Mi a több: a privatizációban megszerzett vagyontömeg árösszege vagy az azonnali piaci értéke? Mi a több: a hazánknak folyósított éves európai pénz vagy az országból évente kivitt és az unió fejlett országaiban landoló pénztömeg? A válasz egyértelmű, és a pálya még mindig erősen a Nyugat felé lejt, a politika mégis késlekedik azt kimondani: az uniós források tehát nem ajándékok, hanem jogos járandóságok
Az ellenzék sokféle valótlansággal vádolja a kormánypártokat. Nagy fájdalma, hogy a kormány az alaptörvény szintjéig alakította át az ország működését meghatározó jogszabályokat. Azt már nem említi az ellenzék, hogy erre az átalakításra éppen azért volt szükség, mert a sok vonatkozásban még a kommunista múltban gyökerező szabályrendszerünk nem csupán akadálya lett a fejlődésnek, de egyben elő is idézte az élet szinte minden szegmensére kiterjedő válságot.
Hol hűvös távolságtartással, hol szimpátiájukat nem titkolva figyelte az EU gazdasági és társadalmi válságba sodródásunk két évtizedig tartó folyamatát. A féltéssel vegyes szimpátiára akkor került sor, amikor hazánkat éppen balliberális kormány irányította. Tőlük a másoknál mélyen elítélt hatalmi arroganciát, sőt a véres fizikai erőszakot is szótlanul eltűrték, amire 2006 ősze s annak uniós kezelése a legszemléletesebb példa. A gazdaság és a társadalom bimbózó megújulását, valamint a ködös illúzióktól megszabadult választói tömegek realitásérzékét tapasztalva a hazai ellenzék, azaz a „demokratikusok” most az Európai Unióval szembeni hálátlansággal vádolják a Fidesz-kormányt. Azt állítják, hogy az elmúlt néhány év eredményeihez szinte kizárólagosan az EU-tól kapott pénzügyi források adták meg az alapot. Vagyis attól a Brüsszeltől, amelynek működését a kormány oly sokszor kritizálja, s az onnét jövő intelmeket is látványosan semmibe veszi. Nem érzi szükségét a hálálkodásnak, az EU-ból érkező és a fejlődés forrásainak gerincét képző eurómilliárdokért. Tegyük hozzá, a hazai közönség a brüsszeli pénzeket valamiféle adománynak tekinti, de ne feledjük, hogy e tudat kialakításában éppen azok jeleskedtek az elmúlt két évtizedben, akik most a kormányt Brüsszellel szembeni háládatlansággal vádolják.
No most látható, hogy ideje végre rendet teremteni az Európai Unió és hazánk közötti pénzügyek eddigi tálalásában. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy az ország uniós tagságra történő felkészülése másfél évtizedig tartott, ennyi idő alatt kellett alkalmazkodnunk az EU-s „piaci” szabályokhoz. Időközben viszont a „piaci versenyben” rendesen alulmaradtunk, aminek következtében elveszett mintegy másfél millió magyar munkahely, ám több tízmilliárdos és egyre növekvő mértékű piac nyílt nálunk ezzel párhuzamosan az unió régi tagországai számára. A hazai gazdaság zászlóshajói (iparvállalatok, bankok, biztosítók, kereskedelmi hálózatok és közszolgáltatók) a privatizáció keretében olyan árakon kerültek ugyancsak a régi uniós tagországok cégeihez, hogy azok szinte a privatizáció másnapján a vételár többszörösét érték piaci viszonylatban. Az ilyen módon külföldi kézbe került magyar „gerincgazdaság” évente mintegy húszmilliárd eurónyi profitot termel az új tulajdonosoknak, s ennek a felét sikerül még adózás előtt kivinniük az országból. Méghozzá kockázati felárakkal és kreatív export-import számlázási könyveléssel. Miközben az országba nyomuló külföldi cégek alkalmazottainak bére – azonos hatékonyság mellett – csak 20–30 százaléka a nyugati béreknek. A hazánkból kivitt jövedelmek a fogadó országokban adóalapot képeznek, azokból euróban számolva milliárdos mértékben folyik a nyugati államkasszákba bevétel. Éppen ezt hiányolják az uniós kormányok, amikor a 2010 óta hazánkban is megadóztatott cégeket veszik védelmükbe.
Az Európai Unión belül a gazdaság úgy működik, mintha egyetlen állam lenne az egész, amely egységes szabályokat alkalmaz. Az egyes államok költségvetése azonban nemcsak az otthon megtermelt értékekből szerez jövedelmeket, hanem jócskán folynak oda más országokból is, főként a 2004–2006 között csatlakozott újaktól, és a déli országcsoportból (Spanyolország, Olaszország, Portugália, Görögország). Az unió mint egységes gazdasági tér alapelvnek tekinti, hogy gazdaságilag fejletlenebb tagjait felzárkóztassa, s a felzárkózásra központi forrásokat ad. Ez a törekvés kohéziós politika címen vált közismertté. Az európai források is a felzárkózási ügyeket szolgálják. Mellesleg a közös kasszához maguk a felzárkózók is hozzájárulnak ugyanazon elv alapján, azaz a nemzeti jövedelmük pontosan ugyanakkora százalékával. Könnyen tisztázható tehát, hogy az európai pénzalapok vajon adományként vagy jogos jussként érkeznek hazánkba, s a kormánynak hajlongva kellene-e ezért hálálkodnia, vagy indokolt a felháborodása, ha a forrásokat agyafúrt és bürokratikus trükkökkel vissza akarják tartani. A pontos válaszhoz elegendő az alábbi számtani feladat megoldása. Mi a több: a privatizációban megszerzett vagyontömeg árösszege vagy az azonnali piaci értéke? Mi a több: a hazánknak folyósított éves európai pénz vagy az országból évente kivitt és az unió fejlett országaiban landoló pénztömeg?
A válasz egyértelmű, és a pálya még mindig erősen a Nyugat felé lejt, a politika mégis késlekedik azt kimondani: az uniós források tehát nem ajándékok, hanem jogos járandóságok.
Boros Imre – MHO
Hunhír.info
