Ugocsa nem koronáz! Vagyis idegen királyokat a történelmi Nagy-Magyarország legkisebb vármegyéje, akármennyire is kicsiny, de nem ismer el maga fölött uralkodójának. Habsburgot tehát nem, de remélhetőleg ukrán államelnököket sem – tehetném gyorsan hozzá! A kurucok szülőföldjének, a Tiszahátnak talán nem is véletlenül Ugocsa vármegye a szíve, de a többnyire ironikusan idézett szólás az olyan tiltakozást teszi nevetségessé, amikor a tiltakozónak nincs meg a kellő tekintélye ahhoz, hogy véleményét kellőképp érvényesíteni tudja.

Az ottani nép egykor oly híressé vált nyakas, dacos, kurucos lelkülete mindenesetre nélkülözhetetlen lenne ma is a jövő magyar nemzedékek magyar mivoltának megőrzéséhez.

Nem szoktam Márai Sándort idézni, de sok jó mondata közül egy a szívembe égett:

Márai, mintha burkoltan a kisebbségi lét értelmetlenségét fogalmazná meg, de lehet, hogy tévedek, mert nem vagyok elemző irodalmár! Mindenki értelmezze tehát maga, de ne gondolkodjon rajta túl sokáig, mert a szavaknak, mondatoknak nincs értelme, ha a legvilágosabb szavakat, mondatokat is értelmezni kell.

Ha Ugocsa magyarságát, mint erős fát, mely hajlani nem tudott megtörték a Trianon utáni évtizedek pusztító viharai, akkor nem marad más, mint innen a csonkahonból saját dacos kiállásunkkal erősíteni magyar testvéreink és utódaink hitét.

Az élet-halál harc a végeken zajlik, de a harc szelleme mindig is egy belső magból, a középből ered.
Kárpátalja jövője, a Felvidék, Erdély, Délvidék, Őrvidék jövője, pedig nemcsak az ott maradt magyarokra tartozik, mert a Kárpát-medence birtoklása nem a csonkahoni, felvidéki, erdélyi, délvidéki népeké, hanem a Szent Korona tulajdonjoga! Így senki ne üzengessen olyan marahaságokat, hogy bezzeg te onnan könnyen beszélsz!

Ukrajna forrong! A közel 3 millió lakosú fővárosában, Kijevben szűnni nem akaró tüntetéssorozat zajlik, ami már-már polgárháborúba csap át. A lázongás a szokványos zavargásokkal ellentétben nemhogy csitulna, hanem mind jobban kiszélesedni és elmélyülni látszik.

Az ukrán hadsereg vezérkara már az ország területi integritását félti. A Krími tatárok Moszkvától kérnek segítséget. A Kárpátalján élő görög katolikus ruszinok autonómiát követelnek!

A Kárpát-medencei magyarokat viszont, mintha már elintézte volna a történelem… Kushadunk, remélni sem merünk, hogy egyszer újra ne csak turistaként hágjunk a Kárpátok szent bérceire.
Azért ne felejtsük! Kárpátalján, régi magyar nevén, a Tiszaháton, legfőképp a Beregi-Tiszahát határmenti sávjában és az ugocsai, máramarosi Tisza mentén 150-200 ezer magyar és magyar nyelvű él! Ma is!

A Kárpátok sziklás patakvölgyeiben és a szószerinti Kárpátalján további 1 millió magyarbarát ruszin várja a székelyekhez hasonlóan az önrendelkezést.

Magyarországnak már most lépnie kéne! Már most ruszin autonómiát vagy, ha máshogy nem megy társult országstátuszi rangot (perszonálunió) kéne szavatolnia Kárpátaljának. Az autonómia jól hangzik, sokat várunk tőle, de nem elég!

A Kárpát-medence egységéről nem Brüsszelnek, nem Moszkvának, nem Washingtonnak, nem is a Visegrádi négyeknek és főleg nem a kisantant utódállamainak kell döntenie, hanem nekünk magyaroknak!

Mert mi magyarok vagyunk, a hunok leszármazottai, mert a mi ősapánk volt Atilla és Árpád, Szent István és Szent László, Nagy Lajos és Mátyás, Rákóczi és Kossuth!

Ahogy Árpád vezér törzse maga döntött a Kárpát-medence újbóli birtokbavételéről, ahogy a vérszerződésben a különböző törzsekből ehhez összetartást hozott létre, ugyanúgy csak akkor lesz újra tartósan a Kárpát-medence a mienk magyaroké, ha mi magyarok magunk döntünk róla a baráti népek szövetségével Németh Zsoltok, Martonyi Jánosok, Markó Bélák, Pásztor Istvánok, Bugár Bélák, Bajna Gordonok és Mesterházy Attila félék nélkül.

Ezek a politikusok ugyanis nem a mi példaképeink, hanem a Trianon nyerteseinek szövetségesei és partnerei. Ezek az emberek jól megélnek a politikából, de semmi eredményt nem érnek el a magyarság megmaradása érdekében. Beperelhetnek, de fogyunk! Ez az ő eredményük! Pereskednek és tovább fogyunk, mi magyarok! Ennek kell véget vetni! Pörösködőkre, népességfogyasztókra, hataloméhes tömegbelövető paprikajancsikra nincs szükség!

Ung-, Bereg-, Ugocsa-, Máramaros vármegye hajdani területe, vagyis a mai Kárpátalja Magyarország szerves része (volt) ezer éven át és akárkik is költöztek be oda az elmúlt 93 évben és akárkik akármilyen baráti szövetségkötéseket, alapszerződéseket kötöttek – Kárpátalja a mienk! Ami, pedig magától értetődően a mienk, azt nem lehet, holmi elhamvadó papírokkal negligálni.

„Országlemondó” Antall József Tihamér meghalt miniszterelnök önös nemzetpolitikája a beletörődés és a gyorsuló asszimiláció! Akinek ez a jövőképe, az vigyen egy virágot a sírjára!

Mocsárlakók és pusztai íjfeszítő népek

Ukrajna területét ezt a végeláthatatlan és kimeríthetetlen földekkel rendelkező Kelet-Európai térséget az évszázadok folyamán minden magára is valamit adó nagyhatalom zsákmányterületének tekintette, mert Ukrajna valójában minden ország és birodalom vége! Földrajzilag Európa, történelmileg Ázsia végvidéke. Oroszország régi déli-, a muszlim világ régi északi határvidéke. A középkorban ukrán nép igazából nem is létezett, ahogy Ukrajna sem!

Az északabbra lakó szlávok, és a moszkvai nagyfejedelmek a térséget legfeljebb krajnának vagyis határvidéknek nevezték, mivel a nem szláv népek lakhelyével volt határos. A földrajzi megnevezéséből ragadt az itt lakó szlávokra az ukrán népnév, mely a határvidék szláv lakóját jelenti.
A mai Ukrajna déli részét az idők során szkíta, görög (ion, dór), turáni (hun, magyar), türk (volgai bolgár, kun, besenyő, úz, kazár), mongol (tatár) népek lakták. A mai ország északi részén Kijevi központtal pedig szlávok.

Az ősszlávok, mint minden más nép önmagát eredetileg egyszerűen csak embernek hívta. A szláv népnév eredetére a legvalószínűbbnek a (slave= mocsárlakó) elnevezés tűnik. A szlávok a fekete-tenger parti görög (dór, ion) városállamok (Szevasztopol, Jalta) idején fontos munkaerőként, rabszolgacikként jelennek meg a térségben. A Pripjaty mocsarak végtelen világából kerültek ki ugyanis a térség rabszolgái a szlávok, így válhatott rabszolga jelentésűvé a szláv (slavus) szó.
Szegény szláv (rab)szolgákkal, mint olcsó munkaerővel minden sztyeppei lovasnomád nép kereskedett, így feltehetően a magyarok is.

Ez a szolgaság meglátásom szerint azonban nem olyan amerikai típusú ültetvényes („Izaurás”) rabszolgaság volt, inkább ételen-italon tartott „vendégmunkás” jellegű.

A középkor második felében a krími tatárok a sztyeppe terméseinek, a sztyeppe gyümölcseinek hívták a világosbőrű, lenhajú, kecses alkatú, finom vonású, de erős, szívós, jó munkabírású szlávokat vagyis szolgákat, akiket milliószám hurcoltak el rabszolgának az elmúlt évszázadok alatt.

A szláv népnevek megnevezése a ruszij szóból is eredhet, mely „világost, átlátszó vizet” jelent, ami szintén utal a vizes lakhelyükre és világos hajszínükre. A rusz megnevezést (germán: routsi–rus) eredetileg az északi viking evezősökre (ruder), használták, akik a szlávok lakta területeken hajóztak, kereskedtek.

A szlávok Kr.u. 482-ben(?), a Dnyeper jobb partján alapították Kijevet. A viking varégok itt a 9. század végén kereskedőtelepet hoztak létre és megalapították a Kijevi Ruszt, amely a 12. századik a tatár támadásokig virágzott. Északabbra a viking-szláv-finnugor keveredésből született meg az orosz nép, a viking megnevezésből pedig az orosz népnév is (Russia).

A ma Ukrajnához tartozó területen egyedül a szélsőséges kontinentális, zord éghajlati viszonyok azok, melyek az évszázadok során ugyanazok maradtak.

Kelet-Európa déli sztyeppvidéke évezredek óta, amióta az ember hajózni kezdett és lóhátra vagy harcjárműre ült, azóta a kereskedőnépek, nagyállattartó sztyeppei népek, kalandorok, pusztító hadseregek, kíméletlen harcosok átjáróháza volt.

Ha szegény Ukrajnát nagy szavakkal akarnám jellemezni, akkor nem állnék messze a valóságtól, ha az ukrán Kelet-Európai térséget Európa vadnyugatjának, pontosabban vadkeletjének nevezem.
Mai területén egy évezred óta harcol egymással a keleti és nyugati, az északi és déli kultúrkör: A sztyeppei lovasnépek törzsei hol egymással, hol szövetségben mások népek ellen, majd Róma és Bizánc hittérítői a pogányok ellen, aztán a katolicizmus és az ortodoxia, az ortodoxia és az iszlám. Lengyelek, litvánok a törökkel, a tatár és az oszmán török az orosszal. Napóleon felszabadítói a cárizmus ellen.

Az élettérért küzdő hitleri nemzetiszocializmus a sztalini bolsevizmus nyomorgó katonatömegeivel. Végül az Európai Unió nagyhatalmainak gazdasági érdekei az orosz nagyhatalmisággal.

Muszlim tatár kánok a Fekete-tenger északi partvidékén

A mai Ukrajna déli tengermelléki területei a törzsekre tagolódó állattartó türk népek lakóhelye volt, amelyekből a népvándorlás lezárultával egységes nemzetet, csak elég későn a 13. században felvett iszlámvallás hoz létre. A kunnal rokon, türk nyelvű volgai bolgárokat a 12. században a mongolok tatár nevű törzse hódította meg majd Moszkva (1237) és Kijev felégetése (1240) után a Lengyel- és a Magyar Királyságba is betörtek, ahol súlyos pusztításokat, népirtásokat követtek el. A szláv-ruszok súlypontja a tatár támadások következtében északabbra tolódott Moszkva és Novgorod térségébe.

A tatár hódítók Közép-Ázsia népeit az „igaz” iszlám hitben egyesítették és megalapították az Arany Horda (Arany= központi, Orda= udvarház) birodalmát, korabeli nevén Dzsocsi Ulusza (Dzsocsi uluszája-országa) országát. Az uralkodóréteg mongol maradt, de a Horda gyorsan elvesztette mongol jellegét, a tatár vezetőréteg beolvadt a volgai bolgárokba és a birodalom türk népei közé: (bolgár-török, kazah, kipcsak, kirgizek).

Az Arany Hordára Timur Lenk a Fehér Horda ura mérte a végső csapást 1395-ben. A központi hatalom meggyengülését követően az 1440-es években polgárháborúk viszálya dúlta a Hordát, amely ekkor 8 kánságra szakadt: a Szibériai a Kaszim, a Kazanyi, az Asztrahányi, a Kazah, az Üzbeg és a Krími Tatár Kánság. Az utódkánságok már nem vehették fel a versenyt a Moszkvai nagyfejedelemség növekvő hatalmával, amely 1480-ban végleg lerázta magáról a tatár függést.

Ettől függetlenül a Krími Tatár Kánság egy kevésbé ismert nagyhatalommá nőtte ki magát Kelet-Európában, amely egészen a 18. századig fennállt. Félelmetes, irgalmat nem ismerő harcosaikkal évszázadokon át uralták a Fekete-tenger északi partvidékét és a Krím-félszigetet.

A krími katonaság fontos résztvevője volt a Habsburgok elleni, valamint a perzsa hadszíntéren vívott török háborúknak. 1569-ben Lengyelország és Litvánia többek közt a Krími Kánság távoltartása érdekében lépett szövetségre. A krími tatár kánok nem egy esetben független külpolitikát is folytattak a török szultánokról. Az 1570-es években például annak ellenére törtek be a tatárok lengyel-litván területekre, hogy Báthory István – aki maga is a szultán hűbéresének számított – török támogatással lengyel királlyá választották.

Az oszmán vazallusnak számító Moldvát és Havasalföldet a 16. századtól kezdve adófizetésre kényszerítették, azok politikáját befolyásolták, sőt az 1650-es években az Erdélyi Magyar Fejedelemséget is tatár függésbe akarták kényszeríteni, emiatt számos pusztító hadjáratot vezettek Erdélybe, ahol végigirtották a magyarokkal lakott folyóvölgyeket és medencéket. Erdély elmagyartalanodását és későbbi elrománosodását a Krími Tatár Kánság hadseregeinek pusztításai alapozták meg.

Oroszok

IV. Rettegett Iván (1547-84) Oroszország cárja a katonai fegyelem és a központi hatalom megszilárdítása érdekében terrorisztikus eszközökkel, nyilvános és brutális kivégzésekkel lépett fel a bojárokkal és más nemesekkel szemben. A külpolitikában minden lépését egy célnak rendelte alá: Európához akarta közelíteni országát és igyekezett gátat vetni a tatár és török csapatok betöréseinek. 1552-ben Kazáni Tatár Kánság elfoglalása után vált igazán nagyhatalommá Oroszország. Erős és hosszú uralkodása után mégis a legzavarosabb időszak köszöntött be Oroszországba.

I.(Nagy) Péter (1682-1725) Minden oroszok cárja utazásokat tett Európába. Oroszországot igazi európai nagyhatalommá kívánta fejleszteni. Országa megerősítése érdekében egyszerre harcolt a svédekkel és a törökökkel is. Folytatta Szibéria gyarmatosítását. Péter alatt lett Oroszországé Kamcsatka és a Kuril- szigetek. 1703 tavaszán megalapította a Néva deltájában a későbbi Szentpétervárt, amit “égi patrónusáról”, Szent Péter apostolról nevezett el.

Az orosz haderő a korszerű tűzfegyverek használatával és a volgai kalmük lovasok tízezreinek bevetésével addig nem tapasztalt erőfölényre tett szert a térségben. A 17. század utolsó harmadában az orosz terjeszkedés már török területeket vett célba. Az oroszok meg akarták szerezni a Fekete-tenger feletti ellenőrzést, hogy további utat nyithassanak a Földközi tengerre. Ezért az orosz-török összecsapások rendkívül intenzívvé váltak: az orosz haderő már az 1730-as években komolyabb akadály nélkül támadhatta végig a Krímet.

II. (Nagy) Katalin (1762-96). Uralkodása alatt megerősödött Oroszország európai helyzete, és immár nagyhatalomként tekintettek az országra. Katalin jelentősen támogatta az orosz művészetet is: számtalan műalkotás, palota született uralkodása idején. 1754-ben kötött perejaszlavi szerződés az ukrajnai kozákságot cári kötelékbe tette, minek következtében a Krími Kánság — a tatár-orosz tradicionális ellentét okán — szakítani kényszerült a kozákokkal. 1774-ben Katalin cárnő a kücsük-kajnardzsi békében arra is rávette a szultánt, hogy engedje a kánságot függetlenedni. 1783-ban az oroszok birodalmukhoz csatolták Krím-félszigetet és a Kánság önállósága megszűnt.

A Krími tatár kánság bukása és végzete az ügyes cári politika, a tűzfegyverek megjelenése és nem utolsósorban a szláv nép bámulatos népszaporulata lett, amely úgy sodorta el útjából a krími tatárokat, mint az angolszász és európai népfelesleg Amerikában az indiánokat. A krími tatárok pusztulására a krími háború (1853-56) majd az orosz-török háború (1877-78) tette föl a pontot, amikor 1 millió tatár még az Oszmán időkben Törökországba menekült. A sztálini idők alatt pedig a maradék százezreket is száműzték Közép-Ázsiába. Bár sokan visszaköltöztek, de mai is csak alig 250 ezer tatár él Ukrajnában, elsősorban a Krím-félszigeten.

“Ukrajnai” kozákok cári pánszláv hűségben

Ukrajna a közép- és kora újkor elején tehát nem volt több, mint szláv határvidék. Az ukránok elkülönülése az oroszoktól valamikor a 15. században kezdődött meg, amikor a törökök Novgorod és Moszkva ellenében, a Kánságok szabad katona népéből megszervezi a szabadon katonáskodó kozákságot (kozák-kazak= szabad katona szabad katonai közösség). Eredetileg a kozák tehát türk és tatár szabad katonát jelentett!

Ahogy Oroszország a fent említett módon erősödött, úgy a törökök is megkezdték a katonai potenciáljuk további erősítése céljából a földesúri bojári függés elöl határvidékre elszökött halászó-vadászó, sógyűjtő szláv bujdosókat (ukran) is beszervezni a kozákságba.

A kozákság afféle idegenlégió volt a kezdetekben. A kozákok kapitánya a „hetman”, szabad katonai táborközösségük a „szics”. A kozákok a következő évszázadokban etnikailag hamarosan elszlávosodnak, de szervezettségükben különállóságukat megtartják és önálló útra térnek! Bogdan Hmelnickij vezetésével 1657-ig önálló kozák állam is létezett. Életük folyamatos harcból állt a betörő tatár hordákkal majd később a törökökkel szemben. Zsold fejében szolgálták az oroszokat, lengyeleket, és litvánokat, de a bojári függésben élő ukrán parasztság felkeléseinek leverésében is tevékeny részt vállaltak. Az 1700-as évektől már szinte minden kozák orosz fennhatóság és irányítás alá került és végképp a cári-Oroszország nagyhatalmi politikája mellé szegődtek. Kiváltságaikat gyakran megkurtították, de mégis a cári hatalom leghűségesebb katonái lettek.

A kozákok, mint fizetett katonák azonban sosem voltak annyira egységesek, mint gondolnánk. Földrajzi helyzetüktől függően több népcsoportra oszthatók (doni, jaiki, kubáni, zaporizzsjai)
1917-22. között a vörösök és a fehérek oldalán egyaránt harcoltak, de a többsége szilárdan antibolsevista meggyőződésű volt, emiatt a Sztálinizmus alatt elnyomás alatt éltek. A németeket 1941-ben ezért felszabadítóként fogadták és még 1945-ben a Vörös hadsereg háta mögött is harcoltak. Elszántságukat, vadságukat és megingathatatlan bátorságukat rettegték.
A háború után milliószám menekültek nyugatra és százezerszám kerültek a GULAG-ra.

A kozákság ma is antikommunista, de a cári hagyományokat követve alapvetően oroszhű, pánszlávista és Ukrajna beolvasztását szeretné Oroszországba.

Ukrajna

De mi a helyzet a mai Ukrajnában? Mi a bajok gyökere? A mai ukrán egy szláv nyelvű, ortodox keresztény hitű, de meglehetősen kevert népesség, miután a kelet-európai pusztaság minden ott megfordult néptöredékét is magába olvasztotta. Továbbá Ukrajna egy soknemzetiségű, harmadrészt oroszok lakta, Oroszországtól gazdaságilag erősen függő, identitását kereső, súlyos szegénységgel küszködő, igen eltérő kulturális területekből összetákolt műállam, amely 1991 előtt sosem volt független állam és most a torkában megakadt a Szovjetunió múltja és az orosz nemzetisége. Ukrajna európai szemmel mérhetetlen nagyságú határai földrajzilag védhetetlenek, ami mindig is akadályát jelentette egy stabil, erős ország megteremtésének.

Egy ilyen vidéken a stabilitás kulcsa szinte nem is lehet más, mint az erős vezető (kán vagy cár vagy államelnök) által létrehozott törzsszövetség, kozákokra jellemző erős családi alapokon nyugvó katonai közösség vagy az erős szövetségek mai kissé eltorzult formája a maffia, állami szinten pedig egy erősen központosított állam és egy ütőképes hadsereg. Ukrajnának egyetlen történelmi határa nincs és az egyetlen természetes határa az a Fekete-tenger, amelynek partvidékén milliószám oroszok laknak.

A II. világháború után az orosz vezetésű szovjet nagyhatalom jelentős nagyságú nyugati lengyel területekkel toldotta meg Ukrajnát. Ekkor kapta meg Magyarországtól Kárpátalját is, ahol az ukránnal rokon ruszinokat gyorsan ukránná nyilvánították és a magyarokkal együttvéve megtizedelték, meghurcolták majd elnyomták.

A Szovjetunió azonban mára már történelem, 23 éve meg is szűnt. Ukrajna pedig jobb nem bántani alapon maradt a háború utáni nagyságában, minden ellentmondásával. Ha az ukránok nem veszekednének az oroszokkal, akkor nem is lenne kérdéses Ukrajna területi sérthetetlensége, pedig szegény Ukrajnától minden szomszédja követelhetne vissza jelentős nagyságú területeket. Magyarország Kárpátaljáért jelentkezhetne, de a magyar diplomácia „óvatosságát és „hatékonyságát” ismerve ne lepődjünk meg, ha szlovákok és románok is megelőznek majd minket Kárpátalja követelésében.

A „vérszagra gyűlő éji vad”, az éhenkórász, falánk kis Románia szemei már villódznak is Ukrajna és Moldova irányában. A kétkulacsos Románia, ha így folytatja egyszer úgy fog kipukkadni, mint a magyar népmesében a telhetetlen mesebeli gömböc.

Ahogy Románia sokat köszönhet Franciaországnak, úgy Ukrajna valójában sokat köszönhet Oroszországnak, mert orosz cáratyuskák nélkül soha nem születhetett volna meg. Ha az orosz cárok évszázados vágya nem a meleg, déli tengerekhez való kijutás lett volna, ha nem akartak volna keresztes hadjáratszerű háborúkat vívni Törökország ellen, az ortodox keleti kereszténység fővárosáért, Bizáncért, amely ma is Isztambul fogságában van, akkor soha nem alakul ki Ukrajna.

Az orosz nagyhatalmi törekvések mögött azonban nemcsak a reconquisztás, keresztes háborús vagy éppen nagyhatalmi vágyakat kell látni, hanem kényszerűséget is, a létért, a biztonságért való küzdelmet is. Az orosz cárok jól látták, hogy addig nem lesz nyugalma a szlávoknak és birodalmuknak, míg a békésnek egyáltalán nem mondható muszlim kánságokat fel nem számolják és támogatójukat, Isztanbult ki nem szorítják a Fekete-tenger mellékéről. Az ukránok az oroszoknak, sőt a „vagonírozó” Sztálinnak is köszönhetik, hogy egy életre megszabadították őket az évszázadokon át őket pusztító tatároktól. Az orosz-ukrán összeborulás azonban elmaradt, miután az orosz felszabadító legalább akkora hódítóként is viselkedett.

Az I. világháború alatt a németek ma már bizonyítottan támogatták Lenint, hogy azzal is gyengítsék a cári hadseregek hátországát. A vörösök és fehérek súlyos harcokat vívtak Ukrajnában majd létrejött a Szovjetunió.

Az őrült Sztálin szovjet iparosítása, embert nem kímélve 7 millió ukránt küldött az éhhalálba (holodomor), miután Európa legnagyobb gabonatermelő országából minden lehetséges gabonát eladott megalomán iparosítása finanszírozásához…

Aztán a náci Németország 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót, bevonult Ukrajnába is, ahol a magyar Kárpát Csoport, mint megszálló alakulat vett részt az akcióban! 1942-ben a 2. magyar hadsereget már harcoló alakulatként vezényelték ki a keleti hadszíntérre és itt 1943. január 12-e után a Don-mentén az urivi hídfőnél súlyos, megsemmisítő vereséget szenvedett…

A szovjet Vörös hadsereg 1944-45 telén, mint a középkorban a tatárok kíméletlen könyörtelenséggel nyomultak be Európa keleti felébe és „felszabadító” ellentámadásával megnyerte a II. világháborút!
A nagy számok törvénye szerint voltak természetesen gyermekszerető, a polgári lakossággal bratyizó, sakkozgató rendes orosz katonák is, de a többséget mindig a szélsőséges hangadók és vademberek jellemzik. Aki ellenállt lelőtték, a nők millióit csoportosan megerőszakolták, akit megfogtak rögtönítélettel kényszermunkára vittek vagy közvetlenül vagonba rakták és Szibériába GULAG táborok valamelyikébe szállították.

Ebben a háborús helyzetben német, magyar, lengyel, sőt csehszlovák, szerb-horvát, bolgár egy kutyának számított. A kommunisták feleségeit ugyanúgy megerőszakolták, mint a fasiszta-félé alakokét. A köztudattal ellentétben az ukrán népnek sem volt könnyebb a helyzete. A szovjet előrenyomulás következtében 3 millió ukrán a német csapatokkal hátrálva, hagyta el hazáját. Különösen a kozákok szenvedtek sokat!

Ukrajna ennek ellenére a győztes birodalom oldalán, annak szerves részeként fejezte be a háborút. A szovjet kommunista propaganda pedig mélyen hallgatott Ukrajna „fasiszta csatlós” múltjáról, a sztálini rezsim megdöntése érdekében a németek mellett fegyvert fogó Vlaszovistákról. Moszkva a háborút követően a Krím-félszigetet is Ukrajnának adta, ami Ukrajna függetlenné válása óta valahogy nála maradt és ezzel Európa legvitatottabb határává vált és azóta mérgesíti az orosz-ukrán viszonyt.

A ruszofóbia mellett feloldhatatlan történelmi-, kulturális-, nemzetiségi- és a vagyoni különbségek ellentétei tördelik szét Ukrajnát. Nem elég, hogy a demokrácia újra felnyitotta a kommunizmusban lefojtott ukrán sérelmek kútjait, hanem a nagyszámú orosz kisebbség jelenléte is napirenden tartja a feszültséget, mely politikai szinten valójában sokkal egységesebb, mint az ukrán. Így az oroszok a 30%-os számarányukhoz képest sokkal nagyobb súllyal vannak jelen az ukrán politikában.

Miután Ukrajna egy nyugati ukrán és egy délkeleti orosz lakta részből áll, de Kijevben is sok orosz él, akik ellenben Oroszországhoz húznak! Az ukrán nyugatbarát Viktor Juscsenko és az oroszbarát Viktor Janukovics hatalmi versengése jól fémjelezte, hogy Ukrajna határait nem a valós néprajzi vonalaknál húzták meg, hanem önkényes nagyhatalmi döntések eredménye.

A jelen Ukrajna 1991. augusztus 24-én kiáltotta ki a függetlenségét! Nagyobb gazdasági rendszerváltás hiányában azonban még mindig jelentősen függ Oroszországtól. Bár jelentős a mezőgazdasági és ipari termelése, de energiahordozókban, különösen földgázban és kőolajban elviselhetetlenül nagy az orosz függősége. Az energiaszükséglet 85%-a orosz importból származik, amely kiszolgáltatottá teszi a Ukrajnát a nemzetközi változásoknak.

A 90-es években nagy infláció és gazdasági recesszió sújtotta az országot. A Szovjetunió összeomlását követően a termelési érték több mint 60%-kal esett vissza, de a nehézipar privatizációja és az ipari szerkezet átalakítása még csak napjainkban kezdődött el. Ukrajna adta egykor a teljes szovjet mezőgazdasági termelés 1/4-ét és a természeti adottságai révén jelenleg is Európa vezető élelmiszer-szállítója lehetne. Az ország gazdasága csak a 2000-es évek után kezdett óriási lendülettel fejlődni.

A fejlődés azonban csak látszólagos! A Kijevet és a nagyobb városokat rendbe rakták, de a lakosság többsége életszínvonala alacsony. A gazdasági fejlődést viszont a politikai színt is kapó vissza-visszatérő ukrán-orosz gázviták akasztották meg. Az ukrán társadalom az oroszoktól való gazdasági függésben az ukrán nép függetlenségének csorbulását látja. Az Európai Unióhoz való csatlakozásban az orosz függés csökkentését várja.

Ilyen körülmények között a nyugalomhoz az államelnök lemondása vagy az ellenzéki győzelem megvalósulása hosszútávon biztosan nem vezet majd megoldáshoz. A kis csonka-Magyarország esetében sikerrel alkalmazott határok sérthetetlenségére való hivatkozás jelenkorunk egyik érthetetlenül legnagyobb tabu témája. A nagy Ukrajna esetében viszont véres polgárháborúhoz vezethet.

Kárpátaljai magyarok

Amint a térképen láthatjuk, olyan megrendítően hatalmas veszteség nem érné Ukrajnát, ha Kárpátalja Magyarországhoz visszakerülhetne, persze azok az idők rég elmúltak, amikor a népmondák szerint hol Kádár Jánosnak, hol Antall Józsefnek „tukmálták” Kárpátalját.

Kárpátalja Ukrajna Kárpátokon túli nyugati csücske, az ország legfiatalabb szerzeménye és legszegényebb legtestidegenebb része.

Kárpátalja Árpád fejedelem 895-ös bejövetelétől ezer esztendeig és egy kicsivel még tovább 1920-ig Magyar Királyság elidegeníthetetlen része volt, amely semmiféle különállással nem rendelkezve Ung-, Bereg-, Ugocsa- és Máramaros vármegyék szerves részeit alkotta. A középkor folyamán a Kárpátok hegyvidéke lakatlan és gyéren lakott gyepű területe volt a Magyar Királyságnak. A lakott rész az alacsonyabb dombok és a sík Alföld határterületénél kezdődött, ahol a honfoglaláskor óta magyarok laktak és laknak. A tatárjárást követően húzódnak ruszinok a Kárpátok keleti oldalából a nyugati, már a Magyar királysághoz tartozó sziklás patakvölgyekbe, ahol irtványtelepüléseket hoznak létre és többnyire pásztorkodást folytattak.

A 16. századig Kárpátalja népének még 2/3-a magyar volt, de ez a magyar népesség elsősorban Kárpátalja 1/5-ét kitevő alföldi és beregi vidéken élt és él a mai napig. Kárpátalja 4/5-e hegyvidék, emiatt a magyarok arányának csökkenését Kárpátalján nemcsak a magyarok pusztulása vagy alacsonyabb szaporulata okozta, hanem a gyéren lakott, de nagyobb területű kárpáti patakvölgyek népességének területarányosan, hatványozottan nagyobb népszaporulata és kimeríthetetlen utánpótlás tömegei, akik csendes beszivárgással évszázadokon keresztül töltötték föl rutén vagy ruszin népességgel az Északkelti- Kárpátok hegyvidékét.

A 19. század második felében kezdődött a galíciai zsidók bevándorlása, Magyarország elzsidósodása, mely az egész Kárpátaljára és az erdélyi Máramaros vidékre is kiterjedt. A zsidóság Munkácson, Nagyváradon, sőt Kassán is, Budapestről nem is beszélve nagyon jelentős számú zsidó diaszpórát alakított ki.

Kárpátalja népességében a magyarság aránya a századforduló tájékára zsidókkal 30% körülire, zsidók nélkül 20%-ban stabilizálódott. 1920-ra Kárpátalján 120 ezer magyarra már 370 ezer ruszin és 130 ezer egyéb nemzetiség jutott, amelynek fele, mintegy 60 ezer fő biztosan zsidó vallású vagy származású személy volt. Kárpátalja visszaszerzése után a magyar hatóságok a zsidóságot deportálták, a vészkorszakot megúszó zsidóság nagy része a szovjet rendszer élhetetlen közege elől Izraelbe vándorolt ki, így a kárpátaljai zsidóság lényegében kihaltnak tekinthető.

A kárpátaljai magyarság a háborús évek és a kommunizmus gyötrelmeit csak részben heverte ki. Sajnos a magyarok népességfejlődése is megtorpant. A rendszerváltás követően az anyaországba való átköltözés jelentős méreteket öltött. Ma Kárpátaljának csak 12%-a magyar, viszont ez a magyarság egy tömbben 75-90%-os többségben a csonka-magyar határ mentén él.

A Magyarországra való áttelepülések miatt jelenleg 152 ezer magyar él a Tiszamenti határsávon a Beregi Tiszahát síkvidékét, de nem jelentéktelen a magyarok aránya a máramarosi és a Tisza-forrás vidéki szórványban sem.

Aknaszlatinán 2200 magyar él, de jelentős a magyarság létszáma Bustyaházán, Kerekhegyen, Taracközön és Királymezőn is. A Kárpátok láncai között a Tisza forrásvidékén megbúvó rahói járásban már csak 5000 lakos képviseli nemzetünket. Döntő többségük Rahó, Kőrösmező, Nagybocskó, Gyertyánliget településeken lakik. Tekintélyes számú magyar lakik Huszton is és több mint 2000 főnél nagyobb magyar közösségnek nyújt otthont 12 falu: Nagydobrony, Visk, Mezővári, Mezőkaszony, Gát stb. Trianonban elcsatolt városok esetében szinte mindenhol, így a Kárpátalján is különösen nagy volt a magyarok visszaszorulása a kisantant államok által megkaparintott városokban és a központi fekvésű településeken. A magyar közigazgatási, hivatali, vasúti, postai, tanári dolgozók leváltása, majd a háború utáni üldözések, halálos kényszermunka, az iparosítás során a városokban lezajló tömeges betelepítések nemzetiségi lakosokkal döntő mértékben változtatták meg a magyar városok nemzetiségi arculatát.

A városok magyarsága, mint Beregszász: 95%-ról 51,3%-ra. Ungvár: 73%-ról 8%-ra. Csap: 71,3%-ról 58,3%-ra. Técső: 66%-ról 17%-ra. Nagyszőlős: 60%-ról 15%-ra. Munkács: 46%-ról 8%-ra esett.

Jól láthatjuk, mit is művelt a magyarokkal Trianon! Az isteni gondviselés folytán, azért még nincs minden veszve! Jelenleg Kárpátalja 118 településén élnek magyarok, melyből 78 településen többséget alkotnak. A térség legmagyarabb városa és központja kétségtelenül Beregszász városa. A Beregszászon található Kárpátaljai Magyar Főiskola a Kárpát-medence első olyan határon túli magyar felsőoktatási intézménye, melynek diplomáját a helyi állam is elismeri. 2003-ban felvette a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola nevet és az épületét eredeti állapotában, 2013-ban gyönyörű szépen fel is újítottak! A kárpátaljai magyarság fő politika és kulturális szerve a KMKSZ, elnöke a fiatal és agilis Kovács Miklós.

Ruszinok

Ukrajna (Kárpátalja és a Kárpátok) közel 1 millió fő
Észak-Amerika: 200 ezer fő
Szlovákia ( Északnyugat Felvidék): 120 ezer fő
Lengyelország: 100 ezer fő
Szerbia (Bácska, Bánát) 60 ezer fő
Nyugat-Európa: 40 ezer fő
Románia (Máramaros): 30 ezer fő
Magyarország: 20 ezer fő

A tatárjárás után a könyörtelen tatárok folyamatosan pusztító hadjáratai elöl a Kárpátok védett sziklás patakvölgyeibe húzódott a ruszok egy csoportja ahol pásztorkodással, fakitermeléssel foglalkoztak. A magyar királyok és a magyar földesurak szívesen fogadták őket, mert munkaerőt és katonai védelmi erőt láttak a dolgos, szorgalmas kisoroszokban vagyis a ruszinokban. A ruszinok később hálából görög katolikus hitre tértek. Népiségük megőrizte az ősi szlávok közös tulajdonon alapuló világát, ahol csak a kézzel épített, kézzel gyártott termék számított magántulajdonnak. Azt hiszem, erre a szlávos gondolkodásmódra építették föl a kommunizmus hazug eszmevilágát.

A kis létszámú ruszinok a Kárpátok hegyeinek mélyén éltek, így uralkodó vagy uralkodórétegük sohasem alakult ki. A Kárpátok völgyeiben elzártan csendben élték hétköznapjaikat. A török dúlás nem éri őket és a későbbiekben az oszmán szolgálatba lépő tatárok sem a kárpátaljai, hanem az erdélyi hágókon keresztül támadták a Magyar Királyság valós maradványát az Erdélyi Magyar Fejedelemséget. Kárpátalja a Habsburg hódoltsági terület, a „Magyar” Királyság végvidéke, ahol a törökellenes harcok végével ezerszámra gyülekeznek az Erdélyből, Felvidékről és a végvári várakból kiebrudalt, elbujdosott katonák, protestáns(református) vallási üldözöttek és a szegénylegények.
A ruszinok II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának leghűségesebb népévé szegődött és ezzel a ruszinok a magyarok legbarátibb nemzetiségévé vált.

A Rákóczi szabadságharc után békés másfél évszázad következik, ami alatt a ruszinok úgy megsokasodnak a földjükön, hogy a szegénység elviselhetetlenné válik. A ruszinok egy része summásnak áll vagy elvándorlásra kényszerül. Az otthon maradott ruszin népet, pedig a Galíciából, tehát a mai ukrán, akkor lengyel területekről beáramló nagyszámú zsidóság uzsoráztatja. A ruszinok megmentése érdekében Bánffy Dezső kormánya (1895-99) hegyvidéki akció-tervet dolgozott ki.

1897-től, mint a hegyvidéki kirendeltség miniszteri biztosa a kisparaszti gazdaságok bizonyos mértékű megsegítését kezdeményezte, és fellépett a Kárpátalján élő zsidók agresszív gazdasági tevékenységével szemben is. A galíciai zsidók növekvő beáramlása nem kedvezett a ruszin mezőgazdaság fellendítésének. Sokat tett az erdélyi és kelet-magyarországi szarvasmarha-tenyésztés és tejgazdálkodás fellendítéséért is. A ruszinok megmentésére kidolgozott programok csak félig valósultak meg, miután 1901. szeptember 20-án Ungvár és Munkács között, Szerednye község mellett – uzsorások által megbízott – bérgyilkos áldozata lett. A ruszinok mai napig nagy tisztelettel emlékeznek rá.

Egán Ede ma is ruszin föld méltán tisztelt személyisége. Alsókalocsán külön kocsma őrzi emlékét…

Ukrán nacionalisták a ruszinokra is igyekeztek kiterjesztették a befolyásukat. Teljes mértékben azonban máig sem sikerült beolvasztani őket. A görög katolikus vallás hagyományait és sajátos népi kultúrájukat sokan erősen őrizték és így mindmáig sikeresen megmaradt a ruszin nemzeti öntudatban.

Trianonban a ruszinokat Csehszlovákiához csatolják, ahhoz az új államalakulathoz, amelyben majdnem annyi német, magyar, ruszin lakott, mint ahány cseh és szlovák. Mussolini ezt az akkor a mi Kárpátaljánkat magába foglaló hosszan elnyúló összetákolt Csehszlovákiát nevezte találó jelzővel egy „undorító bél alakú ország”-nak. A müncheni egyezményt követően Csehszlovákia a szétesés küszöbére került. Ebben a kilátástalan helyzetben a csehszlovák kormány 1938. október 9-én autonómiát adott Kárpátaljának, kinevezve a terület első autonóm kormányát, melynek vezetőjévé Andrej Bródy ruszin politikust tették meg. 1939 februárjában azonban leváltották és bebörtönözték, mert jogot követelt a ruszin nép számára a saját sorsa felett való döntésre. Utódául Avgusztin Volosint nevezték ki, aki azonban még nyíltabban agitált a ruszinok függetlenségéért. Válaszul 1938. november 9-én Dmitro Ivanovics Klimpus vezetésével és parancsnoksága alatt, Ivan Roman és Ivan Rohacs segédletével Huszt központtal megalakult a Szics-gárda. A szervezet Hacmyn néven újságot is alapított. Tagjainak jelentős része galíciai ukrán nacionalista önkéntesekből állt, de elmondhatjuk, hogy az egész ruszin függetlenedési mozgalom az ukrán nacionalista mozgalmakból táplálkozott.
1939. március 15-én újra Magyarországhoz kerül Kárpátalja. Szinte az ölünkbe hull ez a vidék, mert annyira távol esik minden harácsoló nacionalista birodalomtól.

A Kárpátalján harcoló ukrán nacionalista Szics gárdistákat a magyar honvédség 3 nap alatt leveri és a Vereckei-hágót elérve Csonka-Magyarország újra elért az ezeréves határához. Kárpátalja megszállását követően a Szics-gárda több parancsnoka (pl. Ivan Rohacs) is elmenekült, néhányan magyar fogságba estek (pl. Dmitro Klimpus, a hadsereg parancsnoka), de Horthy Miklós kormányzó – német nyomásra – amnesztiában részesítette őket. A Kárpátalját 1944-ben elfoglaló szovjet hatóságok, azonban az egykori Szics-gárda több tagját is felkutatták és kényszermunkára a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan Klimpus 1955-ben megromlott egészséggel térhetett csak haza és hamarosan meg is halt.

1945-ben a szovjetek tehát elfoglalták Kárpátalját és Ukrajnához csatolták, majd hozzáláttak a ruszin öntudat megsemmisítéséhez: értelmiségieket végeztek ki, irodalmi műveket pusztítottak el, s arra kényszerítették az embereket, hogy hagyják el kultúrájukat és ne beszéljenek ruszinul. Teljes mértékben azonban máig sem sikerült beolvasztani őket. A görög katolikus vallás hagyományait és sajátos népi kultúrájukat sokan erősen őrizték, és így mindmáig sikeresen megmaradt a ruszin nemzeti öntudat is.

A több országban szétszórt, mindenütt kisebbségben élő ruszinoknak a korábban elsősorban az ukrán nacionalizmussal kell szembe néznie. Az ukrán nacionalisták szerint a ruszinok ukránok, nyelvük sem önálló, hanem az ukrán nyelv egyik dialektusa. Ennek következtében ruszin nyelvet az ukrán nyelvbe való beolvadás fenyegeti.

A ruszinok 1991 óta küzdenek külön nemzetiségként való elismerésükért, sokan autonómiát is akarnak maguknak Kárpátalján, amit Kijev csak halogat, vagy egyszerűen nem hajlandó megtenni.
2008. őszén az ukrajnai narancsos forradalom idején a II. Európai Ruszin Kongresszus elfogadta azt a határozatot, amely követeli Kijevtől az autonómiát, ellenkező esetben a ruszinok kikiáltják Kárpátalja függetlenségét. A határozatot a terület megyei tanácsa elutasította. Sokan egyszerűen nem vették komolyan a követelést, valamint Csonka- Magyarország is elengedte a füle mellett a ruszinok óhaját.

Moszkva számára viszont nem közömbös a ruszinok és általában a kisebbségek ügye, miután az orosz kisebbség a Szovjetunió felbomlása után Európa legnagyobb létszámú kisebbségévé vált.
Moszkva, Ukrajna fékentartása érdekében afféle alternatívaként kezeli Kárpátalja függetlenségét, amihez már nekünk, magyaroknak is lehetne pár szavunk.

Ukrán nacionalisták nem egy esetben élnek olyan vádakkal a szomszédos országok ellen, ahol elismerik a ruszinokat, mint nemzetiséget, hogy ezáltal próbálják megkérdőjelezni Ukrajna jogát Kárpátaljára és a ruszin szeparatizmust támogatják.
Bár így lenne mondhatnánk!

A magyar társadalom viszont erről a lehetőségről nem is hallott szinte semmit. Kárpátalja hovatartozását, mely pedig a legingatagabb lábakon áll, mégis úgy kezeljük, mintha a legstabilabb határa lenne Magyarországnak. A magyar diplomáciát oly mértékben törte meg a XX. század, hogy csak közönyös hallgatásra képes Kárpátalja kérdéskörét illetően. A radikális magyar jobboldal is érthetetlenül kerüli Kárpátalja területének vagy legalább a magyarlakta határmenti sávjának lehetséges visszacsatolását.

Kárpátalja és a kurucok hazája, s most, mint eldobott gyermek várja a segítő kéz kinyújtását.
Csonka-Magyarország azonban nem a saját maga problémáival, nem a saját nemzet érdekeivel, hanem szinte már állandó jelleggel a magyarországi zsidóság problémáival foglalkozik, s miután a nagyszámú kárpátaljai zsidóságot a II. világháború alatt és után a kommunizmus évtizedei alatt mondhatni az utolsó szálig felszámolták, így ma már a magyarországi zsidóságnak sem áll érdekében Kárpátalja visszacsatolása Csonka-Magyarországhoz.

A ruszin népet a földrajzi elhelyezkedés szerint néprajzilag két fő csoportba sorolhatjuk. Az Alföld közelében és a Kárpátok alacsony dombjain a völgy-, illetve síklakók (dolisnyánok), míg a Kárpátok gerince közelében, a hegyvidéken, a hegylakók (verhovinaiak). A verhovinaiak 3 néprajzi csoportra oszlanak: lemkók, bojkók és a legismertebbek a huculok.

A történelem romjain

Kárpátalján persze nemcsak magyarok és ruszinok élnek. A múlt rendszerben Kárpátaljára települt oroszok és ukránok még a szovjet idők maradékai. A zsidók, németek természetesen már nincsenek a tárgyalt területen, viszont jelentős mértékben megnőtt a cigányság létszáma. A magyar nyelvterület sajnos az igazság kedvéért le kell írnom, hogy Munkács alatt lényegében az első falusi cigányputri megpillantásánál kezdődik. Mamár persze Kijevben is hallani magyarul beszélő kolduscigányokat, akik nem mondhatni, hogy öregbítik a magyarság hírnevét. Szóval nemcsak nyelvében, hanem kultúrájában is él a nemzet! A magyar nyelv a cigányságnak köszönhetően, a felvidéki Gömör vidékhez hasonlóan tehát nem fog a Kárpátaljáról mostanában kihalni, mert a még magyar idők évszázadaiban megtelepült cigányok Kárpátalja legszaporább népe Munkács városa ruszin többségű, de mégis magyar polgármestere van és a munkácsi vár Turul madaras emlékművét is visszaállították. Elmondható, hogy Magyarország (1896) ezredéves fennállására emlékeztető 7 emlékmű közül, amelyet a csonkahonban maradt ópusztaszeri Ezredéves Árpád emlékmű és a pannonhalmi Ezredéves emlékcsarnok kivételével az új megszállók többségében felrobbantottak vagy átalakítottak (Dévény, Nyitra, Zimony, Brassó, Munkács) egyedüliként a munkácsi vár ormán felállított emlékművet lehetett eddig visszaállítani.

Árpád vezér 3 éven át intézte a honvisszavívás munkáját Munkács térségéből. Zrínyi Ilona 3 éven át (1685-88) védte Munkács várát a megszálló Habsburg császári hatalom ellenében.

Végszó

Kárpátalja ősi magyar terület! A trianoni békediktátumban mégis a csehszlovákok zsákmányterületévé vált és csak 1939. március 15-e után került vissza Magyarországhoz. Majd kitört a II. világháború és jöttek az oroszok, jött a szovjet Vörös hadsereg, az ukrán front és a malenkíj robot (kicsi munka). A „kis munka” valójában kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken. A begyűjtést követően a német vezetéknevű lányokat megerőszakolták és az „er” végződésű nevek (Hitler után)) férfiait elhurcolták.

1944 novemberében Sztálin parancsára a szovjet csapatok az akkor még Magyarországhoz tartozó, Kárpátaljaként ismert területről, úgynevezett háromnapi jóvátételi munkára („málenykij robotra”) behívtak több mint tízezer civil magyar és német férfilakost. A parancsra jelentkező férfiakat háromnapi jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba kísérték gyalog, majd onnét a GULAG koncentrációs táboraiba kerültek. Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve kaptak híreket, legalább egyharmaduk pedig odaveszett. A hazakerültek többsége ritkán nem érte meg az öregkort. Testi-lelki szenvedéseikről, az ott átélt szörnyűségekről pedig a rendszerváltásig nem beszélhettek a kényszermunkára hurcoltak.

A kárpátaljai és azzal szomszédos bodrogközi, Ung vidéki, tiszaháti begyűjtések – a munkaerőszerzés mellett – etnikai tisztogatásnak tekinthetők.

Kárpátalja lakosai fölött átment a történelem. Aki a századforduló utáni években született az a hosszú élete során volt a Monarchia, majd Csehszlovákia, Magyarország, aztán a Szovjetunió, végül Ukrajna állampolgára is volt. Csak egyedül az ott lakó magyarokat és a magyarokhoz hű ruszinokat nem kérdezték meg. Egyetlen fogodzó maradt, ez pediglen az igazság!

De mi az az igazság? Az igazság olyan, mint a kapaszkodó a villamoson, amely lóg a levegőben és mégsem biztos, hogy az igazsághoz legközelebb álló fog belekapaszkodni. Az igazság és az erő gyakran a jó és a rossz küzdelme, de a megmaradásunk érdekében időnként nélkülözhetetlen az erő hatalmát megpróbálni az igazság szekere elé fogni. Az igazság ereje segítség félszegnek, a megtörtnek és a vakmerően egyaránt. Rajtunk áll, hogy a történelmi útkereszteződések előtt hirtelen fékezéskor elbambulva nézegetjük, azt a kapaszkodót netán félve a mellettünk álló erősebb pofa pofonjától inkább átadjuk neki azt és megint immár önként esünk pofára a történelem villamosának padlóján vagy őseink erejéből és hitéből erőt merítve, vállalva a körülöttünk állók nemtetszését bátran és elszántan megfogjuk az igazság kapaszkodóját, mint fogódzót a jövőbe.

Kárpátalja és a mi magyar jövőnk pechjére Csonka-Magyarországon 2014. április 6-án országgyűlési választásokat tartanak. A területi revízió kérdéskörének bedobása egy kampányidőszakba, pedig rövidtávon beláthatatlan kimenetellel járhatna! Így lenne? Mindenesetre valakik ezt mondják! Ez korunk legsikeresebb suttogópropagandája! Mégis Margaret Thatcher a Falkland-szigeteki háborúra készülő mondatai zúgnak a fülembe: „De mi Britek vagyunk!” „Az akkor is a miénk!”

Mostanában tették adásba a Vasladyről szóló életrajzi filmet. Igaz, az csak egy film volt, de nincs kétségem afelől, hogy a valóságban is hasonlóképp zajlott le a Thatcher miniszterelnök-asszony és a tábornokok közti történelmi erélyes hangú vita. A Falkland-szigeteki háborút megelőzően Thatcher népszerűsége padlón volt. Nagy-Britanniát munkanélküliség és gazdasági recesszió gyötörte. A háborús győzelem után, pedig nem a halottaik számát, nem a háborús kiadásokat kérték számon a Thatcher-en, hanem ellenkezőleg az Egyesült Királyságon a hazafias lelkesedés a II. világháború óta nem látott hulláma söpört végig. A belpolitikája és gazdasági intézkedései miatt népszerűtlen Thatcher miniszterelnök pozíciója megerősödött, és a háború után újraválasztották.

Ha az angoloknak még ma is fontos egy tőlük 1200 mérföldre lévő távoli szigetcsoport, akkor nekünk magyaroknak miért ne lenne fontos az ásványkincsekben, kulturális emlékekben gazdag ezeréves területek visszaszerzése? A Britek 1982-ben még Britek voltak! És mi Magyarok 2014-ben? Mi meg Trianonba belenyugvó magyarok vagyunk? Remélem nem így van!

Tényleg elfajult? Ha háborúzni nem is, de követelni sem követelhetünk? Kimondani sem mondhatjuk ki? Én mindenesetre abban hiszek: ahogy az életben úgy a történelemben is!

NINCS LEHETETLENSÉG, CSAK TEHETETLENSÉG!

(A szerző történész-muzeológus)

Ui.: Kárpátalján elmélkedve ráadásként a magyar Horatius egyik verse jutott eszembe!

Kaszala Atilla – Hunhír.info