A 2010-es parlamenti választások óta osztrák szomszédunk ferde szemmel néz hazánkra, haragszik, és ezt nap mint nap kifejezésre is juttatja. Valótlanságok terjesztésében Ausztria politikai tényezői az élen járnak, a demokrácia felszámolásával, szélsőségek támogatásával, cigányüldözéssel, növekvő antiszemitizmussal vádolnak bennünket. Sok valótlanságot kürtölnek rólunk világgá, és éjt nappallá téve egyeztet erről a hazai balliberális közeg is a bécsi sajtó képviselőivel.
A hazánk elleni rohamokat az osztrák külügyminiszter nyitotta meg 2010-ben, egy diplomatától szokatlan és a nyomdafestékhez sem feltétlen méltó nyilatkozatával. Sok képtelen vádat hangoztatnak, de elhallgatják, hogy mi a valós fájdalmuk. Ennek tisztázása így végképp ránk marad, aminek eleget kell tennünk – kis kitekintéssel a távolabbi és a közeli történelemre is –, ha elejét kívánjuk venni a további alaptalan vádaknak.
Megállítási jog
A létünket meghatározó, anyagi szempontokat már akkor sem nélkülöző érdekkonfliktus a Kárpát-medence magyarjai és a nyugati (német-római) birodalom között már akkor kialakult, amikor a mai Ausztriát még sokáig nem ezen a néven nevezték.
A had a magyarok kiirtásának küldetésével tört be hozzánk. Létről vagy pusztulásról szólt a 907-ben magyar győzelemmel megvívott pozsonyi csata, amit a honi történetírás az emlékezetből is kitörölt. Ezerszáz éves évfordulóját 2007-ben még megemlíteni is elfelejtette. Ausztria létrejötte és a Habsburg-család tündöklése, valamint olthatatlan szerzésvágya egymástól évszázadokig elválaszthatatlan volt. Ezt térségünk is azonnal észlelte.
Az 1335-ben Károly Róbert királyunk által összehívott visegrádi hármas királytalálkozó ennek a fényes bizonyítéka. Ott a magyar király nemcsak a cseh és a lengyel felek közötti konfliktust simította el sikerrel, de több meghatározó gazdasági egyezséget is kötöttek. Mindenekelőtt egy előnyös vámmegállapodás jött létre azzal, hogy a tőlünk Nyugat felé irányuló áruk megállítási joga (vámolása) Bécs helyett Brnóba, a Nyugatról jövőké pedig Budára került, tehát új kelet-nyugati kereskedelmi útvonal létesült. Ebből az Ausztria területén uralkodó Habsburgok helyett a továbbiakban a magyar és a cseh királyságok húztak hasznot.
A kereskedelmet pénzügyi megállapodás is segítette, a cseh és a magyar pénzek kibocsátásának harmonizálásával, ami lehetővé tette a kölcsönös elfogadást. Az Árpád-ház kihalása után a Habsburg uralkodók minden alkalmat megragadtak, hogy megszerezzék a magyar trónt is, illetve, hogy addig is megakadályozzák újabb magyar uralkodói dinasztia létrejöttét. Rövid időre már Mátyás előtt is sikerült egy Habsburg-uralkodót (Albert) a magyar trónra ültetniük. Valós esélyük azonban csak a Mátyás után meggyengült országban adódott.
II. Lajos királyunk Habsburg felesége a katonai segítséget az ország törökök elleni védelmére nem tudta elintézni, a Habsburgok beérték azzal, hogy a három részre szakadt ország nyugati fertálya ingyen az ölükbe hullott, vagyis mai szóhasználattal úgy mondhatnánk, hogy befektetés nélküli kitűnő hozammal.
Csápok
Az igazi hozamnövekedés azonban a török kiűzése után következett be. Láthatóvá váltak a máig is iránymutató haszonelvű gazdasági szabályzók. Ne feledjük, hogy magát Bécset is lengyel csapatok (Sobieski János) szabadították fel a török ostrom alól. A hazai Habsburg-berendezkedés részeként Mária Terézia és II. József belső vámokat alkalmazott, amivel a hazánk határait átlépő árukról tekintélyes hasznot szedtek (fordított visegrádi megállapodás), felértékelték a termőföldeket, réteket, erdőket, azok jövedelemtermelő képessége szerint az adóztatáshoz, önkényesen katonákat soroztak a hadseregükbe.
Mai, nem „mainstream”, de lényegre törő szóhasználattal élve: ráhelyezték hazánkra az erőforrásokat elszívó csápokat.
Nem véletlen a mód, ahogy a magyarság ezekben az évszázadokban védekezni igyekezett. Rákóczi Ferenc is – a katonai erő felvonultatásán túl – próbálkozott saját pénz verésével és a kereskedelem diverzifikálásával, más szóval: a leszívó csápok megkerülésével. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc sem tarthatta volna magát másfél évig a sikeresen kibocsátott Kossuth-bankók nélkül. Akkor már csak a külső intervenció tudta kisegíteni az osztrák uralmat.
A kiegyezés utáni néhány év is megmutatta, hogy a közös pénzkibocsátásból való ismételt kimaradás maradandó károkat okozott hazánknak. Az 1873 és 1878 közötti gazdasági válság szétzilálta a magyar középosztály vagyoni pozícióit, viszont 1878 és 1914 között a török megszállás utáni időszak eddigi legimpozánsabb felzárkóztatását eredményezte éppen a pénzközösség (közös jegybank) révén. Korábban talán Kossuth Lajos és követői sem kaptak annyi támadást és megvetést a hivatalos Ausztriától, mint a harmadára zsugorodott Magyarország kormányzata a 20. század húszas éveiben, amikor a konszolidálás, a gazdasági önállósodás reménytelennek tűnő munkáját végezték.
A szitkok és a hamis vádak áradatának akkori nyersanyagszállítói a véres vörös diktatúra Bécsbe menekült és ott megbecsült prominensei voltak. Minő csoda: a kommunista időszak nagyobb része a két világrendszer két szomszédos országának példaértékű barátságáról, egy új K. u. K.-ról (Kádár és Kreitsky) szólt. A hosszú birodalmi tapasztalat ugyanis nem múlt el nyomtalanul. Bécs ismét alkalmazta a már a visegrádi királytalálkozón is meghaladott árumegállítás modernkori válfaját. Áruink zöme Nyugatra osztrák közvetítéssel (jókora haszon levétele után) került, Bécs pedig falazni tudott időnként a tilalmas javak (kokomlistás berendezések) Keletre juttatásához ugyancsak jó haszonnal.
A rendszerváltás után a néhány hónap alatt ránk zúdított hatalmas változástömeg adott alkalmat arra, hogy minden a régiben maradjon, azaz a leszívó csápok ismét üzembe lépjenek. Az ellenőrizetlen (deregulált) piacnak és versenynek kikiáltott környezet mesés hasznot eredményezett a befektetőknek és főként a hazánkba települt bankoknak. Nem is beszélve a termőföldszabályok ordító hibáiról.
Az extraprofit nyomában
Megállapodni sem volt nehéz, hiszen a rendszerváltás előtti gazdasági-pénzügyi partnerek szinte mind a helyükön maradtak, nekik diktálták és ők írták az új szabályokat is, rendelésre. 2010 után azonban – ismét nemzetmentő kényszerből – a kereskedelmet és a pénzügyeket legalább részben igyekszünk a saját kezünkbe venni. A sikeres túlélésnek más alternatívája ugyanis mára nem maradt. A konfliktus is nagyon hasonlít a történelmi példákra. Ezért haragudtak Rákóczi Ferencre, Kossuthra, ezért haragszanak most Orbánra is. Akkoriban sem a lényegről beszéltek, hanem barbárokról, rebellisekről, lázadókról szóltak. Ma meg inkább náciznak, antiszemitáznak, támadják a forintot, államcsődről álmodoznak, annak közeli eljövetelét jósolják és jósoltatják.
Itt lenne már az ideje az őszinte beszédnek, a tisztességes (devizahitel-mentes) üzletelésnek – de nemcsak nálunk, hanem a térség többi országában is –, ma ez az európai érték, s nem a birodalmi múlt módszereinek újraélesztése. Érthető viszont, hogy az osztrák politikai elit a megváltozott helyzetből adódó teendőket képtelen elmagyarázni a választóinak, ezért inkább ellenünk hergeli őket. Ha nálunk még a helyzet javítását sem fogadja mindenki örömmel, hogyan lehetne ma előállni a siker reményében ennek éppen az ellenkezőjével, az osztrák polgár megszorításával, jövedelmei megcsapolásával – de nincs más út.
Ugyanis merő hazugság volt, hogy hazánk viszonylagos jóléte a Kádár-korszakban a nyugati hiteleknek volt köszönhető. Ma annak az elhallgatása, hogy az osztrák jólét egy tekintélyes darabja a nekünk és a térség más országainak nyújtott hitelekből származik – nem más, mint ócska valótlanság.
Végül pedig nem nehéz a főbb tételek számszerűsítése sem. A hazánkat finanszírozó húszmilliárd eurónyi osztrák tőkén a csúcsidőben hét százalékon felüli kockázati felár áramlott akadálytalanul Ausztriába, ma meg csak két és fél százalék megy, ami még mindig nagyon sok.
A különbség csaknem egymilliárd euró évente, ami a magyar GDP mintegy egy százaléka. Elveszett hát az extraprofit jó része. A magyar földtörvény pedig semmissé tesz minimum kétszázezer hektárra szóló zsebszerződést. Ezt a földterületet talán már a használói is saját tulajdonukként könyveltek el, sőt azokra esetleg hiteleket is felvettek. Ez ismét az előzőhöz hasonló nagyságrendű osztrák veszteség. Ezek a tények, amelyek miatt érthető, de nem elfogadható a bánat. Ezért megy az antiszemitázás és a nácizás egy olyan országban, amelyben még mindig érvényes az aranyszabály, amit éppen ők alkottak meg: Schweigen ist Gold sprechen ist Silber. Ennek magyar megfelelője, bár nem tükörfordítása: Ha hallgattál volna, bölcsebb maradtál volna.
Legutóbb az osztrák jegybank elnöke, Novotny úr ugyan eleget tett a magyar jegybank meghívásának egy konferencián, ott előadást is tartott, sőt a neki ítélt díjat is elfogadta, de azt azonnal a Soros–Bokros egyetemnek (Közép-európai Nemzetközi Egyetem) utalta, mintegy jelezve, hogy tanulnunk kell még a „nyugatias demokráciát”, noha a közelmúlt intézkedései világosan jelzik, hogy azokat nagyon is megtanultuk, sőt okultunk is azokból. Hajdanában a Bourbonokról mondták, hogy semmit sem tanultak… Vajon az osztrák politikai elit hogy áll ezzel?
Magyar Hírlap
Hunhír.info