem közgazdász-professzora egyik interjújának lényegét foglalják össze az alábbi mondatok. „A kapitalizmus a magánjavak gyarapításában jelesre vizsgázott, a gond az, hogy a közjavak előállításában és megtartásában már akadozik a gépezet.”
Rogoff szerint a soron következő évtizedekben a fejlett világban már nem elsősorban a magánjavakra kell majd koncentrálni – nem kell már több autó, tv vagy lakás –, hanem sokkal inkább a közjavakra. A fejlett világnak ezért már inkább olyan értékekre kell(ene) fókuszálnia, mint az oktatás, egészségügy, környezetvédelem, jövedelmi egyenlőség, egészségi állapot vagy éppen a minőségi időskori életkörülmények biztosítása. Miért ezekre kell összpontosítania? A professzor szerint azért, mert a fejlett világban a legfőbb veszélyek ma már nem a magánjavak, hanem a közjavak hiányából fakadnak, ezek előállításában pedig a kapitalista rendszer, úgy tűnik, hogy nem nagyon jeleskedik. Hogy miként tudja majd kezelni a kapitalista rend a növekvő jövedelmi különbségeket, a társadalom elöregedését, a génmanipulált élelmiszerek térnyerését, az olyan egészségügyi problémákat, mint a túlsúlyosság, anyagcsere-betegségek, stressz és magányosság? Nos, ez egyelőre a jövő megválaszolatlan kérdései közé tartozik. Rogoff fenti gondolatai az elmúlt két évszázad uralkodó közgazdaságtanának fő ellentmondására hívják fel a figyelmet.
A klasszikus közgazdaságtan egyik alapfeltételezése és egyben központi kategóriája a „homo oeconomicus”, vagyis a „gazdálkodó ember”, aki – e nézetrendszer szerint – olyan mechanikus szerkezet, amely pontosan és hibátlanul felismeri saját érdekeit, és mindenkivel szemben, mindenre elszántan követi azokat. Az uralkodó nézetrendszer ehhez azt is hozzáteszi, hogy ez így van jól, mert ez az „önző egyének” állandó harcára épülő világ minden világok legjobbika.
Mindezt nagyjából az alábbi logika szerint beszéli el a főáramlatbeli közgazdaságtan: „Az önérdekét követő egyén a lehető legjobban szolgálja a közösség javát is. Amikor arra törekszik, hogy a termelési költségek és a haszon között a lehető legjobb arány álljon elő, a termelési költségek és a fogyasztók igényei kielégítése között is a lehető legjobb viszony megteremtésén fáradozik. Az önérdekre épülő gazdasági tevékenység tehát társadalmilag is a legjobb és a legcélszerűbb. A kereslet arra készteti a termelőket, hogy olyan javakat állítsanak elő a keresett mennyiségben és minőségben, amelyekkel a fogyasztók valóban létező igényeit kielégítik. Így aztán nemcsak a termelést, hanem a termelt javak elosztását is a »láthatatlan kéz«, a piac ármechanizmusa irányítja a lehető legjobban.”
A liberális tankönyvekben minden bizonnyal így is van, azonban a valóság, mint arra Rogoff is felhívja a figyelmet, kicsit másként működik. Hogy megértsük miért is más a valóság, ahhoz legelőször is azt a kérdést kellene feltennünk, hogy miként is „jön létre” egy ilyen önző egyén, aki manapság, mondjuk, úgy 25-30 éves kora körül elindul világhódító útjára. Hát, először is kellett lenni egy önzetlen anyukának, aki nemcsak megszülte, de rengeteg anyagi, fizikai és legfőképpen lelki, szellemi energiát fordított arra, hogy kislánya, kisfia sikeresen felnőjön. Ezt követően alapos kutakodással biztosan találnánk még legalább több tucat olyan személyt (barátok, szerelmek, rokonok, ismerősök, óvó nénik, tanárok, nevelők stb.), akik önzetlen szeretettel dolgoztak azért… miért is? Hát azért, hogy önző egyénünk elkezdhesse földi pályáját.
Ha azonban az önző egyén csak ezen „közjavak” (ahogy Rogoff nevezi őket), vagyis merjük kimondani a teljes nevüket, „közösségi szeretetjavak”, segítségével válhatott sikeres önző egyénné, akkor vajon „hová könyveljük” ezeket a „kiadásokat, költségeket, ráfordításokat”, amelyek nélkül önző egyénünk, most nemcsak önző egyén nem tudna lenni, hanem egyáltalán létezni sem tudna, hisz meg sem születik. Vagyis, ne szépítsük, a végtelen, egyetemes „szeretetenergiák” szabad áramlására épülő „láthatatlan gazdaság” nélkül ez az egész, önző és racionális egyén feltételezésére alapozódó közgazdaságtan, amit éppen ezért inkább talán „magángazdaságtannak” kellene hívni, kártyavárként omlana össze. Pontosabban szólva, soha létre sem jöhetett volna.
Az uralkodó közgazdaságtan egész létértelmezési logikája végzetes tévedésre vagy, ha kicsit kevésbé vagyunk jóhiszeműek, azt kellene mondanunk, tudatos megtévesztésre épül. A fő kérdés azonban az, hogy „ki” ennek a megtévesztésnek az alanya? A közgazdaságtan oktatói és kutatói, akik nap mint nap legitimálják ezeket a pusztító téveszméket? Akik vagy olyan tudatlanok, hogy „nem tudják, mit cselekszenek”, vagy olyan cinikusak („önző egyének”), akik nagyon is tisztában vannak a helyzettel, de egyéni haszonszerzés céljából, megélhetési bűnözőként mégis működtetik ezt a létszerveződési modellt. Nem hiszem, szerintem ők csak egyszerű „eszközök” ebben a színjátékban. Nekünk a bábok mozgatóit, a bábmestereket, vagyis a „zsinórpadlás urait” kellene megtalálnunk, ami nem egyszerű feladat. Azért sem, mert az elmúlt két-háromszáz év során a globális véleményhatalmi diktatúra sikeresen terjesztette el ezeket a végzetes téveszméket, illetve azt, hogy aki meg meri kérdőjelezni a fennálló létszerveződési módot, az gyűlöletbeszél és/vagy összeesküvés-elméleteket gyárt. Természetesen gonosz szándékkal.
Így ma már nagyon nehéz megértetni az emberekkel, hogy a „láthatatlan” élet-újrateremtő szeretetgazdaság mellett van egy szintén „láthatatlan” életpusztító gyűlöletgazdaság is. Pedig a tisztánlátás nélkül nincs esély a túlélésre.
MHO
Hunhír.info
